Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Marcang

Irdatlan, mélybíborszín, lágy tapintású bársonyrózsákat igazgatok a kínai porcelán vázában. Mellettük diszkréten lihegő angol, drótszőrű robotvizslák. Pici, lüktető papírmasészügyük seppegve reszket.
              PVC-kézfejeimmel megsimítom mindahányat.
              Már tudom, a mai este menthetetlenül unalomban fulladozva téblábol majd pirkadatig.
              Ekkor kibújik belőlem szörnyeteg-énem, és azt tanácsolja, készítsek mind a rózsákból, mind az ebekből természetazonos, kiadós és fűszeres libamájkrémet, a vázát pedig törjem szét előre megfontolt szándékkal valakinek a buksiján.
              Ezt követően megjelenik Agitpop, a nyakörvembe markolva felemel egy percre és leordít:
              – Ez neked unalom? – és egy nagy darab megláncolt lámahúst dob elém: – Marcangolva hancúrozz, rabszolga!
              Az  ajtó felé indulok.
              Agitpop kiesik a szerepéből.
              – Hová indultál?
              – Nem tudom.
              – Csak gyere vissza.
              – Kétlem.
              – Fájna.
              – Nekem is.
              Kisomfordálok a konyhába és az „unalom” szócskát ismételgetve kinyitom a gázcsapot, azon morfondírozva, ki nem rabszolga, és ki nem kényszer-hancúrozik valamilyen változatban, aztán volt-nincs, pá, integetek immár a köztes zónából, mely éppoly természetazonos, mint amilyen irdatlan.
       De a bársonyrózsáimat, a robotvizsláimat akkor sem adom.

< Médeiapaszta | Magnézium >