Tíz óra felé járt az idő, amikor kirajzolódtak előttünk Smederevo vagy régi magyar nevén Szendrő várának tornyai. Hajnal óta egy harminckilós tokot, néhány testes harcsát, pontyot emeltünk ki a kerítőhálóval. E gazdag zsákmánnyal a megszokott kikötőhely felé eveztünk. Ott állott a part közelében a Bela lađa vendéglő, amelynek a tulajdonosa állandó vevőnk volt. Bevittük neki a tokot, szó nélkül kifizette az árát.
Egyetlen halásztársam és sógorom, Zubán Gergő nemcsak szerette, rettenetesen bírta is a pálinkát. Pillanatnyi habozás nélkül fél literrel parancsolt belőle. Borkedvelő ember lévén, én három deci vörös mellett döntöttem.
A bor vidámít. De a pálinka?! Kezdett bennem az a balsejtelem motoszkálni, hogy a sógor nem áll meg a fél liternél, s végül valami oktalanságot követ el.
Már éppen fel akartunk kelni az asztaltól, amikor nyílt az ajtó, s nyomultak rajta befelé a cigányzenészek.
- Aranyhalacskáim, egyem meg a szíveteket, csakhogy itt vagytok! - lelkendezett Gergő. - Szerencsés napunk van, hatalmas tokot fogtunk, erre inni kell. Olyan mulatást csapunk, hogy no!
- Megőrültél? - kérdezte szerbül a pikulás. - Törvény tiltja, hogy máma muzsikáljunk.
- Ugyan már mért tiltaná?
- Mert Krisztus urunk kiadta a lelkét.
- Hát beteg volt? - nézett rá bamba csodálkozással a társam.
Elcsendesedve, komoran üldögélt a helyén. Kis idő múltán maréknyi fémdinárost szórt az asztalra, és odaintette a pincért, hogy csipegessen belőle annyit, amennyibe az italunk kerül. A pénz láttán csillogni kezdett a hangászok szeme, és tilalom ide, tilalom oda, fölléptek a dobogóra. A magyar nótákat, népdalokat énekelni nem, de játszani annál jobban tudták. Én is szerettem hallgatni őket. Gergő rendelt, és lehajtott még egy deci pálinkát, majd kiállt a prímás elé, és rázendített:
Hej, halászok, halászok,
Mit fogott a hálótok?
Mivel félő volt, hogy pénzét az utolsó paráig elveri, kituszkoltam a csárdából. Sértődöttnek látszott, de botladozó nyelvvel csak ennyit szólt:
- Karcsikám, egyszer... egyszer él az ember!
Az utca másik oldalán egy borbélyműhely volt. Oda vezettem be, mert a haja olyan hosszúra nőtt már, hogy a fülét is betakarta. Erzsi néném kért meg rá előző este, hogy vágassam körül a bozontját. Leültettem egy székre, én meg a dolgom után néztem. Bárkánk tartalmát széthordtam az ismerős vevőknek. 1944. április 14-e volt, a görögkeleti kalendárium szerint nagypéntek. A jobb módú és hagyománytisztelő szerb családok asztaláról ezen a böjti napon nem maradhat el a hal.
A pékség előtt sorban álltak, jobban mondva egymás hegyén-hátán tolakodtak az asszonyok. A lassan, de biztosan őrlő háborúban növekedtek a megélhetés gondjai, a legtöbb élelmiszer, így a kenyér is csak jegyre volt kapható, és a fejadag időről időre csökkent. Az elkeseredett fehérnépet megkerülve, a hátsó udvar kapuján surrantam be. A pék felesége hat ropogós veknit adott egy háromkilós potykáért cserébe. Gyékényszatyromba dugtam őket, és elpárologtam a sütőműhely tájáról.
Zubán Gergőt ugyanott találtam, ahol hagytam - de milyen állapotban! Oldalra billent fejjel, kinyálasodó szájjal aludt a borbélyszékben. A koponyája meg fénylett, mint a holdvilág.
- Ej, ej, mester úr, hát mit csinált a sógorommal? - kérdeztem elképedve. - Alig ismerek rá. Mért csúfította el ennyire?
- Mert ok nélkül szidta a szerb anyámat. Amikor elnyomta a buzgóság, gyorsan lenyírtam, leborotváltam a fejét, hogy ne kívánkozzon többé a műhelyembe. Dél van, zárnom kell. Vigye innen a fenébe!
Könnyű volt ezt mondani, de nehéz megtenni. Fölráztam, kivezettem a szabadba. Néhány bizonytalan lépés után összecsuklott. A hóna alá nyúlva vonszoltam a járókelők bámész szeme előtt a folyóig. Mint valami élettelen test zuhant bele a csónakjába, amelyet ebben a kényszerhelyzetben hozzá kellett láncolnom az enyémhez.
A szendrői oldalon lassan, óvatosan eveztem, mert a víz alatt csipkézett felületű kőtömbök, dárdaként meredező faágak és egyéb akadályok rejtőztek. A Sólyom-szigetig nem is történt különösebb baj.
A Dunának ezt a hatalmas homokzátonyát sűrű, átláthatatlan füzes övezi. Kitűnő rejtekhely. Belsejében, a tisztásokon a gátőr disznófalkája legeli a zsendülő füvet. Javában virágzik most a feketézés. A gátőr a beszolgáltatási törvény szigora ellenére Belgrádba csempészi a füstölt sonkát, kolbászt, szalonnát, s ha "jóakarói" nem árulják be a német hatóságnak, a háború végéig a tilos disznóvágásból szépen meggazdagodik.
A kora tavaszi árhullám idején a tapasztalt halászember se jobbra, se balra nem kerüli meg a szigetet, mert ilyenkor egy öböl mélyen benyúlik a belsejébe, és az a tócsa vagy átnedvesedett avarréteg, amely innen a nyugatra néző partig húzódik, nem hosszabb száz lépésnél. Ladikomat könnyűszerrel átvontattam rajta, mert deszkából való, nem olyan, mint Gergőé, az egy törzsből faragott, szinte ólomsúlyú öreg "csónyik". Kiráncigáltam őkelmét belőle, hogy fogja meg maga is a lánc végét, a segítsége azonban a nullával volt egyenlő. A szerencsétlen csak bukdácsolt mellettem.
Egyszerre csak boldog röfögés hangzott fel a ladikom körül. A kan, volt vagy háromszáz kilós, mindenestől kiborította a szatyromat, és éles agyarával tépdesni kezdett egy veknit. A hősködni szerető Gergő cikcakkban odament hozzá, s nagyot kurjantva megragadta a farkát. A behemót állat megugrott, és úgy nekirántotta egy göcsörtös fűzfának, hogy alig tudtam magához téríteni. A feje búbjáról lehorzsolódott a bőr, a füle is felsebződött, orrán, száján ömlött a vér. Bár nem éreztem különösebb szánalmat iránta, a nővéremre való tekintettel lemostam, zsebkendőmmel megtörültem az arcát, majd vigyázatos mozdulatokkal visszafektettem a csónakjába.
Ha a hátszél, a kossava nem segít, óránként három kilométeres sebességgel evezhet vízfolyással szemben az ember. A Sólyom-szigettől Lakóca körülbelül hat kilométerre esik. Épp elég időm volt tehát ahhoz, hogy Gergőt hazafelé szállítva visszaidézzem közös múltunkat.
Az Apatinban töltött négy inasév után, amikor már nyugodtan mondhattam magamról, hogy halász vagyok, a szívem hazahúzott a szülőfalumba. 1918-at irtunk, és novemberben már nem osztrák, hanem francia katonák parádéztak az utcákon. Egy ragyás arcú őrmester belebolondult a nővérembe. El is akarta jegyezni, de édesanyám bezárta orra előtt a kaput. Erre bosszút forralt. A parancsától függő közlegényeket, szenegáli négereket ráuszította a házunkra. Ha a markos Zubán Gergő nem lép közbe, Erzsit bizonyára elhurcolják. Épp azon a napon, amikor hazaérkeztem, hálából odaígérte a kezét megmentőjének. Menyegzőjüket szerény külsőségek között, mindössze húsz meghívottal ültük meg. Torta azonban csak egy volt, mert ennek a sütéséhez is alig tudtuk beszerezni a szükséges cukrot. A jegyrendszerű ellátás éppúgy döcögött, mint manapság, s az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával egyidejűleg meg is szűnt. A napi betevő falatot ki-ki a maga leleménye szerint teremtette elő. A nincstelenségnek ebben az időszakában jött divatba Lakócán a halorzás. Mihelyt a Bánságot a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták, az új uralom mindjárt kimutatta méregfogát. A csendőrök huszonöt botütéssel büntették az orvhalászokat. Kíméletlenségük fölöttébb meglepett bennünket. "Ha még egy éhező munkanélkülit deresre húznak, fölrobbantom a csendőrlaktanyát." Így beszélt újdonsült sógorom, s hogy ne támadjon kétségünk szavainak őszinteségében, kabátja belső zsebéből előhúzott egy dinamitrudat. Szomszédunk, Sommer Dávid, akit a háta mögött mindenki Szent Dávidnak nevez, más véleményen volt. "Mivel Jézus elítélte az erőszakot, egy igazi keresztény még véletlenül sem nyúlhat dinamithoz. Ha ingyenes halászjegyet szeretne kapni, imádkozik. És Jehova bizonyossá teszi kérése teljesülését." Ilyen és hasonló gondolatok, zavaros ötletek, utcai párbeszédek áradata után a falu népe belesüppedt a teljes tanácstalanságba. Ekkor szántam én el magam a nagy tettre. Fölkerestem a pancsovai főszolgabírót, s megkérdeztem tőle, engedélyezné-e olyan halászszövetkezet létrehozatalát, mint amilyen Apatinban már évtizedek óta virágzik. Azt felelte, hogy nagyon sok van már Lakóca rovásán. Ha nem volna tekintettel az áldatlan gazdasági helyzetre, a fél falut lecsukatná halorzás miatt. Örül, hogy végre megjött a jobbik eszünk. Béreljük ki a Dunának egy húsz-harminc kilométeres szakaszát, fizessük becsületesen a hozadéki adót, s ő áldását adja a leendő szövetkezetre.
1919 tavaszáig az alapító okirat alá negyvenöt paraszthalász biggyesztette oda a nevét. Kellő anyagiak nélkül, de egy szívvel-lélekkel feküdtünk bele a munkába. Kötöttük a százöles kerítőhálókat, vagyis a laptolókat, csináltuk a kísérő szerszámokat, javítgattuk a csónakokat. Jó haljárás volt abban az évben. Hogy Dávid bácsi szavaival éljek, az Isten is megsegített bennünket. Szűrhettük kedvünkre a vizet, nem kellett többé a csendőröktől tartanunk.
Az öregek húszéves létemre is teljes értékű embernek tekintettek, s hogy lassanként bemutattam az Apatinban szerzett tudásomat, például a nálunk ismeretlen csontos és hosszú kece alkalmazását, kineveztek halászmesterré.
Az első fizetést Ábrahám Vince Duna-parti csárdájában ünnepeltük meg. Rigacs Pista bandája muzsikált. Leánynép híján a legények magukban táncoltak, jobban mondva kecskebakként szökdeltek, méghozzá oly féktelenül, hogy némelyikükön kirepedt a nadrág. A halvacsora után nótázás következett. Zubán Gergő teli flaskával vezényelt a zenészeknek széles jókedvében, s éjfélig az egész havi keresetét elmulatta.
Duhaj társaságban én sohasem tudtam lelkileg föloldódni. A természet háborítatlan csöndje után sértette fülemet a lárma. Amennyire csak lehetett, félrehúzódtam a többiektől.
Mivel elég jól tudok számolni, és a pénzkezelésben lelkiismeretes vagyok, 1922-ben a tagság rám bízta a napi zsákmány értékesítését. Túl a Dunán, a belgrádi - smederevói kövesút mentén egymást követik a vendégfogadók. Étlapjukon főleg malacpecsenye, rostélyon sült ürücomb és ciberével, babérlevéllel ízesített halászlé szerepel. Örömükben, hogy a legérzékenyebb halból, a süllőből is csak élő példányokat kapnak tőlem, a tulajdonosok gyakran megvendégeltek.
A gazdag fogás kevésbé értékes halait a gyászoló családoknak juttattam. Szerbiában meghonosodott szokás, hogy hat nappal, hat héttel és hat hónappal a temetés után a hozzátartozók sült pontyot, bort és mézes főtt búzát visznek a sírra. Szomorkodnak egy kicsit, de alighogy kihúzzák lábukat a temetőből, ott terem a kósza cigányhad, és kellemes hangulatban elfogyasztja a halottnak szánt enni-innivalót.
A halban bővelkedő esztendők közül 1926 vésődött legjobban az emlékezetembe. A télutó szokatlanul enyhe volt, már január közepén olvadozni kezdett a hótömeg. A Duna vize elárasztotta a hullámtereket, és ott is maradt május végéig, hogy gazdag paradicsoma legyen a lakmározni, párosodni kívánó halaknak.
Társaim megállás nélkül húzták a hálót, és ott tértek nyugovóra, ahol éppen rájuk borult az éj. Ha a szőlőskertjeiről, pincéiről híres Grocka alatt kötöttek ki, Zubán Gergő el-eltűnt közülük. Egyre gyakrabban csinált görbe napot magának. Egy fűzfa árnyékába heveredve szopogatta reggeltől estig a pálinkát. Ez a szemérmetlen munkakerülés olyan morgolódást váltott ki a többiekből, amit az angyalian jólelkű Sommer Dávid sem tudott már lecsillapítani. Werner Vilinek tréfás ötlete támadt. Egy éjszaka apró lyukat fúrt a korhely alak csónakján. Biztosra vette, hogy a lassan beszivárgó víz az alvót nem fogja fölijeszteni, mert hozzámelegedik a testéhez. Reggelig arasznyira emelkedett a víz a csónakban. Az én drágalátos sógorom azonban nem mozdult se erre, se a sirályok vijjogására, se a halászok fergeteges kacagására. Csak a szája volt csupa hab. Én sejdítettem meg, hogy alkoholmérgezést kapott, és eszméleten kívül van. És hazaszállításának kínos feladatát épp úgy, mint ma, akkor is nekem kellett vállalnom.
Smederevóban "csupán" hét decit fogyasztott, és a Sólyom-szigettől hazáig kialudta mámorát. Nyíltan megmondtam neki, hogy torkig vagyok vele, nekem sincsenek kötélből az idegeim, és vegye tudomásul, hogy ez volt az utolsó közös halászásunk. Egy pillanatra sem rendült meg.
- Sebaj! - mondta, és barátságosan hátba vágott. - Maholnap új munkahelyem, fix fizetésem lesz, és kaphatok pálinkát is, amennyi csak belém fér.
- Ugyan melyik szeszfőzde akar a szolgálatába fogadni?
- Faggathatsz napestig, hallgatni fogok, mint a csuka. Járd a magad útját, és soha többé ne törődj velem!
Attól tartva, hogy leragad valamelyik lakócai kocsmában, és keresetének maradékát is elherdálja, hazakísértem. Erzsi néném koldusmód élt mellette, és nyugtalansággal várta mindig az érkezését. Ahogy beléptünk konyhája ajtaján, sírva borult a vállamra. Először azt hittem, hogy tar és véres koponyájú férje láttán lágyult el ennyire. Csak percekkel később, amikor már néhány szót is ki tudott nyögni, értettem meg bánata okát. Amíg odavoltunk halászni, egyetlen lányukat, Jutkát letartóztatta a Gestapo.
*
Hazasiettem. Apósom az eresz alatt, a favágótőkén szótlan levertségben üldögélt, anyósom meg a fejét fogva toporgott és jajgatott a verandán. Mert a német titkosrendőrség Marikát is őrizetbe vette. Ennyi csapás már sok volt egy napra.
A politikától mindig távol tartottam magamat, de most felötlött bennem a gondolat, hogy nekem is akadhat rosszakaróm, akinek rágalmazó szavára a Gestapo besorol az üldözöttek közé, és kegyetlenül megfingat. Ha aznap este bárkit ugatott is a kutya, riadtan kaptam föl a fejemet. Nem értem jöttek-e?
Fekhelyem a téglapadlós présházban, a cefréshordók mögött volt. Ruhástul dőltem le rá, hogy veszély esetén könnyebben menekülhessek. Az éjszaka nagyobbik részét félálomba merült hánykolódással töltöttem.
A következő napom se volt nyugodt. Reggeli után az öregasszony elmosogatott, bicegő lépteivel néhányszor körüljárta a konyhát, majd bőrkötésű, csatos bibliáját magához véve letelepedett velem szembe az asztalhoz.
- Beszélj! - szólt, és olyan élesen szegezte rám a tekintetét, hogy szinte zavarba hozott. - Mit követett el a feleséged?
- Honnan tudjam én azt? Marika véletlenül sem fogadott volna a bizalmába. Ha az iránt érdeklődtem, hogy esténként hova illan el itthonról, a második szavamnál közbevágott: "Törődj a magad dolgával!" Az utóbbi időben már úgy viselkedett, mintha én a világon se volnék.
- Ezért csak magadat okolhatod. Fiatal korodban naponta borotválkoztál, mosakodtál, tiszta inget öltöttél. Nézz most a tükörbe! Olyan vagy, mint egy csavargó.
- De mama, hogy mondhat ilyet? - kérdeztem védekezőn. - Tudja, hogy mi a mesterségem.
- Valld be, hogy tizennyolc évi házasság után nem akartok közös takaró alá bújni. De mit is kezdhetnétek már egymással?
- Gondolja, hogy Marikának van valakije?
- Ettől a gyanútól ő mentes. Az én természetemet örökölte, és sohasem fog letérni a tisztesség útjáról.
- Mégiscsak furcsa, hogy sülve-főve együtt látták Marjanović doktorral.
- Annak a házában éppen olyan gyakori vendég volt Erzsi nénéd lánya, sőt Vili barátod kiskorú Ingéje is.
- No mindegy... Hagyjuk a pletykákat. Inkább azt árulja el, hogy Ákos fiunk felől érdeklődött-e a titkosrendőrség.
- Megnyugtathatlak, hogy nem. De a pincétől a padlásig mindent áttúrt, és elvitte a rádiódat.
Puff neki! Holland gyártmányú, szelektív készülék. Nem szórakozást kerestem benne; a vízállás napi alakulása érdekelt. A fövenyen nyüzsögnek a rovarok, és áradáskor a halat errefelé hajtja az éhes gyomra. Apadáskor visszahúzódik a mélybe. Nekünk halászoknak ehhez kell igazodnunk.
Apósom szereti a pontosságot. Zsebóráját mindeddig a rádió gongütéséhez igazította, reggel hatkor meghallgatta az időjárás-jelentést, és aszerint módosította a gyümölcsfák meg a szőlő permetezésének tervét, hogy jön-e nyugat felől borulás, vagy sem. Anyósom a vasárnapi istentiszteletek közvetítését ájtatoskodta végig. Marika elcsípte rövidhullámon a BBC-t, hogy a harctéri események felől tájékozódjon. Szóval a rádió mindnyájunknak jelentett valamit. Nélküle szegényebb lesz az életünk.
- Hallgass ide - szakította meg anyósom a csöndet, és mély lélegzetet vett. - A titkosrendőrök okos és ravasz emberek, de nekem sikerült egy lényeges dologról elterelni a figyelmüket.
- Igazán?
Beszélgetésünk kezdetén tőlem akarta megtudni, hogy feleségem mivel hívta ki maga ellen a sorsot. Úgy tett, mintha halvány sejtelme se volna a titkairól. Most pedig a biblia lapjai közül egy röpcédulát csúsztatott az orrom alá. Első ránézésre fölismertem rajta Marika finom metszésű betűit. Csak arra nem jöttem rá, hogy a vakmerő, szinte istenkísértésnek számító szöveg tőle vagy másvalakitől származik-e. Mert szó szerint így hangzott: "Német anyák, ne adjátok fiaitokat az SS-be!"
A szent könyvből még egy röpirat került elő. Ennek csak kezdő sorait volt türelmem átfutni. "Bánát ma a rémület színhelye. A nácik a hajlékukból elűzött honfitársaink százait, ezreit lövik agyon, és taszítják tömegsírokba. Könyörtelenségük minden képzeletet felülmúl. De nem sokáig ülik már véres orgiájukat..."
Hirtelen gombóccá gyűrtem, és tűzbe dobtam mindkettőt. Aggodalmam mégsem oszlott el egészen, mert a Lorenz-féle selyemgyárban Marika kezeli a rotációs festőgépet, és titokban százával nyomtathatta az efféle röpcsiket. Vajon hányat osztott szét legbensőbb bizalmasai között? És hányat tett félre tartalékul?
A konyhából átrohantam a szobájába, föltúrtam az ágyakat, a ruhásszekrényben a fehérneműt, íróasztalán a különféle jegyzeteket. Röpcédula sehol.
A komód egyik fiókjából feleségem ékszerdoboza kandikált ki. Remegő kézzel fölnyitottam. A rubintos függő és boglár, az arany karperec, az igazgyöngyös melltű, a három gyűrű, vagyis mindaz, amiért fiatal éveimben megdolgoztam, ott volt benne hiánytalanul. A Gestapo, hála Isten, nem dézsmálta meg a tartalmát.
Nagy sóhajtás szakadt föl belőlem. Visszaraktam mindent a helyére, sorra becsuktam a fiókokat, majd kényelmesen elhelyezkedtem egy fotelban. Saját arcképem volt velem szemben a falon. Marika rajzolta, amikor még nem zsávolyban és gumicsizmában, hanem angol szövetből készült öltönyben és sevrócipőben jártam.
Annak az évnek a nyarán született Werner Vili negyedik lánya. Az örvendetes családi eseményt Kövesdiéknél ünnepeltük meg, mert a túlparti lankás hegyoldalon senkinek olyan bora nem termett, mint nekik. L alakú tornácuk nyitott szárnyán kaptunk helyet, és Ágnes néni szolgált ki bennünket. Akkor még nem gondoltam, hogy az anyósom lesz. Vili félig tréfásan, félig komolyan, de következetesen igazgató úrnak szólított. Ráhagytam, mert a szövetkezetben is megadták nekem ezt a titulust. A meglepő csak az volt, hogy a gazdasszony, aki lopva figyelte beszélgetésünket, másnap már a becsesebb vendégeknek fenntartott üveges verandára invitált, és oportóval kínált bennünket.
- Ez igen! - mondta nem kis áhítattal a barátom. - Zsírosabb halat, pontyot, harcsát csak ezzel szabad öntözni.
Utóbb annyira rászoktam magam is e nemes italra, hogy munka után az első utam mindig Kövesdiékhez vitt. Napi fél liter volt a megszokott mércém. Jól ment a sorom. Nem éreztem szükségét a nagyobb mértékű pityizálásnak, a világról való kába elfelejtkezésnek.
A verandán üldögélve egyszer csak azt vettem észre, hogy a Kövesdi lánynak rám-rám villan a tekintete. Ott settenkedik körülöttem, lesi az alkalmat, hogy beszélgethessen velem. Ha lemegyek a csónakkikötőhöz, hogy kiadjam az utasításokat beosztottjaimnak, úgy tesz, mintha neki ugyanott támadt volna kedve tájképet festeni.
Az apja soha egy kortyot le nem nyelt volna saját vérpezsdítő borából. Kapuzörgetés, hangos terefere, dalolás, minden idegesítette. Fekélybeteg volt. 1927 januárjában a gyümölcsfák metszése közben elfogta az émelygés, szédülés. Gyomorvérzést kapott. Kezelőorvosa másnap beutalta a pancsovai kórházba.
Már erősen alkonyodott, amikor e szomorú hír vétele után betértem hozzájuk. Ágnes néni pityeregve tette le elébem az italt, és így szólt: "Karcsikám, te olyan jólelkű fiú vagy! Maradj itt, töltsd velünk az éjszakát, hogy ne féljünk."
Mivel Marika is biztatóan nézett rám, könnyű szívvel ráálltam az ajánlatra. És szőttem magamban a gondolataimat. Lám, mennyi gyakorlatiasság, biztonságkereső ösztön van a nőkben. Anya és leánya talán már napokkal előbb kifundálta, hogy mi legyen abban az esetben, ha a ház férfi nélkül marad. Félnek? Dehogyis félnek. Csak látni akarják, mi várható tőlem.
Vacsora után Marika meleg vízben megmosdott, haját kibontotta fésülködéshez. Bennem meg csak úgy motoszkált a kíváncsiság. Miként folytatódik az est? Hol lesz a hálóhelyem? A fűtetlen vendégszobában vagy a fűtött nappaliban? Esetleg a szépség lábánál a sezlonon?
Miután befejezte a fésülködést, matatni kezdett az ágyhuzatok között a szekrényben.
"Fáradtnak látszol, Karcsikám. Gyere, térj nyugovóra!" - szólt az anyja bágyadtan, és fölkattintotta előbb a verandán, majd a férj szobájában a villanyt. Nem tudtam, hogy értsem a dolgot, de kénytelen-kelletlen követtem őt. A kutya el volt oldva a láncáról, boldogan körülszaglászott, körülugrándozott. Alig léptem át a küszöböt, máris belebotlottam a házigazda papucsába. Rézgálicos kabátja, kalapja ott lógott az ajtó mellett egy szegen. Orvosságos üvegei a kredenc tetején katonás rendben sorakoztak.
"Szegény Miklósom! - sóhajtott Ágnes néni. - De nehéz lesz az első kórházi éjszakád!"
Hogy az ura nevét kiejtette, megint rájött a sírhatnék, s mintha könnyeit szégyellné, sarkon fordult, bicegve kiment. Kisvártatva suttogóra fogott beszéd és léptek koppanása hallatszott a verandáról. Tiszta lepedővel, párna- és paplanhuzattal a karján a lány nyitott be.
"Szeretném veled megosztani a gondomat - kezdte a szót, és odaült mellém az ágy szélére. - Ha megműtik a gyomrát, apuka nem robotolhat tovább. Ésszerű megoldást fogok keresni. A szőlőből minden második sort kidobatok, ami megmarad, azt kétszintesre fölfuttatom, kerti traktorral kapálom, permetezem. A sváb gazdák is ugyanígy csinálják. Apámat idegesítik az ivóvendégek. Engem is idegesítenek. Az egész termést eladom Ábrahám Vincének vagy a borügynök Vigh Samunak. És azzal a jövedelemmel, amit a másfél hold szőlő nyújt, élhetek szabályos munkaviszony nélkül is a festészetnek."
Furcsállva hallgattam, hogy ez a gyenge teremtés mekkora fába akarja vágni a fejszéjét. Érvelése nem volt éppen meggyőző, de azért rábólintottam. Öröm volt számomra, hogy bizalmába fogadott.
Az ő utcai szobájában cserépkályha van, Miklós bácsiéban, amely az épület udvarba nyúló szárnyán a konyha után következik, s amelyet én vettem birtokomba, jól fűthető banyakemence. Januárban olyan farkasordító hideg volt, hogy ki nem mozdultunk volna ebből a kellemes kuckóból. Február közepe táján azonban hirtelen megenyhült az idő, zajlani kezdett a jég a Dunán, s mivel ez az első halszüret ideje, a két nőt magára hagytam. Ahogy mondani szoktuk, hívott a kötelesség.
A túlsó part közelében ereszkedtünk lefelé. Az öreg halászok tudják, hol vannak azok a víz alatti sziklatömbök, amelyek mögött csapatokba verődik a süllő. A jó fogás reményében egy ilyen helyen vetettük ki a hálót, de valahogy elvétettük a távolságot, mert a kötél súrlódott, akadozott. Többen is kiabálni kezdtek, hogy rajta, rajta, emeljük át az akadályon a hálót, különben odavész.
Induláskor elfelejtettem homokot szórni a ladikomba, a kötél rángatása közben megcsúszott a lábam, és zsupsz, bele a vízbe! A folyóban való téli fürdés ritka eset ugyan, de hozzátartozik az edző halászélethez. Ilyenkor az ember tüzet rak a parti füzesben, megszárítkozik, és húzza tovább a hálót. Igen ám, de a társaimnál egy árva szál gyufa sem volt. Erőteljes evezőcsapásokkal visszavittek a lakócai csónakkikötőbe. Noha kirázott az Isten hidege, annyi erőm még volt, hogy Kövesdiékig elloholjak.
Marika férfias nyugalommal fogadott. Nem hagyta, hogy ott toporogjak a verandán az ivóvendégek kíváncsiságának kereszttüzében. Betuszkolt a boglyakemencés szobába, lecibálta rólam csuromvizes bundámat, öltönyömet, ingemet, gatyámat, mondván, hogy ezt így tanulta egy elsősegély-tanfolyamon. Majdnem elsüllyedtem a szégyentől. Törülközővel szárazra dörzsölte lúdbőrös testemet, lepedőbe csavart és bebújtatott a paplan alá. Ágnes néni máris hozta a forralt bort, amit a legnagyobb odaadással fogyasztottam el. Estére felszökött a lázam, törődtem is vele, nem is. Mámorosan élveztem a lány szerető gondoskodását.
Varjas Ágost plébános, aki már a húszas években is Kövesdiéktől vette a misebort, egy napon váratlanul benyitott hozzám. Töviről hegyire elmeséltette velem, hogy a mélyből felbukkanva miként tornásztam fel magam az előttem sodródó jégtáblára, hálát adtam-e Istennek a halál torkából való szabadulásomért és azért, hogy olyan őrangyalt állított mellém, mint Kövesdi Marika. "Ne sokat okoskodj - mondta csöndesen -, menj tovább egy lépéssel. Mert az Úr azért teremtette a férfit és a nőt, hogy viszonyuk a házasságban beteljesedjék."
Miután így megvilágosította az elmémet, reverendáját felfogva kisietett a szobából.
Esküvőnket május tizenhatodikára, Nepomuki Jánosnak, a vízen járók védőszentjének napjára tűztük ki. Édesanyját a sütés-főzés gondjától kímélendő, menyasszonykám úgy rendelkezett, hogy a vacsorához Ábrahám Vince Duna-parti halászcsárdájában terítsenek. Jól számított. Lakodalmunk így lett a mesebelihez hasonló. "hét országra szóló", mert a bankettjüket ugyanott tartó révészek, vízimolnárok, hajósok gyorsan összeolvadtak a násznéppel, és a hatalmas táncterem teljesen benépesült.
Marika többször is ellibegett mellőlem. Miután a halászinasok versenyt úsztak, a győztesnek ő nyújtotta át a serleget. Tündöklő uszályában fölszállt egy vitorlásra, és bal kezével az árbocba kapaszkodva, jobbjában Szent János templomi lobogóját tartva vezette a lampionos csónakfelvonulást. A vitorlás úgy siklott vele a Dunán, mintha meg sem állna a Fekete-tengerig.
A népünnepély többi szertartásának is ő volt a papnője. Én meg egész este ott ücsörögtem az örömapa mellett, akinek a gyomorműtét után annyira följavult az állapota, hogy a lakodalmi vacsorát az aranyló tyúklevestől a tortáig végigehette. Amikor az óra éjfélt mutatott, a vőfény intésére Rigacs Pistáék csárdásra zendítettek. Az ifjú menyecske tűzpiros ruhában toppant elő az öltözőből. A vendégek odatódultak hozzá, forgatták, kézről kézre adták, Werner Vili, a násznagy meg tányérozta a pénzt, mert Lakócán a menyasszonytáncért illő fizetni. Kilenc hónapra rá, amikor kéményünkre szállott a gólya, ebből a pénzből vettük meg a gyerekkocsit.
*
- Uram Isten, mitévő legyek? - kérdeztem most magamban. - Nem egészen egy hónappal ezelőtt a németek megszállták Magyarországot. Írnom kellene gimnazista fiamnak, de nem merek, mert a Szerbiában folyó partizántevékenység miatt az innen küldött leveleket szigorúan cenzúrázzák Szegeden, s egy olyan értesítéssel, hogy az édesanyját őrizetbe vette a Gestapo, csak kellemetlenséget okozhatnék neki.
A fotelban üldögélve egyszer csak üvöltözésre lettem figyelmes.
- Üsd a kommunistát! Akasztófára a hazaárulóval!
A függönyt félrehúzva kinéztem az ablakon. Az utcán fekete inges fiatalok vonultak négyes sorban a központ felé. Haller főjegyző, a nemzeti szocialista agitátor vezette őket. Elfogott a kíváncsiság, hogy mire való ez a nagy fölhajtás, és utánuk eredtem. Így lettem magam is tanúja annak a kísérletnek, ahogyan a csodadoktor hírében álló és a lakócai német polgárok által is nagyra becsült Marjanovićot meg akarták lincselni.
Amikor odaértek a házához, a Hitlerjugend tagjai idegesen, de hasztalan nyomkodták a villanycsengő gombját, dörömböltek a kapun és a leeresztett ablakredőnyökön. Az izgatott lárma egyre fokozódott, aztán minden átmenet nélkül síri csönd támadt. Megérkeztek a titkosrendőrök. Az ócskavasas Gubina Misát hozták magukkal, aki gazdag kulcsgyűjteményéből pillanatok alatt kiválasztotta a kapuzárba illőt. Behatoltak, csakhogy az orvos is ésszel élt, a kerteken át idejében meglépett hazulról.
Ugyanaznap a Gestapo letartóztatta Pénzes Katit és Werner Ingét, a feleségem selyemgyári társnőit. Mindjárt gyanítottam, hogy ennek az eseménynek és az orvos háza ellen indított heves rohamnak valami köze van egymáshoz.
A letartóztatások híre nagy izgalmat keltett a faluban. Az utcabeli öregasszonyok egymásnak adták nálunk a kilincset. Jöttek a nap minden szakában. Ha az anyósom főzni, mosni vagy takarítani akart, akkor is igénybe vették az idejét.
- Jaj, Ágnes, de szerencsétlen vagy! Elhervadsz a bánattól - siránkoztak, kezüket a fejükön összekulcsolva. - Még az a csoda, hogy a szíved ketté nem hasadt. Hát vétett valakinek a lányod? Vagy talán kommunistáskodott?
Majdnem fölkiáltottam a meglepetéstől. Mert ezek az egyszerű parasztasszonyok megtalálták a szót legtitkosabb gondolatom kifejezésére. "Talán kommunistáskodott?" Nem talán, dehogyis talán, hanem bizonyosan.
*
Kevéssel azután, hogy az angolszász bombázók megjelentek Magyarország légiterében, a diákifjúságot féltő kormány elrendelte a tanévzárást. Ákos hazajött Szegedről. Nem mondhatnám, hogy túlságosan bánkódott volna az anyja sorsán. Inkább azon törte a fejét, hogy az áprilistól szeptemberig tartó vakáció alatt miként tehetné magát hasznossá.
Horgászengedélyt váltottam a nevére. Másnap pirkadatkor már a Dunán voltunk. Szinte eveznünk se kellett, vitt bennünket az ár lefelé. Szélcsendes idő volt, napkeltével vakítóan csillogott előttünk a víz, és szabályos V betűk rajzolódtak a tükrére. A látványtól elragadtatva Ákos felszökkent a ladikban.
- Apu, figyeld csak! Miféle tünemény ez?
- Reggelizik a balin. Rá-rávillan az apróbb halakra: Ha ügyesen cselez, jól is lakik.
Egész nap tele volt kérdeznivalóval. Én pedig úgy igyekeztem a tudásszomját kielégíteni, hogy amit csak lehetett, bemutattam neki a gyakorlatban. Amikor például üríteni kezdtem a jól elhelyezett fenékhálókat, rögtön megértette, hogy ilyenkor, április végén a kecsege csapatokba verődve ívik. Hatot megsütöttem belőlük nyárson. Ákos farkasétvággyal fogyasztotta el a maga részét.
Délután fürdőnadrágra vetkőzve sütkérezett. Tavaly nyár óta szépen megemberesedett. Izmosak a tagjai, széles a válla, és kezd feketélleni a bajusza. Ha mezítláb van, járásában észrevehető a bicegés. E jelentéktelen testi fogyatékosságát betétes cipővel palástolja. Kiskorában a műtőorvosok még segíthettek volna rajta, elfogult édesanyja azonban megnyugtatta magát, hogy nincs semmi baj, a kis tücsök csak bohóckodik, öreganyja sántikálását utánozza.
Hogy a szerelemben szerencsés-e, nem tudom, nem is firtatom, de annyi bizonyos, hogy a horgászattal töltött első napja várakozáson felül sikerült. Alkonyatkor szélhajtó küszt tűzött csaliként a horogra, és türelmesen várta a kapást. Egyszer csak nagyot rikkantott:
- Apu, idenézz!
Egy éve, vagy még több is, hogy akkora süllőt láttam volna. Miután a fiam szákkal kiemelte a vízből, a tenyeremen mérlegelni kezdtem a súlyát. Legalább hat kilót nyomott.
- A mindenit neki! - nevettem. - Evvel aztán eldicsekedhetsz a diáktársaidnak Szegeden.
Nem tudott hova lenni örömében. A véletlen siker annyira megrészegítette, hogy éjszakára is a Dunán akart maradni.
- Evezzünk le a kettős kanyarig - ajánlotta. - Aludjunk a kunyhódban.
- Ó, a kunyhónak már vége. Tavaly májusban ellepte az árvíz, és a falai szétmállottak - mondtam zavartan, mert valójában az a kis építmény még épségben volt, csak a környéke, az egykor oly kies partszakasz nyújtott visszataszító látványt. Azokat a zsidókat és szerbeket ugyanis, akiket az 1942-es újvidéki razzia napjaiban a Duna jege alá süllyesztettek, olvadáskor itt vetette partra a hullámverés. Bokrok és tuskók között fennakadva feketedtek meg, s egész nyáron hollók és keselyűk lakmároztak belőlük. Nem akartam fiamat a csontvázak közé vinni. Mivel közeledett már a vacsoraidő, maga is jobbnak látta, hogy hazatérjünk.
Egész úton szúnyogfelhő rajzott felettünk. Ákos csapkodta, pofozta magát, végül kitört belőle a méreg:
- Igaza van anyunak. Semmi logika nincs a teremtésben.
- Már hogyne volna - szóltam türelmesen. - A vízben élő szúnyoglárván neveledik föl a pontyivadék. Ne ítélkezz, fiam, könnyelműen a természet örök rendjéről.
Gyönyörű zsákmányát zsinegre fűzve vitte végig az utcán. Nagyanyja másnap serpenyőben megsütötte, és krumplipürét adott hozzá körítésül. A legszebb terítéket rakta föl az asztalra, ünnepi lakomát rendezett a "horgászbajnok" tiszteletére.
Ákos a süllő koponyáját leszopogatta, majd meglékelte, agyvelejét késheggyel gondosan kikaparta. Ebéd után egy simára gyalult, négyzet alakú deszkára erősítve kiszárította, csónaklakkal bekente. A trófea egy szép élmény maradandó emlékeként ma is ott függ a veranda falán.
*
Egy májusi napon észrevettük, hogy a lakócai Duna-kanyar belső ívében éhes pontyok turkálják az iszapot. Apró buborékok törtek ott a víz színére. Fél vödör vajpuhára főtt kukoricát szórtunk nekik, de nem hálálták meg nagylelkűségünket. Egy sem akart közülük a horgunkra akaszkodni. Már eléggé eluntuk a várakozást, amikor a fiam mellemnek szegezte a kérdést:
- Apu, miért nincs nekünk házunk? Hallomásból tudom, hogy valamikor igazgató is voltál. Micsoda fordulat következett be az életedben, hogy végül semmire sem vitted? Mint egy kivert kutyának, öregapám présházában helyezték el a vackodat.
- Hallgass! Mozgolódik a potyka - intettem csendre. Magamban pedig ezt gondoltam: - Ha most mindent őszintén elmondanék neked, örökre megneheztelnél a nagymamádra.
Úgy tettem, mintha kutatva nézném a vizet, közben csak a filmszerűen egymást követő emlékképeket láttam.
A szövetkezet irányítása 1927-ben már teljesen az én kezemben összpontosult, a fontosabb döntéseket azonban a feleségem sugallta. Gépszerelő-tanfolyamot végeztem a biztatására, és attól fogva motoros vontatású, kilométeres hálókkal dolgoztunk. Nagyobb rendeléseket kaptunk egy halkereskedőtől, akinek Belgrád mind a hét piacán volt elárusítóhelye. Igazán csak most virradt föl nekünk. Egy-egy havi osztalék akkora volt, hogy még Zubán Gergőt is megfontolt számvetésre késztette.
"Sógorkám, valami írást kéne csinálni" - kezdte a szót, amikor egy alkalommal náluk jártam.
"Ha kell, akkor csinálunk - feleltem közönyösen. - De miről szóljon az az írás?"
"Miről? Nem tudsz magadtól rájönni? Hát a házatokról - mondta nagyot szusszantva. - Remélem, nem akarsz megfeledkezni arról az asszonyról, aki a világra szült és fölnevelt. Ha az örökség rád eső részéről leköszönsz Erzsi javára, gondoskodni fogunk anyád holtig való eltartásáról."
"Ekkora baklövést nem követhetek el. Jó torkod van, egykettőre leszalasztanád rajta a házunkat is."
"Szent fogadalmat tettem, hogy nem nyúlok többé pálinkához." Édesanyám is váltig bizonygatta, hogy a veje megjavult. Aztán tenyerébe temette az arcát, és szipogni kezdett:
"Apád az első világháborúban elesett. Te kirepültél a családi fészekből. Ki ápol engem, ha ágyba dönt a szívbajom?"
Mivel irtózom az efféle családi jelenetektől, beleegyeztem, hogy Erzsi néném legyen az egyetlen örökös azzal a szerény kikötéssel, hogy a kert utca felőli részének egyharmadát megtartom magamnak. Házunk a tarackfűvel benőtt Kutyaszorító utcában, a községháza mögött van, tehát közel esik a főtérhez, s mégis eldugott. Gergő sógorom letúratta róla a nádat, és hódfarkú cseréppel fedette be.
Nagy volt a kísértés, hogy magam is építkezésbe kezdjek. Már indulni akartam a téglagyárba, az anyósom azonban leintett.
"Nyugtalanít, Karcsi fiam, hogy teli van az erszényed? Bízd csak az uramra, nála jó kézben lesz. Ne félj a jövőtől, hiszen ez a szép ház úgyis rátok marad örökségül."
Meggyőző beszéd volt. Minden dugaszban tartott pénzemet még aznap az apósom rendelkezésére bocsátottam. Úgy gyümölcsöztette, hogy két kesely lábú paripát és egy vadonatúj kocsit vett rajta.
Feleségem az utolsó paráig leszámolta fizetését a háztartásvezető mamának. Hogy az anyagiak miatt ne legyen otthon vita vagy harag, én is követtem a példáját. És valahányszor halra éhezett a család, a napi zsákmányból mindig a legszebb példányt vittem haza. A baromfiudvar tele volt kacsával, libával, a kamra gyümölccsel, a pince borral. Gondtalanul éltünk egészen 1929 nyaráig. Akkor váratlanul beütött az istennyila. A belgrádi kereskedő táviratilag lemondta a rendelést. A nyakunkon maradt nyolc mázsa hal java részét vissza kellett öntenünk a Dunába. Kevés harcsát, süllőt hagytunk csak a bárkában. És örülhettünk, ha valamelyik útszéli csárda vagy halotti torra készülő család néhány kilóval megvett belőle.
Pénzforrásunk alig-alig csordogált, végül teljesen elapadt. Irigyeim olyasmit kezdtek suttogni a hátam mögött, hogy én rontottam el az üzletet. Az igazságot végül is a plébános úr hámozta ki az újsághírekből. Gazdasági válság gyűrűzik végig az egész világon, úgyhogy a New York-i tőzsdétől a lakócai halászszövetkezetig mindennek kampec.
Július elsején árverésre bocsátottam ingóságainkat. A motorok Pancsovára, egy bizományi lerakatba, a nagyméretű csónakok meg Ábrahám Vincéhez kerültek. Minden halásznak visszaadtam a munkakönyvét és az alaptőke reá eső részét.
Zubán Gergő esküszegő lett, nyakalni kezdte újra a pálinkát. Volt olyan nap, hogy én is részegre ittam magamat. Mert feleségem terveket kovácsolni igen, bánatomban vigasztalni azonban nem tudott. Az anyósom feltűnően rideggé vált. Egy délelőtt, ahogy a vendégek közé vegyülve poharazgattam, nem vett észre, és elsírta bánatát a másik asztalnál ülő Varjas atyának.
"Még hogy igazgató?! A fellegjárásból földre pottyant senki. Bánom is, hogy hozzáadtam a lányomat. Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász."
Szavai gondolkodóba ejtettek. Nagylelkű voltam hozzá is, az apósomhoz is, és ez a köszönet. Önérzetemben megbántva ekkor határoztam el, hogy búcsút veszek a Kövesdi-háztól, s elmegyek Belgrádba szerencsét próbálni.
*
Marika letartóztatása óta az öreg állandóan fájlalja a gyomrát, és fogy, mint a holdvilág. Az orra tövéből lefelé húzódó ráncok egyre mélyülnek. Hallott már egyet-mást a német nyomozó szervek vallatási módszeréről, és sejti, hogy a nőkkel sem bánnak kesztyűs kézzel. Leánya elkövette élete legnagyobb ballépését. A büntetést nem ússza meg. De arra, hogy milyen kegyetlen lesz az ítélet, jobb nem is gondolni. Tavaly Fehértemplomon ötven, Becskereken száz baloldali személyt küldtek a másvilágra.
- Eladom fele szőlőmet, ha kell, az egészet is - mondogatja