Jódal Kálmán: Etil-vanillin
Médeiapaszta
Én, az idősebbik fiú. Aki összeszorított fogakkal szokott némán csökönyösködni. Most mégis könnyű, habkönnyű minden.
Apámat, mikor fattyúvá nyilváníttatott, ki akartam herélni. Elnyújtva, kéjjel. Vagy átvágni a torkát, de csak egy apró, mély vágással, hogy lassan, minél hosszabban szenvedjen ki.
Iaszón, egyáltalán te csináltál?
Mintha nem is a fiad lennék, annyira más a természetünk. A szemem metszése, az ajkam rajzolata, a testem hajlatai is mások. Idegen terület, birodalom, ahová kevesen nyernek bebocsáttatást.
De nem tudtam megállni, hogy ne verjem szét az arcod. Túl szép, túl szabályos, az istenek előtt sem kedves egy ennyire vonzó arc.
Míg ütöttelek, erekcióm volt. Majdnem a nadrágomba élveztem.
Utána már csak a mocsarak közti bolyongás maradt, ahol anya és az öcsém után bóklászva átkoztalak.
Anya egy gránitszikla. Csodálatos, bronzszín haját, ha megérinteném, talán holtan rogynék össze.
Úgy hívják: Médeia. Szeretem a nevét.
Tudom, bármire képes. Nem, nem miattunk. Egy magasabb cél érdekében. Saját kezűleg is széttép egy sárkányt, s ha akarja, a napfény is kifakul, csak a szél süvölt a kontúrtalan bozótok közt.
Anya megáll. Arca, mint a hálóval borított, szúrós indák. Készülődik valamire. Az öcsém megkérdi: anya, mit akarsz oda felakasztani? Anya mosolyogva válaszol: valamit, amit nagyon szeretek.
Aki egyébként ő, a picsogó öcsém.
Volt. Immár csak volt.
Miután végignéztem a kötélen a haláltusáját, megöleltem anyát, és a fülébe seppegtem: Mami, én megértelek.
A tulajdon akasztásomat már magam vittem véghez.
Anya mellettem állt és mosolygott, arcán valami végtelenül összetett gyöngédséggel. Olyannal, mint a könnyű nyári zápor, alkonyattájt, a városban, mely sosem alszik, de egyedül ilyenkor látható misztikus teste, arca, sóhajai, sikolyai.
S én tudtam, míg a széket kirúgtam magam alól, hogy ezúttal átgyalogolok a szivárványon, oda ahol nincsenek szúrós bozótok, gyomorforgató lápvidék, csak valami, valami aminek neve sincs, mert nevekre sincs többé szükség, csupán az időtlenségbe kúszó csöndre és némaságra, egyedül és kizárólag.
A régimódi filmtekercs felhasad, és a hullasápadt Lars von Trier arca úszik be a képbe.
Zavarban van, hadarva, elfúló hangon nyögi:
– S hogy Médeiának milyen sors jut ezután? Mostantól saját sikolyaitól esik teherbe, kínok közt hordja ki félig magzatát, majd újra és újra elvetél, míg csak ki nem száradnak a mocsarak, el nem rothadnak a tövisek, és ember sem lesz, aki nézze, csodálja a metsző szélben csattogó örökké-bronzvörös haját. Ekkor paszta állagúvá traszformálódik. Ha nem tévedek, ezt hívják személyre szabott kárhozatnak, filmofilek.