Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Hétköznapi magány

A Nő már rosszat sejtve tárta ki a lakásajtót, de beengedte a Vámpírt.
Mégiscsak a volt élettársa, a gyereke apja. Ugyanakkor azt is azonnal látta, hogy a Vámpír szokásához híven csontrészeg.
              Ezért is hagyta ott.
              Mindent kibírt. A ridegségét, az állandó kukanémaságát amikor épp józan volt, azt, hogy egyedül vezette a háztartást és minden házimunkát ő végzett, azt, hogy örökösen szertehagyta a holmiját, és neki kellett rakodnia utána, sőt azt is, hogy évek óta már ő tartotta el, de a részeg randalírozását – ami az utolsó években egyre jobban eldurvult – azt már nem.
              A Vámpír csak értetlenül pislogott, mikor közölte vele, hogy elköltözik a gyerekkel.
              Mert a gyerek vele akart lenni.
              A Vámpírnak az fájt a legjobban, hogy a Nő remekül feltalálta magát, és már régóta sejti, van valakije. Ezt nem lehetett józanésszel kibírni.
              Még többet ivott, és már a legeslegutolsó barátját is elveszítette.
              A Nő leültette az apró, bérelt lakásban és fölbontott egy– egy sört. Aztán leült mellé, a Vámpír szerint kihívóan szemtelen arckifejezéssel. A győztesek arckifejezésével.
              – A gyerek hol van? Mindig csak a számítógépét buzerálja, és tudom, hogy nem mászkálós.
              – Nem akart látni. Ha éppen tudni akarod. Csodálkozol? Utoljára beverted az orrát.
              – Azt mondta, nem vagyok az apja.
              – Tévedés. Pontosítok: annyit mondott, hogy te csak a biológiai apja vagy. Ami mellékesen igaz is. Tartásdíj? Közös programok? Ez nálad mesebeli kategória. Na, mindegy.
              A Vámpír úgy látta, a Nő szemében káröröm csillant. És még valami. Valamiféle elégedettségérzet.
              A Nő kortyintott a sörből.
              – Arra nem emlékszel, hogy a nyáron azt mondtad, csak úgy fizeted ki a gyerek tankönyveit, ha mobillal lefényképezheted a pinámat? Elfelejtetted? Még másnak elmondanom is szégyen.
              – Vicceltem.
              – Nem. Azt akartad, hogy utána bevidd a fotót a munkahelyemre, mint a volt élettársam, és mindenkinek megmutasd. Meg egyáltalán, nagyon meg akartál alázni. Arra kellett.
              A Vámpír érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Témát váltott.
              – Tudom, hogy valakivel dugsz. Ki vele, ki az?
              – Semmi közöd hozzá. Ez valóban nem tartozik rád.
              Ez már elviselhetetlen volt. A Vámpírnak hirtelen beúszott egy szó: lúzer. Azt is tudta, hogy régesrég, ki tudja mikor, de nagyon eltolt minden eltolhatót. Hirtelen pofonvágta a Nőt, úgy, hogy a szemüvege a sarokba repült.
              A Nő felállt, és sarkig tárta az ajtót.
              – Kifelé a lakásomból! Most, azonnal!
              A Vámpír át akarta ölelni, azt akarta neki mondani, hogy még mindig szereti, hogy hiányzik neki, hogy nagyon egyedül van, de e helyett, maga sem tudta miért, a Nő torkához kapott.
              A Nő taszított rajta egy nagyot, amitől a Vámpír már a folyosón fetrengett.
              – Ha nem hordod el magad azonnal, kihívom a rendőrséget! – és becsapta, bezárta, bereteszelte a lakásajtót.
              Az ajtó mögött lehajtotta a fejét, és a félelemtől fulladozva lihegett. Akármennyire keménynek mutatta magát, most reszkettek a térdei. „Megütött… Talán meg is öl, ha hagyom” futott át az agyán, és tudta, az átéltektől függetlenül ma is be kell mennie dolgozni, és látszólag vidáman, gondtalanul tréfálkoznia a többiekkel. „Menni fog. Tudom, hogy menni fog. Erős vagyok” ismételgette magában, de a térdei remegtek, és legszívesebben elsírta volna magát. Ilyesmiket nem engedett meg magának soha. Leült az előbbi helyére, és sokáig tompán bámult a semmibe.
              A Vámpír a lépcsőházban csak kóválygott, aztán a kapualjban összekuporodott, mint egy megvert gyerek.
Sokáig kucorgott ott, az emberek szerencsére rég közönyössé váltak minden iránt, talán azt hitték, koldus vagy hajléktalan, faarccal haladtak el mellette, és ő vacogtató magányában addig hevert ott, míg nem kezdett el istenigazából fázni.
              Felegyenesedett. Tudta, hogy ezek után a Nő soha többé nem áll vele szóba. Ahogy a gyerek sem.
              Amint rótta az utcákat, egyszer csak a szemébe ötlött egy neonbetűs felirat: Second Hand Shop.
              Üvölteni kezdett, mert bevillant neki, hogy már rég ő maga sem egyéb leárazott, leselejtezett second hand– holminál, és ököllel beverte a kirakatot.
              Úgy dőlt a vér az üvegszilánkoktól, üvegdaraboktól csillámló kezéből, hogy maga is meglepődött. Azon is, hogy ilyen vékony a kirakatüveg. Csupa vér volt már, és elvágódott a járdán. A távolból szirénaszó hallatszott. Érezte a járda hidegét, a vértől ragacsos és még mindig vérző szabványtestét, a fülsértő szirénavijjogást, és tudta, zűrbe került.
              Aztán egyszer csak módosult a kép.
              Mindenféle fura lények sétafikáltak a járdán. Kedvesek, szomorúak, ijesztőek, undorítóak és gyönyörűek.
              Egyikük lehajolt hozzá és homlokon csókolta.
              – Ki a frász vagy te?
              – Spyderman, a Megfeszített. Na ne szövegeljünk, tudok valami jobbat.
              Könnyedén felnyalábolta a férfit, mintha csak egy kisgyerek lenne, és elindult vele az ellenkező irányba.
              – Hová viszel?
              A fura szerzet elvigyorodott.
              – Bízz bennem.
              A Vámpír a sugárúti lámpákat fürkészve elnevette magát. A helyzete amennyire furának, annyira képtelennek is tűnt egyszerre. A beton vértől ragacsos, üvegszilánkok borította hidege még mindig kísértette, a kezébe nyilalló éles fájdalom is, a Nő azonban immár kiúszott a gondolat– impulzusaiból. De csak azért, hogy aztán ismét visszatérjen.
              – Mit röhögsz? Ennyire nem hiszel nekem?
              – Dehogynem – sóhajtott a Vámpír, és tovább fürkészte a megvilágítást.
              A legundorítóbb, legbizarrabb lények nyáladzva követték őket. Spyderman, a Megfeszített hátraszólt:
              – Ügyet se vess rájuk. Közönséges újrahasznosított fantomlények. A múltadból táplálkoznak. Ijesztőek, de teljesen ártalmatlanok.
       „Talán igaza van… Talán. De az is lehet, hogy meg vagyok bilincselve, vagy egy kórházi ágyon fekszem. Mindegy. Lúzer… Mindjárt ordítok. Ezek a lények pedig az én húsaim, az én véreim ” futott át az agyán, és aztán már semmi sem foglalkoztatta, csak a lassan kihunyó fények. Száműzni akarta a tudatából, hogy az egész univerzum nem egyéb kemény, hideg, darabokra hasadt fájdalomnál.

< Hiába | Félelem a monotóniától >