Jódal Kálmán: Etil-vanillin
A scampi chips-uniformis sikolya
Temeswarer Blut bosszúsan szétrágott egy Fisherman’s Friend pepermintet a nézőtér biztonságos homályában.
Lilith, aki perspektívatársítás címén rábeszélte, nézzék meg ezt az etno dance theatre-profilú előadást, ezúttal mélységesen melléfogott.
Lilith (aki kikérte magának, hogy így szólítsa, noha T.B. elég nyersen rákérdezett, akkor meg miféle feminista, s magában azért továbbra is következetesen így nevezte) szemmel láthatóan élvezte a produkciót.Noha mindketten vén rókák ilyen téren, s a profiként beharangozott előadás letgadhatatlanul fél-amatőrnek bizonyult.
Pedig ez a különc, regresszoterápiára, csoportszexre, Bachra, Mangára egyaránt nyitott nő, aki énjét tetszés szerint használható, majd eldobható csomagolásként váltogatta – kiváltva ezzel a férfi csodálatát – nemcsak bonyolult átláthatatlansága, kitűnő szimata miatt is imponált T.B.-nek.
Miután a negyedik cukorkát is elrágta, T.B. csöndben dühöngött Lilith arrogáns rábeszélő-képességén.
„Fos.”
A táncetűdökből lazán összeszőtt (mégis széteső, még véletlenül sem koherens egész) előadásban azonban akadt egy, egyetlenegy rövid rész, ami miatt T.B. végül feladta lelki sündisznóállását.
Három férfi, valahol a havasokban – természetesen stilizálva – depresziózott, etno-kesergett, „férfimódra” hisztizett, aztán ál-berúgott, arra alludálva a végén, lehet, hogy le is vetették magukat a magasból.
„Na végre valami, ami belefér a személyiségprofilomba”– morfondírozott T.B., és – noha a további táncetűdök épp olyan csapnivalóknak bizonyultak, mint az előzőek – már hálás volt Lilith gátlástalan rámenősségéért.
„Igen…Valahol a picsában, három írástudatlan, idióta vademberrel, akiknek lehetőleg a nyelvét sem értem és viszont… ordítani, üvölteni, fasza, ezt talán még ők is integrálnák, dacára a kulturális kódjaink különbözőségeinek… szinte soha nem iszom, legfeljebb valami szpeslt, ami egyszerűen nem arra való, hogy berúgjon tőle az ember, de ezekkel… igen… a legrohadtabb, legócskább kerítésszaggató pálinkából egy liternyit, amikor már üvölteni, sírni is szabad… biztosan beledöglenék, a maximumom egy-két 0,03 cl whisky, martini vagy valami hasonló, dupla jéggel szelídítve, esetleg koktélban… de miért ne rúghatnék be legalább egyszer, egyetlen egyszer ott a búsban, ahol a havon kívül legfeljebb varjúkárogás fogadhat… vazzeg, módosult tudatállapotban szélesre tárul a kvantumtér, talán még természetfeletti lényekké is modifikálódhatnánk…hullarészegen, etno-szellemlovaskénk üvöltve vágtázni az érdes levegőrétegek közt, szabadon, vazzeg… talán, egyszer, egyetlenegyszer ebben a kurva kibaszott életben megengedhetem magamnak ezt a luxust….ha nem lenne visszaút, akkor is piszkosul megérné.”
Elkomorult.
„Legalábbis merem remélni.”
Kigyúltak a nézőteret megvilágító neoncsövek. T.B. felsegítette Lilithre az extravagáns, definiálhatatlan ruhadarabot, amit a kabát és a többi textilréteg között épp viselt (hiába, hűvös van odakinn).
A nő felajánlott egy felkapott éttermet, s noha T.B.-t mélységesen irritálta, hogy folyton Lilith fizet, rábólintott.
– Boy Toy vagy, szívem – Mondta egy sokat tapasztalt barátnője Lilith kapcsán. – Csak nem egészen értem, mit eszik rajtad ennyire feltűnően, és főleg mi a fenét akar valójában…Vigyázz magadra. Nem viccelek.
Az étteremben csak turkált a rafinált görög saláta-kompozícióban.Nemcsak az előadásról, hanem az égvilágon semmiről sem kívánt eszmecserét folytatni, fecsegni. Tökéletesen védtelennek érezte magát, minha repedések támadtak volna a szkafanderén, a kissé bizarr, de számára fontos Lilith (aki, szisztematikusan kikérte magának ezt a becézést) akaratlanul is belekotnyeleskedik az aurájába, így aztán fejfájásra hivatkozva elbúcsúzott az ezúttal fémes csillogású sminket viselő, derűsen csevegő, de második rápillantásra betört ablaküveg-tekintetű nőtől, és kilépett a harapható, a szennyeződés-mentesség illúzióját keltő gyönyörbe, amire, Handket idézve , a „csömör-polka”szóösszetétel volna a legmegfelelőbb…persze Nakonxipánnal, Akirával vegyítve.
Persze akadt nála némi készpénz (az előadást is Lilith finanszírozta), így maga sem tudja miért, éhes az biztosan nem volt, benyitott a legközelebbi kínai étterembe.
Banális furcsaságokat rendelt, olyasmiket, amiket eddig orient-étteremben még soha, de azokban is a semmibe bámulva csak turkált.
Rohadtul éhes volt, de maga sem tudta, pontosan mire. (Persze lelki szemei előtt, a legváltozatosabb kameramozgásokal, különféle plánokban, szűrőkkel azonnal meg-megjelelent Kafka Éhezőművész-linkje, amit sietve elhessegetett, mint egy döglegyet…pedig Gregor Samsa-szenzibilitásúnak nevezték, ami ellen soha nem tiltakozott….)
Az egyik műanyag csészére révedve, melyből azért néhány falatot mégis csak elrágcsált, majd a szemközti tükörben saját hullaarcát szemrevételezve, valahonnan a bizonytalan, száműzött mélyből beugrott neki egy, a „figyelemreméltó” címkéhez kapcsolt francia filmcím:
„A selyem sikolya.”
Majd egy másik edényre tévedt a pillantása, a vegyszerekkel itt-ott kékre, liliára színezett, különben natúrszín ropogtatnivalókkal:
„Vagy a scampi chipsé?”
A foszladozó, halott arccal farkasszemet nézve, melyről tökéletesen világos volt, a sajátja, önironizálnásba kezdett, noha persze nem tudta és már nem is akarta magát becsapni, szimpa vádekezési mechanizmus az egész, semi egyéb:
„Suttogások, sikolyok…..hehe, huncut….persze szénizotópok kreálta hang- és érzés-effektusokként….már nemcsak Bergman vagy Tarkovszkij, Max von Sydow is rég légpárnás gyorsvonaton lebzsel, Zentropában, amint jégkalapácsot »alkalmazva« felváltva üvöltik, hehe, hogy: Beszélj, te szív!....Why not?....Blue Eyed Pop..Nagyonkék….az, huncutom…annyira kék, és selyem, nem bársony, hogy még a dugás is belefér….”
Rágyújtott és rendelt egy hosszú presszókávét, szűzen (ez általában megnyugtatta) .
Ezúttal sikertelenül.
Az alkosz-szuicid táncetűd, mely egy Tarot-kártyára emlékeztette, makacsul vissza-visszatért, kísértette, mint valami nyugalmat nem lelő halott.
„Echte Rural….de csontig hatol a rohadék, annyi szent.”
A szemközti tükörben a tulajdon, oszlásnak induló szörnyarcára meredt.
„Ezt kezelni kell.”
Bement a mosdóba, és, noha biztos volt benne, bekamerázták, hisz már rég minden bekamerázott, nem zavartatta magát: előkapart egy 16 GB-os USB-csatlakozót, és a szívébe döfte. Egy villanásnyira kövér csöppekben alázúduló pinkszín festékréteg lövellt a tudatába, mintha a lehető legjobb flash lenne….De csak egy pillanat erejéig.
„Hiába, 16 GB kevés.”
Egyre feszültebbé vált, gyorsan fizetett a szilikonos Barbie-felszolgálónőnek, és úgy tett, mintha nem észlelné a kínai tulaj furcsán fürkésző tekintetét.
Ismét kilépett, és bevetette magát a jól ismert környékre.
A lakótömbök, bankok, hasonlók csodálatosan szabályos vagy különc, mértani pontosságú vonalai (melyekről a tulajdon vonalkódja jutott mindig eszébe), ez a pislogó, villogó, konstans fényekből összeálló hazaszurrogátum szinte mindig boldogsággal töltötte el.
Imádta ezt a Zeitgeist-összképet, ha kellett, szelektíven darabokat hasítva ki belőle, szinte szakrálisan vonzódott egy-egy szebb, vagy extravagánsabb épülethez,a mindig, de főként csapadékos időben teljességgel érvényesülő fényvisszaverődésekhez, amit, akármekkora nonszensz baromság volt, mégis hologramok tördelte, ütköző bozonokkal, protonokkal telített lézer-interferenciának becézett magában.
„Heimat,vazzeg, haza a magasban, digitalizálva, remixelve, de szerethetőn.”
A várt, megszokott, szerelemként is definiálható öröm azonban ezúttal elmaradt.
Temeswarer Blut olyan szögletes, fura mozdulatokkal „sétált”, mint egy humanoid gépzongora.
Tudta, zűrös a szoftvere, józanul gondolkodó lény lecserélné, azt is tudta perverzió, ha nem teszi meg, de mégsem akaródzott neki. Már rég fulladozott a szkafanderében, noha rég evidens volt számára: ha levetné, nemhogy arc, de bőr, izmok, csontok sem bukkannának elő.
„Szellemlovasként, áttetszőn, sólyomszárnyakkal,üvöltve, vágtázva, hullarészegen…vazzeg.”
Ezúttal egy rég elfeledett, az önakasztást a gyakorlatba átültető néhai haverjának – most már tudta, talán az egyetlen őszinte – mondata úszott be a nyúltagyába:
„Az élet lehetetlen, vagy mégsem?”
Önmaga számára is váratlanul felordított, pedig szorult belé némi ráció. Ha bárkit is érdekelne egy magában üvöltöző pasas (persze tisztában volt azzal is, hogy amíg nem támad meg senkit, a kutyát sem; akkor is legfeljebb csak annyira, hogy egy időre kivonják a forgalomból.
– Equus!
Lihegve, fulladozva,jeges verítékkel a műbőr-bevonatán rohant végig a kerékpárosoknak fenntartott járdacsíkon, mintha üldöznék. Megpróbált megállni, racionálisan viselkedni, tudta, marhaságot csinál, de nem ment: Ha választ nem is talált rá, hiába kereste görcsös igyekezettel, csak a lila, kék scampi chips vagy az USB-emócsatlakozó, a sérült öltöny-szkafandere, a selyem széttéphetetlen sikolyai kavarogtak benne-körülötte,de zsigerből,reszketve érezte, rohannia, menekülnie kell.
< Alkimisták | A kopott dáma >