I. Vagyunk alig

Gyermekfélelme ellen az éjjeli fény, a lélek iszonyérdes állattesteket fokoz: kékfeketéből hatalmas, gleccserfehérbe, mit életközössé mos a társas igény.

Mikor csak felhők voltunk délen, értük még jéghideg pólusaik; sőt, egyek voltunk egyben a távoli égen, s bosszantó: most együtt vagyunk alig.

II. Vágva szár

A virág amnéziája volt csak az enyémnél is nagyobb - nagysokára volt míg felfogta, vágva a szár, hogy már régen halott.

III. Fölemeltek

Emelkednek, híve azt, hogy nyernek - és föntről már nem élhető csak a tető, s nem is érinthető a terméstől terhes lenti unost -, és kalimpálnak, mint a gyermek, akit megcsókolni fölemeltek.

IV. Egy felhőcsúcs ledől

Míg arra gondolsz egyre - egy felhőcsúcs ledől! -, mert felmentek a hegyre, hogy a változó idő csak fel ne kapja őket - aszfaltról párolog az átmeneti zápor, a pázsit egyre nő -, s te arra gondolsz már csak, erdővé ha dúsul - vissza nem találnak, a gyermek és a nő; s ha nem kerülnek vissza - a kő fölött a hő - majd őket is felissza, s futhatsz majd szomorú monszunok elől: egy felhőcsúcs ledől.

V. Reng a katlan

Ébredj e percre, öntudatlan: toboz az ágon, reng a katlan; eléred déli álmodat, lehettél volna áldozat!

Ott szállt, mit hittél távolibbnak: hátadba csalta nyílva ablak, s a karom hegyét egy ujj a perce érintésével visszaverte.