Jódal Kálmán: Etil-vanillin
Brutal
Fenyőerdő dekort, azt akart. A télikertbe, csakis a télikertbe. A mákonyvilágban. Annyit, hogy fullasztó legyen. Árnyéka rég nem volt. Nem sajnálta. Ám sehol, sehol. Hiába gyalogolt, hiába telefonálgatott. Ezüst szögesdrót-karácsonyfaerdő dekort sehol sem talált. Nagyobb mennyiségben, minél nagyobb mennyiségben. Azt akart. Ne lássa az erdőtől a fát. Hogy ne fájjon. Persze sehol ilyen szolgáltatás. Paraszt barmok. Vese, az tudta a megoldást. A Lazar Cár sugárúton a Három Szent Épülettorony egyikében, az elsőben, ha megnyomjuk a 13-as számú kapucsengőt, a megfelelő univerzumba kerülünk. Csak csontfűrész kell hozzá, és nemezkalap, vanádium kalaptűvel. Ezek a játékszabályok, és kuss. Meg is találták az erdőt, az ezüst szögesdrót karácsonyfaerdőt, ahol nem kell látni az erdőtől a fát. Hogy ne fájjon, hogy ne ordítson. Így aztán üdén hetyeghettek ott, a szelektív vágytetthelyen. A drótnövényzeten plasztelin énekesmadarak kornyikáltak. Bájos, mondta. Vese vihogott. Egy farönk előtt fagyott, kerozinszívű, nemtelen humanoidára leltek. Brutal márkájú parfümével ráspriccelt, de nem reagált. Hulla, hagyd a francba, tanácsolta Vese. Azt mondta, nem. Aztán mért nem, mászott a pofájába a megnevezett. Mert hallom, érzem a szívdobbanásait. A fagyasztott kerozinszíve dobbanásait. Vese hirtelen felrobbant, és ő ott állt az erdő közepén, egy idegen világban egy ismeretlennel, akinek érezte, hallotta a szívdobbanásait. Vöröslő szemmel, pedig nem is sírt, talán a kontaktlencse volt az oka, mi egyéb más, és egyre csak azt hajtogatta: Zsilettel elvágom a torkod, zsilettel elvágom a torkod, de előbb szarrá rugdoslak, csak bele ne vessz ebbe a szpesl varázserdőbe, ahol ordítva tombolni kéne. Ahol állandó a betépetten dekonstruált Walpurgis-éj. Tudom, ez túllép a ráción. Ne szökj el, míg nem ütlek-verlek, fűrészellek, permetezlek, szúrlak agyon. Csontfűrésszel, vanádium kalaptűvel, Brutal márkájú parfümmel. Te geci, te hattyú, te paraszt. Akinek érzem a fagyasztott szívdobbanásait.