Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Monotónia

Arra ébredek az éjszaka közepén, hogy pofoznak.
Vakító zseblámpafény pihen fájdalmas-jólesőn az arcomon. Aztán kihuny.
              A félhomályban – csak a hangulatlámpa világít – lassan homályos alakok kontúrjai rajzolódnak ki az ágyam mellett.
              Frankenstein és Samuel Beckett magasodnak fölém csizmában, és egy szál Calvin Klein alsóban.
              – Öltözz! Mire vársz? Tapsra? – rivall rám egyikük és valami szuronyfélét nyom a hátamhoz. (Időközben kikecmeregtem az ágyból és sápadt meztelenségemben didergek előttük.)
              Gondolkodni nincs idő: felveszem a tegnap este, színházlátogatás után a székre hajigált cuccaimat (mindig is trehányul, piszkosul rendetlen voltam).
              Mikor már a nyakkendőmet is szépen, szabályosan megkötöttem – negyedik próbálkozásból – ők ketten faarccal fürkésznek percekig. Majd bekötik a szemem. A következő, amit észlelek, hogy kocsiban lehetek, és veszettül tépünk.
              – Hová visztek?
              – A Szeméthegyeken is túlra. De pofa be, fickó, mert felnyársallak, mint egy őzet –szól hozzám az egyik hang.
              – És meg is eszel?
              Fájdalom hasít a koponyámba, és szorongató vidorságokba süppedek eszméletlenül.
              A kocsi megáll. Időközben magamhoz tértem. Kivezetnek, és felszabadult kacagással háromszor megforgatnak a tengelyem körül. Aztán leveszik szememről a kötést. Nem messze kivehetők a város fényei, de itt csak föld van és mocsok.
              A kezembe nyomnak egy ásót.
              – Dolgozz, rabszolga! Gödröt akarunk. Embernyit.
              Tudom, hogy ezek komolyan gondolják, és tényleg nem szórakoznak, de nagyon gyorsan kimerülök, és abbahagyom.
              – Mi az? Ennyire nyápic vagy? Pedig a saját sírodat ásatjuk meg veled. Háborúban bevett szokás.
              – De most béke van.
              – Csak hiszed, huncut.
              Samuel B. odafordul Frankensteinhez.
              – Ebből a gödörből, úgy látom, nem lesz semmi. Ennek a pofának rég atrofálódtak az izmai.
              Frankenstein elvigyorodik.
              – Tudok valami ennél is érzelemdúsabbat – és a másikra kacsint.
              Lefognak, hiába kapálódzom, és szigetelőszalaggal összekötözik kezem-lábam. A tapadó barna szalagból jut a számra is.
              Ezt követően hosszúszárú csizmáikkal össze– vissza rugdosnak. Tompán nyögdécselve tekergek a katyvaszos talajon, mint egy földigiliszta, aztán Samuel Beckett leguggol hozzám.
              – Most pedig maradj itt az idők végeztéig, közben lassan, apránként rohadjon le a húsod.
              Immár nem fetrengek. Tudom, hogy hiába.
              Egyszer csak két sört szopogató, félrészeg matróz tűnik fel a láthatáron.
              Nem látszanak meglepettnek. Reszelős hangon megszólítanak.
              – Akarod, hogy üvegnyakkal szépen összekaszaboljuk az arcod?
              Megrázom a fejem.
              Erre kigombolják a sliccüket és az arcomba vizelnek, majd röhögve, egymást hátba veregetve eloldalognak.
              Ismét csend és egyedüllét.
              Kibírhatatlanul sokáig.
              A félhomályból egy körvonaltalan lény lép elő, lehajol, már azt hiszem, ki akar szabadítani.
              De tévedek. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül félig letolja a nadrágomat, és leszop. Forró spermám a torkában landol. Ekkor felkel, és ugyanolyan néma egykedvűséggel kisétál a látómezőmből, majd a hallótávolságomból is.
              Magam sem tudom mióta, de már nyüszítek.
              Mindenféle istenekhez fohászkodom, átkozódom, szűkölök.
              Már kizárólag csak Godotra várok.
              Egyszerre megjelenik egy egyenruhás farkasember, átvágja a kötelékeimet, a kezembe nyom egy géppisztolyt, és azt kaffogja: lőjek bele mindenbe, ami mozog, megérdemlik.
              Elvánszorgok a nem is olyan távoli fényekig. Az Újtelepen vagyok. A beton repedéseit figyelve mormolom magamban:
              Én lenni
              Én talán lenni
              Lenni
              A géppisztolyomat úgy vonszolom magam után, mint egy gyerek a megunt plüsskutyáját. A Hold is szilánkokra hasadt, de ez szinte alig észlelhető a városnyi lakónegyed megvilágítás– kompozíciójától. Már cuppogni, csücsöríteni is tudok. Csak sírni nem. Réges rég minden könnyem elapadt. És a kihalt környék a maga módján nemcsak esztétikus és baljóslatú, de egyben magával ragadó is. Talán…
Éjjel arra ébredek, hogy szomjas vagyok. Bekapcsolom a hangulatvilágítást és a konyhába somfordálok. Aztán visszahőkölök a látványtól.
              Frankenstein és Samuel Beckett csizmában, Calvin Klein alsóban élettelenül hever a padlón. Meggyszín vérük még frissen párolog.
              Megízlelem, aztán lekapcsolom magam mögött a villanyt.

< Nem adtak hozzá kétszersültet | Médeiapaszta >