Jódal Kálmán: Etil-vanillin
A kopott dáma csókja#
„Vár az Újév, a végzet vár arra, mi lészen eljövendő. „
T.S Eliot: Gyilkosság a székesegyházban
„ Ismét egy gyönyörű nap.”
Samuel Beckett: Ó, azok a szép napok!
„ Egy nagy büdös túróst, és lófaszt a seggükbe.”
Harold Pinter: Holdfény
„ Mi kujemo bodočnost....Oblast je pri nas...Ljudska.“
Laibach
A fiú, aki akkoriban még – hála a szigorú, de minősíthetetlen viszonyulású némettanárának, aki miatt a nyolcadik osztály befejezése után úgy határozott, minden, de minden vele kapcsolatosat elfelejt – ennek ellenére mégis, ha beszélni nem is, de érteni egész szolídan értett németül.
A vaksi, szexőrült, rumot gyógyszerekkel kombináló, de jobb pillanataiban kedves, műveltségét sziporkáztató, sok nyelven beszélő, megözvegyülése óta náluk élő Z. néninek így – áthidaló megoldásként – ő olvasta fel a Belgrádból, Y. nénitől kapott, gót betűs levelezőlapok tartalmát.
Mindkét vénasszony arisztokrata volt, ami évtizedekig rossz pontnak számított, ráadásul Z. néni félnémet is volt, így Y. néni gót betűs jelentkezésekkel, amelyeket cirill betűs fejléccel ellátott, piszkossárga színű „dopisnicákra”rótt, német nyelven tartotta vele a kapcsolatot.
A Belgrádban élő vénasszony ugyanis, noha lépten– nyomon éreztette Z. nénivel, hogy az „Ápukája” grófi származék, míg a másiké jóval lejjebb helyezkedik el a ranglétrán, de magyarul – hiába végződött ipszilonnal a lányneve – sosem volt hajlandó megtanulni. Anyja egy horvát gyáros lánya volt, őt viszont férjhez a jugoszláv királyi gárda egyik tisztjéhez adták, aki „1945– ben Németországba távozott”, és nevét említeni sem volt szabad, de magyarul, az „Ápuká” szó kivételével sosem szólalt meg, mondván, az a zsellérek, cselédek nyelve ( a románok, stb. pedig számára nem is voltak emberek), így hát… mikor már nem lőtték volna őket érte főbe, a francia nyelvű levelezésről átváltott a németre, persze gót betűkkel, hisz az mindkettőjük számára sokkal természetesebb volt.
Z. néni meg soha nem tanult meg szerbül rendesen, a férje szinte ki sem engedte a házból… okkal. Z. néni ugyanis igen tüzes természetű volt, ami az öregségével arányosan csak fokozódott, olyannyira, hogy a vége felé még a villanyszámla– leolvasót is megpróbálta elcsábítani, pedig az unokája lehetett volna…
Szóval a fiúnak, ahogy múltak az évek, rohamosan halványult a német tudása (már a gót betűket is egyre nehezebben silabizálta ki), de az egyre rosszabbul látó, egyre inkább magányába és a kielégületlenségébe beleőrülő Z. néninek azért rendszeresen felolvasta a levelezőlapok üzeneteit.
Szóval a fiú, aki, noha rég onanizált, és később kefélt is, de a szakálla, az sehogy sem akart kinőni. Továbbra is fel– felolvasta az egyre ritkábban érkező levelezőlapokat, ha kellett, többször is, kivéve amikor Z. néni éppen imádkozott, énekelt, maszturbált, vagy jajgatásba torkollóan átkozódott.
Az öregasszony, aki csak vénségére vált templomjáróvá, egy idő múltán már segítséggel sem tudott elkecmeregni a templomba, de azért – ki tudja, kit látva lelki szemei előtt – rendszeresen kifestette, púderezte, parfümözte magát ( a fürdésről, mosakodásról rég leszokott). Fokozódó vaksága miatt először a sminkkészletét hagyta el, valamint a fülbevalóit, majd lassacskán a gyűrűit, brossait, karkötőit, nyakláncait is… Egy idő után már csak kotorászott a kincsei között, majd ezzel a tevékenységgel is felhagyott. Mikor már fekvőbeteg volt, de még tudott magyarul (a halálát megelőző napokban már csak németül gügyögött kásásan, mint kislány korában, hisz az volt az anyanyelve)… szóval mikor még nem kattant be teljesen, az azóta már adoleszcens fiú fülébe súgta: Mindenképpen meg akarja látogatni H. nénit Szabadkán. Már csak vele szeretne a hegyi kápolnába elzarándokolni. H. néninek ugyanis fogadalma van, és így évente egyszer, búcsúkor mindig felkapaszkodnak a Várhegy kápolnájába…
Nem jutott el a tudatáig, hogy már H. néni is, noha észjárásának elbűvölő, friss rugalmasságát megőrizte, már maga is rég fekvőbeteg volt.
Az a bizonyos várkápolna pedig, ahová H. nénivel egykor feljártak, messze, messze, valahol a román határ melletti városka hegyén épült…
Z. néni meghalt.
Ahogy utolsó pillanatai egyikében kérte, gondosan kifestették, ráaggatták az ékszereit, és egy molyrágta, időtlen idők óta már nem viselt selyem estélyi ruháját erőltettek már megmerevedett testére.
A fiú, ahogy elnézte az összekulcsolt kezében feszületet tartó, furcsa halottat, érzelmek nélkül kóválygó agyán mindössze ez a gondolat cikázott át: Kopott dáma, oszlófélben.
Még azon a nyáron, 1986– ban, egy sikertelen felvételi vizsga után felkereste – mint kiderült, utoljára – a fekvőbeteg H. nénit és családját, akinek a lányunokájával, egykorúak lévén, gyerekkora óta kifejezetten bensőséges viszonyban állt.
Bejelentetlenül ugrott fel Szabadkára a zsinagóga melletti házba, ahol annak idején annyi, de annyi titkos játékot eszeltek ki, és ahol mindig félt a homályos fürdőszobában.
G.– nek, a rokonlánynak a szeme sem rebbent, noha már három éve nem találkoztak. Azonnal mindketten úgy viselkedtek, mintha csak tegnap köszöntek volna el egymástól. G. kifejezetten szép lánnyá serdült és a fiú legnagyobb örömére ugyanolyan barátságos maradt, mint egykor… Ugyanakkor volt valami kimondottan zavaró, megmagyarázhatatlan a viselkedésében, valami számára ismeretlen, nehezen leplezett, valami, amit a fiú irracionális képzelgésnek könyvelve el, nem volt hajlandó azonnal tudomásul venni….
Mintegy húszpercnyi csevegés után a lány lazán bejelentette: Nem Újvidékre, nem Szegedre, még csak nem is Pestre, hanem Lundba megy egyetemre, és ott is marad, „valahol Északon”.
Ez még a fiút is meglepte.
Neki magának is rengeteg bizarr, extravagáns, nem várt megnyilvánulása, döntése volt, amiket G. jóindulatúan elnézett neki, hisz nagyságrendekkel szocializáltabban, szelídebben, de maga is szeretett különcködni…
Ennek ellenére már– már fanatikusan lokálpatrióta volt, gyerekkora óta azt hajtogatta, sosem hagyja el Szabadkát.
A beőszített, zselézett hajú, Van Damme– frizurás fiú meglepetését alig palástolva, vakkantott egyet:
– Warum? – (Némi némettudás– morzsalék azért maradt benne, bizonyos szavakat, szófordulatokat otthon is használtak a magyarba keverve.)
G. erőltetett vigyorral válaszolt.
– Bocs, fulladok itt. Az előbb is, a konyhában halálfélelmem volt. – Affektálva folytatta, de valahogy az is inkább álcázásnak , maszknak tűnt, a fiú csak érezte, érteni nem értette és nem is akarta, nagyon szerette a „ jó tanuló, rokon kislányt, akiről példát vehetne”, és azt is százszázalékosan tudta, ez a definiálhatatlan rokoni– baráti szeretet kölcsönös .
G. feltűnően élénk árnyalatú, de diszkréten, szalonképesen punkosra nyírt, borvörösre festett haján végigsimítva felnevetett.
– Tetszem? Újítottam egy kicsit. Te ebben a kiadásodban inkább úgy festesz, mint egy szlovén anarchista. – Majd gyorsan témát váltott. – Szereted a kagylós pizzát?
– Aha.
– Elviszlek. Van itt egy menő hely.
A pizza tényleg első osztályúnak bizonyult.
G. ismét a megszokott, natúr extravagáns kedvességével tündökölt. Elemében volt. Fekete bársonycuccot viselt az anyja méregdrága, elegáns ékszereivel kombinálva.
Úgy tűnt, mégis minden rendben van, az imént említett „halálfélelme” is csak az a szokásos, furcsa, settenkedve szorongató vibráció halom. Amit az imént érzett, közönséges beképzelés volt csupán, a tulajdon pszichotripjeinek egyike, semmi egyéb, s nem mellékesen a fiú ennél sokkal, de sokkal vadabb dolgokat is megengedett már magának kilószám.
A lány vörösbort rendelt, két pohárral és hozzá rengeteg jégkockát, amennyit csak lehet.
A fiú elmosolyodott magában.
Ez a lány tudja, hol, mikor, és hogyan szegje meg a szabályokat úgy, hogy mégis „jó kislány” maradhasson. Ezt is tudni kell, illetve nem, erre születni kell, gondolta a fiú két falat között.
Miután egy halom jégkockára ráfolyatták a nedűt, G. arca hirtelen elkomorult.
A fiú nem értette.
A lány egy kicsit extravagáns, de vidáman, optimistán céltudatos, racionális teremtés volt világéletében, aki a lazasága ellenére mindig pontosan tudta, mit akar.
Például Szabadkát elhagyni, örökre, azt soha.
G. a pohárhoz emelte a száját és hirtelen megszólalt.
– Olvasok a gondolataidban.
A fiú azt hitte, ez is a szokásos körítés egy szelete, a maga különös varázsával.
Tévedett.
A lány megköszörülte a torkát.
– Miért hagyom itt a szülővárosomat? Vagy ezt az egészet? Vagyis: Warum?
Közelebb hajolt hozzá.
– Az a Szabadka, amely az enyém volt, már csak – múlt. Ahogyan te fogalmaznál: Kopott dáma, oszlófélben.
„Erről tényleg nem tudhat!” – A fiú nyelt egyet. „Ez a… valóban… nem, nem értem…” cikáztak a gondolatai, miközben villámgyorsan habzsolta, nyeldekelte a pizzát, mintha csak féltené. A ketchup után nyúlva észrevette, remeg a keze. Lelocsolta az abroszt.
– Tudod, miért féltél anno a fürdőszobánkban? Nem volt ott mindig fürdőszoba, ahogy mi sem lakunk generációk óta abban a lakásban. A város utalta ki, bonyolult kárpótlási ügy folyományaként, amelyben senki – mi sem – jártunk jól... – Mélyen leszívta a füstöt, mintha élete utolsó cigarettája lenne. – Nos, kristályszívű katonaingesem, zsidókat öltek meg benne. Ráadásul előtte borzalmasan meg is kínozták őket. De erről a családban egyedül én tudok. Úgyhogy ezt belső használatra közöltem veled, vili? És mit gondolsz, abban a városrészben, ahol a legeslegtöbb az öngyilkosság, nos, mi történt ott a nem is olyan távoli múltban?
G. kérés nélkül kivett egy újabb szálat a fiú keménydobozos Bondjából és ismét rágyújtott.
A fiú gyanakodni kezdett, hogy a génállományával az újabb generációban nem csak neki vannak zűrjei, de tapintatosan hallgatott.
A lány belehörpintett a borba, majd a lehető legjózanabb, legrezignáltabb pillantással nézett a szemébe.
– Nyugi. Tévedsz. Semmi baj az elmeállapotommal. – Elnyomta a csikket és zavartalanul folytatta.
– Miután nemzetközi nyomásra dicső marsallunknak be kellett zárnia a lágereket, még a legborzalmasabbakat is… nos, abban a városrészben még évekig, úgy is fogalmazhatnánk: rabszolgapiac működött, ahonnan a még élő németeket sokan tetszés szerint hozhatták– vihették mindenféle aljamunkára, mint az igavonó barmokat. Persze csak a kiválasztottak, akiknek joguk volt őket „használni”. S ha valamelyiküket esetleg kinyírták, senkit semminemű felelősség sem terhelt…
A fiú felkapta a fejét.
Amióta az eszét tudta, ezeket a dolgokat részben agyonhallgatták, részben túlbeszélték. A tizennyolc éves fejével képtelen volt ténylegesen beleélni magát ezekbe a régi ügyekbe. Porlepte, unalmas dumák, ez volt róluk a véleménye.
Hirtelen kiverte a veríték. Jól emlékezett még arra a senkinek sem említett jeges iszonyra, ami a rokonai fürdőszobájában fogta el valamikor.
És Szabadka valóban évtizedek óta szuicid– világrekorder….
Furcsán, nagyon furcsán érezte magát, de megpróbált hűvös maradni.
– Rég volt. És Szabadka szűkebb központja végre ismét visszanyerte egykori, monarchiabeli fényét. Világszínvonalú multimediális színházi produkciók sorozatának ígéretével, nagyravágyó városrendezési és fejlesztési tervekkel vannak tele az újságok. Ugyanazok, melyeket ti is járattok. „Szabadka szépet álmodik.” Mi a fenéről beszélsz? Miféle oszlófélben levő kopott dámáról? És nem mellékesen, terveim vannak. Komoly terveim. Itt. Illetve Újvidéken.
A lány elbiggyesztette a száját.
– Egy év múlva már nem lesznek. Semmilyen terveid. Álmaid sem. Menekülj a te nyomorult Újvidékedről, menekülj ebből az országból.
Hátradőlt.
– Igaz, több opció lehetséges. Nem, nem leszel katona. Azt megúszod. De akkora árat fizetsz érte, amire még jelző sincs. Vagy eltűnsz, vagy… baj lesz.
Ironikusan felnevetett.
– Kopott dáma, oszlófélben. Nem csak te, vagy én. Minden, amiben felnőttünk.
G. szeme furcsán megvillant, arcvonásai megváltoztak.
Felkelt, fizetett, és rokonát megragadva vágtatni kezdett az utcákon. A kommandós frizurás, katonainges fiút mint egy rongybabát hurcolta magával és olyan fagyos erő áradt a kezéből, mintha jéghideg fémből lett volna.
Vágtattak. A fiúnak fogalma sem volt róla, merre járhatnak.
G. megállt egy pillanatra, majd ellentmondást nem tűrően bevonszolta magával egy templomba. A fiú csak annyit tudott regisztrálni az egészből, hogy hatalmas, díszes és valószerűtlen.
Benn annyira elviselhetetlen csend fogadta őket, mint egy rádiós süketszobában.
A lány egy homályos sarokban megbúvó szobrocskához cipelte.
– Szent Antal segít. A nagyapád védőszentje volt, igaz?
„Baszd meg, még ezt is tudja.”
A lány, mintha csak műanyagból lenne, egyetlen kanyarintással letörte a szobrocskát, belehajította a szenteltvíztartóba, majd katonásan pattogó szavakkal rivallt a fiúra: – Mártózz meg!
A fiúnak ez már sok volt. Semmit sem értett az egészből, vallásos sem volt, kőkemény materializmusba született bele, de szobrocskákat akkor sem tördösött volna le semmiféle templomban, kulturális érték, megfizethetetlen, bárkié is, amivel G. tökéletesen tisztában volt, talán még jobban, mint ő, a „megmártózás” szó hallatán pedig legszívesebben hasba rúgta volna a lányt, azért a hülyeségnek is van határa…
G. vasmarokkal ragadta meg a fiú nyakát és fejét a szenteltvíztartóba nyomta.
A fiú azt hitte, álmodik.
Nem, nem fulladozott.
Úgy érzékelte, a szenteltvíztartó helyén már egy óriási medence terpeszkedik, s a mélyén a Szent Antal szobor helyett egy szőke üstökű, ezüstösen csillogó kezeslábast viselő férfi fixírozza, egyik kezében neoncsővel, másik kezében öngyújtóval. Mintha hirtelen egy kék szubsztanciával telített liftbe kerültek volna, öngyújtójával az emeleteket jelző gombokat kezdte égetni és a szeme… Valami rettenetes, valami olyan, ami talán nem is emberi…
G. kirántotta a fiú fejét a vízből.
– Nem érdekel, mit láttál, hanem az, mit éreztél. Na! Ki vele!
– Rettegést… Idegenséget. És valami… valami megmagyarázhatatlanul szörnyűt.
A fiú, frissen szerzett nagykorúságával akármennyire macsósra is vette akkoriban a figurát, hirtelen rázkódni kezdett és üvöltve fetrengeni.
G., a kedvenc rokona, szomorkásan vállat vont.
– Elkéstem. Tudod, mi volt ez? Az oszlófélben lévő, kopott dáma csókja. Az, amit úgy is nevezhetünk: Heimat, Region. Kódrendszer, kettős spirál, a legdédelgetettebb félelmeinkkel együtt, az a programnyelv, amivel születünk, és mindaz, amit ki kell okádnunk vagy égetnünk magunkból, ezt a futószalagon megálmodott, determinált kárhozatbordélyt. Én nem várom meg, amíg diribdarabjaira hasad, mint a kígyótojás. Nálad már azonban, látom, elkéstem.
Egy pillanatig gondolkodott, majd hozzátette:
– Nemsokára már csak egy bőrbábu, egy növényi létre kárhoztatott zombi leszel. Minimum negyed évszázadra. Sajnálom. Már eldöntetett.
Ismét egy pillanatnyi csend következett. Aztán a lány ismét megszólalt.
– Emlékszel arra a Novi Pazar– i kisfiúra, akivel nagyon régen itt, a zsinagóga környékén játszottunk, és tudott magyarul, mert az anyja idevalósi volt, és a nyarakat a nagyszüleinél töltötte? Két éve, mikor végre vettem a bátorságot és bemásztam az ablakon a romos szentélybe… Ő is benn volt… Meztelenül, két sólyommal a vállán. Azt mondta, a varázsló kertjében járt, amiről az anyja mesélt neki gyerekkorában. Azt mondta, a síksági por van akit bedarál, van, akit bearanyoz. Azt mondta, tekintsem Szent Antal projekciójának, nem bánom meg.
Elmosolyodott.
– Nem, nem bántam meg.
_____________________________________
#(A próza cselekménye és szereplői csupán a fikció lecsapódásai.)
< A scampi |