Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Erotica

Türelmetlenül nyomta el a csikket. Késnek. Két állattal, meg egy hülye kurvával van megbeszélése. Az Urban Legend étteremben, mint mindig. Azt a két nyomorult dögöt egyenként kivégezte volna, annak a segg tehénnek pedig feldugott volna egy szaros nyújtófát. Hogy azt érezzék, amit ő. Hogy végre kapcsoljanak. Ma, amikor pionír leszek… úszott elő ez a régvolt dohos emlék. A semmi apropóján, csakis a semmi apropóján. És ezekkel a nyomorultakkal kedvesnek, jópofának kell lennie, és szimpatikusnak kell bizonyulnia. Hisz függ tőlük. Napi betevő Bondja, egyébje bánná, ha elszúrná. A szkafanderes pincérnőtől rendelt egy sangriát, és lenyelt vele két rózsaszín tabit. Hiába. A két vadparaszt, meg a közös szajhájuk csak tovább nyugtalanította. Gondolatban ugyan meztelenül kirakta őket a rabszolgapiacra, nedves betonba lőtte őket, esetleg horgolótűkkel kiszúrta az szép szemüket, mindhiába. Mire megérkeztek, a feszültségtől már szinte lángcsóvákat lövellt, miközben úgy érezte, ő maga rég több darabra hasadt. A végső gyógymódhoz folyamodott. Nem szerette, de mindig bevált. Lopva a táskájába ejtett egy üvegpoharat, és a mellékhelyiség felé indult. Tudta, az óvatlan robotpincérnek levonják a fizetéséből, de mondd már, egy pohár? Bent levetkőzött. Szerette nézni meztelen tükörképét. Fogai  közben karistolva csikorgatták egymást. Cigarettával lyukat égetett a mellbimbója alá. Fájt, de egészen picit megkönnyebbült. Aztán széttörte a poharat az ülőkén, és párhuzamosokat, kriksz-krakszokat rajzolt vele a testére. Zihálva, sziszegve, izzadtan és égő sebkollekcióval, de felszabadultan, megkönnyebbülve öltözött fel. Szerencsére az öltözéke fekete. Ha át is ütne valami rajta, legfeljebb azt fogják hinni, izzad. Tudta, ebben az állapotban immár a legjobb haverja képes lenni bárkinek és bárminek. Ő maga is kompakt, homogén cool egész. A tükörbe sóhajtott. – Most élek. Létezem.

< Félelem a monotóniától | Brutal >