HARMADIK RÉSZ
 
Első jelenet
 
Reggel a dombháton. Vadal halat pucol, Hliodárszáza mellette ül, szemmel láthatólag kialvatlan.
VADAL (a láp felé int): Szóval, nézzem meg jól... S te valóban azt hiszed, hogy a sással, a náddal meg a békákkal együtt eltűnnek a lidércek is? Szerintem csak felháborodnak egy kicsit, aztán beköltöznek a fákba, bokrokba, később meg a zab- és rozsföldek barázdáiba.
HLIODÁRSZÁZA (ásít): Csak azt nem értem, hogy abban az üres térben, amelytől te úgy iszonyodsz, hogy a fenébe hemzseghet annyi lodovérc.
VADAL (ijedten): Mi?
HLIODÁRSZÁZA: Lodovérc. Vagy ladobirec. De lehet lúdvérc is. Pokolbeli szellem, na.
VADAL: Nem hemzsegnek. Éppen fordítva. Ezek a lidércek jelentik nekem az üres teret. Valahogy lekötik azt, s így az általuk valósul meg.
HLIODÁRSZÁZA: Érdekes, hogy a nemlétezés tapasztalása nálad mily életszerű és erőteljes. Pedig ahogy a Könyves Király már írásba is adta: "De strigis quae non sunt, nulla questlo fiat."
VADAL: Az elmúlt éjszaka, törvénykönyvi retorikával is foglalkoztatok? Egy kakastól nem rossz teljesítmény... A múltkor Kamill bolondult meg, mikor előadást tartott nekem a bolygótűzről, most meg, íme, te idézgetsz nekem a boszorkányégetést betiltó királyi cikkelyből.
HLIODÁRSZÁZA: Na látod, hogy tudod.
VADAL (maga elé): Tényleg, honnan tudom én ezt?
HLIODÁRSZÁZA: Tulajdonképpen arról tárgyaltak, vagyis inkább azt találgatták, hogy Sardaffas mily módon válhatna az Írás egyik szereplőjévé.
VADAL: Igen. Mondjuk, mint Szent Sardaffas. Még kimondani is szörnyű.
HLIODÁRSZÁZA: Párját ritkító blaszfémia lenne. De hát, az anyja akarja.
VADAL: Szóval mindez a Hold miatt? Picit hihetetlen.
HLIODÁRSZÁZA: Miért. Az ár-apály is a Hold miatt van.
VADAL: Az ár-apály? Hisz az az esőzésektől függ! Neked az agyad nem váltott vissza emberire? Jézusmária, tán a golyóid is megmaradtak?
HLIODÁRSZÁZA (mintha tényleg nem ő volna): Ne fertőzz meg a kisszerűségeddel.
VADAL (egyre gyanakvóbban): És mi lesz, ha sikerül ez az egész mocsár-megalvasztás, vagy micsoda?
HLIODÁRSZÁZA (gépiesen): Valaki biztosan könyvet ír róla, aztán meg világszerte szabadalmaztatják ezt az újszerű technológiát. (Felocsúdik, hitetlenkedve néznek egymásra, mint-ha nem is ők beszélgetnének itt).
VADAL: Miket beszélsz már megint?
HLIODÁRSZÁZA: Inkább azt kérdezd, hogy ez valóban csak egy lidérces álom?
Elsötétedik a szín, megjelenik a mesélő.
MESÉLŐ: Egyetlen figyelmes mozdulat, s az a fajta sűrű csend,
Melybe még a rettegés is belebénul.
Az éjszaka leple vastag, puha szövet. Egy apró faluban
Aggódó őrangyalok fordítják el szelíden fejüket,
S gyermekálomszagúak az utcák.
A falu, éjszaka. Az "önkéntes vérrablók" tánca, miközben a vödrökből, dézsákból elővarázsolt piócákat a házakban békésen alvó emberekre helyezik, majd a vértől dagadozó állatokkal tele vödröt a mocsárba ürítik. Az egész jelenet rítusszerű, gyengéd és vad egyszerre.

 

Második jelenet
 
A falu, délelőtt. Mindenfelé sápadt, holtfáradt emberek jönnek-mennek, a kút körül szótlanul gubbaszt az asszonytársaság. Sardaffas és Kamill érkeznek a főtérre, Kamill a biciklijét tolja.
 
KAMILL: Illangó azt mondta várd meg, nemsokára itt lesz, csak... (egyszerre mondja Sardaffassal) ...hazavezeti Benjámint.
SARDAFFAS: Hát befejeztük. Anyám egyre csodálkozott, hogy már egy ideje, hajnalban vele térek nyugovóra.
KAMILL: Szolidáris volt, uram.
SARDAFFAS: Kiváncsi volnék a véleményedre, Kamill, hogy ez az egész, ez mind csak miattam történt volna?
KAMILL: Elsőre úgy tűnik..., aztán, valami mást is lát mögötte az ember... Úgy van ez, uram, mint amikor elhiszem, hogy Illangó valóban az én lányom, azután meg azt hiszem el, hogy elhittem, és így tényleg azzá válik...
SARDAFFAS: Hát ennek semmi köze ahhoz, amit kérdeztem, de szépen mondtad. Különben Illangó valóban a te lányod.
KAMILL: Miért mondja ezt ilyen magabiztosan, uram?
SARDAFFAS: Mert úgy nézel ki, mintha az apósom lennél.
KAMILL (megdöbben): Uram, nem mondhatja komolyan.
SARDAFFAS: Nem hát. Rossz ízlésre vallana, ilyen fordulatok után egy lakodalmi hajcihő, nem gondolod? Meg a becses lányod úgy is csak egy vékonydongájú lidércnek néz engem.
NAGYÖREG (tőle telhetően siet, és fel van dobva): Voltatok, láttátok? Csak itt ácsorogtok és nem is tudjátok mi történik a lápon? A pákászok ma már nem is mertek kicsónakázni, féltek, hogy beleragadnak abba az iszamós sárba. Egyre azt kiabálják, hogy megdöglött egy óriás csík, és bosszúból megalvasztja a mocsarat. Különben tényleg enyhe hullabűz terjeng a nádas fölött, még itt is érezni. (Illangó jelenik meg, kezében réti virágcsokorral).
KAMILL: Na, ne...
ILLANGÓ: ...aludtam is egy csöppet a tölgyesben, aztán meg ezt szedtem (mutatja a virágcsokrot), de tudjátok, hol?
SARDAFFAS: Igen, és egyre több virágot szedhetsz majd arrafelé.
KAMILL (mintha nem tudná): Merrefelé?
ILLANGÓ: Hát, a lápon. Valami történt. Már szinte rá lehet lépni.
KAMILL: Ördöngösség. Arra sem merek menni.
NAGYÖREG (magában): Különös illatfelhőben úszik az egész falu. Mint mikor tavasszal, egy fűvel lepett ganajrakáson ibolyák hajtanak.(Egyre szimatol). Semmi kétség. Gyermekkori illat.
ILLANGÓ: Gondolkodtam a találós kérdésen.
KAMILL: Hogyan is hangzott?
SARDAFFAS: Földet öntöző, de nem eső, szabadságába belevesző erő.
KAMILL (minden reménye a lányában, de tettetett közömbösséggel): Hát mi lenne az? (E pillanatban Köhl atya fut be, kikelve magából, majdnem sokkos állapotban).
KÖHL ATYA: A Szent Szellet, a Szent Szellet!
SARDAFFAS: Atyám, a megoldásra tippel?
KÖHL ATYA (zihál, köhög): Nincs megoldás. Elszabadult a pokol, vagy az ítélet napja közeleg, mindenesetre az imaház tele van hálálkodó falusiakkal. Még a csíkászok, meg a pákászok is azt mondogatják, hogy ez biztosan az úr keze, vége a rothadásnak, meg hogy megdöglött az a pogány kígyó. (Semmit sem ért) Mi döglött meg? Vadal az előbb azt üvöltözte a dombháton, melldöngetve, Istenem, bocsáss meg, (ebben a pillanatban Vadal hangja hallatszik a távolból)
VADAL (artikulálatlan hangon): Benőtt a föld szűzhártyája, bassza meg a kisgazdája! (Meg is ismételheti).
KÖHL ATYA (ijedtében csuklani kezd) Hála az égnek... vagyis, hogy itt csak a földet...
KAMILL: Apropó, versike. Gondolkodott ön is, a találós kérdésen?
KÖHL ATYA Igen.
KAMILL: És?
KÖHL ATYA: A megoldás: a Szent Szellet.
KAMILL: De hisz ezzel rontott ide! És azt mondta, hogy nincs megoldás!
KÖHL ATYA (a fejét ingatja): A megoldás a Szent Szellet.
SARDAFFAS: A találós kérdésre?
KÖHL ATYA: Mindenre.
SARDAFFAS: Érdekes. De vajon akkor, mi az a Földet öntöző, de nem eső,...
ILLANGÓ: Vér.
SARDAFFAS (bólogat): ...szabadságába belevesző... erő... (Illangót nézi).
KAMILL (mint akinek látomása támadt): Az! Az! Vér! Vér...
A faluban, a fáradtság ellenére - vagy épp annak köszönve -, közben egy furcsa, örömteli világvége-hangulat kezd eluralkodni, mely egyre inkább a kúriabeli farsangokhoz hasonlít. Ez azonban igazi. Előkerül az összes szereplő, szerepben, vagy akár csak statisztaként, nincsenek álarcok, a tánc szabad, mindenki önmagát táncolja, játsza. Most már felszabadulttá válhat a darab elején előírt "próbahangulat". Valódi farsang, mikor a lidérceket is komolyan kell venni.

 

Harmadik jelenet
 
Alkonyodik. Sardaffas, Illangó, Kamill, Hliodárszáza, Vadal és a Nagyöreg a dombháton ülnek, nézik a "gyógyuló" lápot, s várják, hogy Faust és kísérete áthaladjon. A távolból vonatfütty hallatszik. Megjelenik a mesélő.
MESÉLŐ: Lápszéli, esendő vidéken, nedvesen gyógyul a föld hatalmas sebe.
Tengernyi áldozat, mocsári lény adta hozzá testét, s egy apró falucska
Tompán hálálkodó népe, nyugtalan álmokat álmodó éjszakáit, s vérét.
A mocsár már vöröstől izzik, termőfölddé alvad, szülőfölddé válik,
Hőseként mollban írt himnuszoknak.
A mesélő eltűnik, s egy idő után Buttadeus vágódik be. Részegségben még eddigi önmagán is túltesz.
BUTTADEUS: Nem messze... nincsenek... már messze... Jönnek Fausték... Míg ti itt gubbasztotok, addig ők jönnek. Pont erre. (Mutatja) Az igazat megnyal... megvallva, kicsit fura csapat... Sőt, fölöttébb. Ti meg csak itt ültök. Hát hol vagytok ti? Egyáltalán? Mióta gub... (ökrődik) ...basztotok itt ezen a dombon, he?
Egyként nézik, mint a moziban.
NAGYÖREG: Ej, de belilult. Ez lenne a fausti élmény?
BUTTADEUS: A Faust... az jön. Meg a csipet-csapata. (Idült vigyor). De fogadalmatok sincs, hogy milyen... jó volt látni... titeket.
Összeesik. A többiek, mintha mi sem történt volna.
HLIODÁRSZÁZA: Kész szerencse, hogy tőle nem csapoltunk.
VADAL (szétnéz): Pedig önkéntesen jelentkezett, nem is egyszer...
KAMILL: Szerintem az ő vére meg sem alvadt volna.
HLIODÁRSZÁZA: Nem hát. A szesz, plusz a pióca nyálmirigyében előforduló hirudin...
(Megrázza a fejét) Az ő véréből ilyen körülmények között sosem vált volna ki rostanyag.
VADAL: Esetleg, ha a piócásvödröt mészsókkal gazdagítottuk volna, miután a férgek már teleszívták magukat...
ILLANGÓ: Mindenesetre az alkohol neutralizálhatja a prothrombint, mely a mészsókkal a thrombin nevű fermentumot hozza létre, ami viszont...
KAMILL: ...ami viszont a fibrinogénnel nem lépve reakcióba, fibrin-kiválást sem idézhetett volna elő, s így a vér nem alvad meg.
Pár pillanat elteltével magukhoz térnek, csak Sardaffas mosolyog csendesen.
NAGYÖREG: Mit zagyváltok itt össze? A vér, az megalvad. Még a ló vére is, csak egy kicsit később.
SARDAFFAS: Persze hogy megalvad, hisz előttünk a példa. (A közönségre mutat).
Vadal, Hliodárszáza, Kamill és Illangó összenéznek, mintha valami földöntúli erő incselkedne velük. Az égre közben felkúszik a telihold, ámulva figyelik.
KAMILL (mintha elvarázsolták volna): Nézd, Szeléné mily gyönyörű ma este...
SARDAFFAS: Most segíthet nekünk. Fényénél megláthatjuk a Nagy Zarándokot, amint csapatával elhalad a dombhát előtt.
ILLANGÓ (már álmos): Buttadeust nem kéne felébresztenünk?
KAMILL: Hagyjuk... Bár nem kezd üvöltözni, amint meglátja Faustot...
Elhallgatnak, arrafelé tekintgetnek, amerről a csapatot várják. Állóképbe merevedik a szín, majd sötét lesz. Furulyaszó hallatszik, melynek hangjai Sardaffas zenei témájába vesznek. Mintha lidércek táncolnának a lápon. Fényükben, az előtérben Köhl atya áll mozdulatlanul, áldásra emelt kézzel, a játéktér mélyéből pedig zarándokok kis csoportja tűnik elő, mintha messziről közelednének. Az élen Sardaffas, egy hintalovat visz, oldalán kard. Mellette Illangó és a malac, mögöttük Kamill a biciklijét tolva, a csomagtartón egy kisebb zsákkal, aztán Vadal és Hliodárszáza, a Nagyöreg, majd a falubeliek egy csoportja.
SZELÉNÉ (csak a hangja hallatszik, fentről): Nemhiába bíztam benned, fiam! Neved (köhint), lám, mégis bekerült... egy Írásba, s ezért büszke vagyok rád. De mondd csak: miért délnek tartasz, egyetlenem? Hiszen én most Északon sokkalta nagyobbnak látszom! S felhők sem takarnak ebben a melegben, látod? Ma este is mindenki engem csodál, pedig már kezd megkopni az arcom, s nemsokára csak árnyéka maradok önmagamnak... Különben meg kit érdekel Endümion! Apáddal szerettem volna mindig megismerkedni, bár mesélték, hogy milyen... fura szerzet. Tudom, hogy őt indultál megkeresni. Vagy tévedek? De én megsúgom neked, hogy hol van. Arra lenn, délen. (Suttogja) Árkádiában! Ahol még senki sem járt! Csak ő, egyedül... A Nemlétező...
Sardaffas, kísérői s a falubeliek lassan eltűnnek, táncoló lidércek kísérik őket. Éjszaka van, alszik a falu, a lápszél.
 
 
 
V É G E