Szalay Andor
HUSZONHARMADIK ÉV
 
sártól vakon füsttől szédelegve kereslek
Egyetlenem
messzi földről jöttek
felizzott fegyvereiket amputált végtegjaikat
kivájt szemeket csecsemőket vetettek eléd
mondd, jóllaktál?
mondd, a nyomorék gondolatait olvasod-e?
miért bújsz el a torzszülöttektől, koldusoktól?
szoríts kezem kardom megvadult testem felizzott
most téged akarlak most rádszegezem késem
 
hová lettek az ikonok?
Jefimija könnyeit beolvasztották
barbárok nyögnek a hófehér múzsákon
a tündérek sikoltva menekülnek a kihalt városból
soha nem tereled össze őket, Diana
dárdád legyilkolta az összes erdei vadat
dárdádat egy aukción látták
majd elrabolták idegen tettesek
birtokaidat aknákkal vetették be
száműzött lettél
 
miért hallgatsz, Egyetlenem?
érted sírunk, szégyened viseljük
felgyújtanánk érted a vén Európát
vérzünk érted, gyilkolunk érted
hátunk mögött lángok előttünk megvetés
már nincs könnyed értünk
te már feláldoztad magad
hited elveszett a kereszten
nem vagyunk fiaid többé
mégis csak te maradtál nékünk
 
kábultan kereslek fázom hánynom kell
a fényszórók és megafonok közt tűt szúrsz karodba
kéjes nyögéssel hisztérikus nevetéssel tántorogsz
és a tömeg magába szippant téged
kereslek azok közt téged kik minden nap
súlyos követ görgetnek fel a hegyre
szertefoszló örömüket keresem öledben
méhedben otthonom kezedben megkeményedem
arcodba suttogom neved
Egyetlenem
eladtunk Egyetlenem éhesek szomjasak voltunk
már szavunkat sem érted
szemeidbe se nézhetünk
szemeid a régiek
parancsolók suttogók izgatóak
tested mennyei örömöket kínált
idegeneknek
láttalak a téren
gennyes öregek tépték le ruhád
nyáluk folyt fonnyadt melleiden
lábaid visszeresek voltak
szemeidtől felforrósodott hímtagunk
csak bámulunk, Egyetlenem
 
ki siratja el Jefimiját?
ki írhatná meg életed helyette?
ha rólad szólnánk elvezetnének elvernének
már szívünket is keselyűk zabálják
nem sírhatunk érted hisz örökké élsz
(mondd: kínos az öröklét?)
 
hét fiad szemeiddel néz rám
hét fiad nem érti egymás beszédét
hét fiad kést fogott
hét fiad üldözött és üldöző lett
 
(majd megszületett lányod
megláttam a huszonharmadik évben
s karjaiba temettem magam)s
 
ELSÜLLYEDNEK...
 
Elsüllyednek a papírszeletek a hullámok
feledése elmossa az ártatlan éveket
elmosódik a tükörkép a megmaradt
rajz a szél alkotása a hóban felettem
lehet kőarc bányák mélyén ahol az
élet kicsorduló lényege sohasem
éri utol pillantásod a távoli fényeket
ahol fennségesen zárulnak éppen
a szellemnek ujjai az újból és újból
megborzongó testeken melyeket
felizzik és lüktetővé tesz várakozá-
suk vad ritmusa ürességük kiáltóan
jéghideg megborzongok ismét a
nyomás vákuumos csendje eltart-
hat örökké is ha már túlléptünk
az időn nem fájdalmas nem
szomorú nem álom
 
ajánlás:
Az út mellett stoppolsz,
arra jön a világ, észre sem
vesz, továbbhajt.
Vállat vonsz, és továbbmész,
most már tetszőleges irányba.
A lényeg a vállvonás
és a tetszőleges irány.