MÁSODIK RÉSZ

Lázálomszerű délutánunk volt. Kipattant a vasajtó, pörölyökkel fölfegyverzett SS-legények rontottak be rajta, és vad dühvel darabokra törték az esztergapadok vezérlőberendezését. Ezekre a gépekre nekünk úgy kellett vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Ha valaki szándékosan kárt tett bennünk, a megtorlás tizedelés volt.

A különben izgága művezető most olyan mereven ült a székén, mintha odaszegezték volna. Egy mukkanás kevés, annyi sem jött ki a száján. A katonák az asztalán levő telefont is földhöz csapták, csizmás lábukkal széttaposták. Német alapossággal mindent hasznavehetetlenné tettek.

Mint a béke hívei odahaza nem akartunk ejtőernyőselymet szőni, itt rákényszeríttettek bennünket, hogy csavarmenetű barázdákat véssünk azokba az ágyúcsövekbe, amelyek váltakozó időközökben, de egyre nagyobb mennyiségben érkeztek a Krupp cég esseni öntödéjéből. A bejárattal szembeni falnál voltak halomba rakva. Sommerné, a takarítónő mindjárt a pörölyzuhogás kezdetén fölkapaszkodott rájuk, és söprűje nyelével nekiesett a Führer portréjának. Borzongással figyeltem, hogy mi fog történni. Fejbe kólintják, vagy géppisztollyal kilyuggatják a bőrét?

- Eine alte Frau, Idiotin - mondta Karácsonyi doktornő.

És láss csodát: az SS-ek csak legyintettek, hadd dühöngje ki az öregasszony magát. Ő pedig nem volt rest. Miután szilánkokra zúzta az aranyszínű keret üvegét, rásercintett a képre.

A pilseni Škoda Művekben öntött üres golyókat is nekünk kellett lecsiszolnunk. Tisztában voltunk vele, hogy gondos munkánk épp azoknak a halálát fogja okozni, akikkel eszmei rokonságban vagyunk, de mi mást tehettünk volna? Hanem a gyújtó- és robbanóanyag töltését már nem merték ránk bízni. Ezt a teendőt a szigorúan őrzött szomszédos csarnokban maguk a németek látták el. Néhány nappal e történtek előtt Werner Inge belopakodott oda. Ekrazitot akart lopni? Dehogyis! Mint mániákus tisztálkodó nem tudott ellenállni a zuhanyozó vonzásának. Sebtében fejet mosott, valaki a gyárőrségből meg rányitotta az ajtót. És följelentette. Büntetésből lenyírták aranyszőke, hullámos haját.

A kalapácsos különítmény elvonulása után egyik ámulatból a másikba estünk. Mert táborparancsnokunk, Baumann főhadnagy mindnyájunkat átvezényelt a tiltott övezetbe fürödni. Gyorsan elleptük a fülkéket. Annyi mindent megéltünk már Spandauban, de langyos víz csak most az egyszer cirógatta végig csípésekkel borított, ösztövér testünket.

*

Háromszázan voltunk a hodályszerű barakkban, lengyelek, magyarok, szerbek, ukránok vegyesen. A szűkebb csoportok anyanyelv vagy születési hely szerint alakultak ki, és a háromemeletes deszkaágyakat már ideérkezésünk napján úgy osztottuk el, hogy a barátnők hálótársak is lehessenek. Mi hatan: dr. Karácsonyi Anna, Pénzes Katalin, Sommerné Szerda Rozália, Werner Inge, Zubán Judit meg én annál az oldalfalnál foglaltunk fekhelyet, ahol nem futkosott a léghuzat.

Kilenckor volt a takarodó. Az ügyeletes SS-nő elkiáltotta magát: "Schlafen!" De most az egyszer alig volt foganatja a szavának. Innen is, onnan is mocorgás, suttogás hallatszott. A délutáni izgalmak nem akartak elülni a lelkünkben. Töprengtünk. Vajon mi lesz a géprombolás folytatása?

Kevesen voltak olyanok, mint Rozi mama, aki lehajtotta fejét, és nyomban elszenderedett. Jehova királyságának hirdetése miatt életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Példaképül tiszteltük, mert a legnagyobb megpróbáltatásokat is zokszó nélkül viselte. Szívósabb és bátrabb volt mindnyájunknál. Mivel megtagadta, hogy az ágyúk esztergályozásában részt vegyen, kezdetben éheztetéssel, majd a leggyötrelmesebb munkával büntették. A dermesztő januári éjszakákon egy szál ruhában lapátolta Spandau utcáin a havat. Akkor sem láttuk elcsüggedni.

"Jehova mellettem van - mondta büszkén. - Mit árthatnak nekem ezek a gyarló hitleristák?"

A tavasz nyílásával a munkatermek takarítására osztották be. A főmérnök ránk parancsolt, hogy légiriadó idején se mozduljunk el a gépek mellől. Hullámokban jöttek az angolszász repülők, búgott a gyári sziréna, bömböltek a légelhárító ágyúk, hullottak a bombák. Vacogtunk a félelemtől, s amikor már úgy éreztük, hogy idegileg teljesen összeroppanunk, Rozi néni ajkán felhangzott egy ótestamentumi zsoltár. Éneke győzelmesen szárnyalt, igazi lélekbuzdítás volt. Őreink is ámulva hallgatták.

Kezét most összekulcsolta a mellén. Szája álmában is mosolyra húzódik. Elégedett lehet önmagával, hiszen szembeköpte a sátánfajzat Führert.

Jutka is mélyen szuszog már. Odahaza ő volt tanulókörünk legszorgalmasabb tagja. Iskolázatlan szövőlány létére ontotta a filozófusok jeles mondásait. Azóta is unos-untalan él velük, persze ő is csak felejt, pontatlanul vagy rövidítve adja vissza gondolati tartalmukat, sőt az utóbbi időben bánáti szólásokkal, közmondásokkal vegyíti őket. Ezen az estén például a következő népi bölcsességet adta Marx szájába:

Étel, ital, álom

Szükséges e három.

Ezzel meg is nyugodott, és vörös kis krumpliorráig húzta a takarót.

Ingének fölöttem van a fészke. Forgáccsal tömött papírmatracának zizegése elárulja, hogy a történtek nem hagyják aludni. Olyan fiatal, hogy az anyja szoknyája mellett volna még a helye. A rabságon kívül alig tapasztalt valamit az életből.

A légoltalmi lámpa tompa fényénél látom, hogy Kati sem szunnyadt még el. Csinos arcú, duzzadt ajkú lány, az egyetlen közülünk, aki megőrizte tavalyi testsúlyát. A táborparancsnokság konyháján mosogat, s hacsak teheti, zubbonyába rejtve kenyérdarabkákat, sárgarépát, káposztatorzsát csen nekünk. Mint Baumann macája bejáratos az étkezőbe is. A tisztek ebéd után rendszerint politizálásba merülnek, ő pedig visszafojtott lélegzettel fülel. Tavaly így szerezhettünk tudomást a Hitler elleni merényletről és Róma felszabadulásáról. Ahhoz, hogy a szövetségesek még júniusban áttörték az Atlanti-falat, nem is kellett nekünk hírforrás. Magunktól is kitaláltuk, hogy a hosszú csövű partvédők gyártása miért vált egyik napról a másikra fölöslegessé.

Ha nincs légitámadás, az éjszaka csöndjét kelet felől ágyúszó töri meg. Közelednek az oroszok, a német katonák meg saját hadiiparukat pusztítják. Semmi kétség: a Harmadik Birodalom napjai meg vannak számlálva. És a mi napjaink? Vajon megérjük-e a háború végét?

Anna hátat fordítva fekszik az enyémmel átellenes ágyon. Bár nem vagyunk földiek, mindjárt az első napokban hozzánk szegődött. Mindenki mással tiszteletteljes távolságot tart. Velünk is eléggé tartózkodó. Élettörténetéből csak annyit tudunk, hogy 1927 nyarán a Szovjetunióba emigrált, 1941-ben a tarnopoli kórházban dolgozott, onnan halászták ki a bevonuló németek. A spandaui táborlakók zöme azt hiszi, hogy zárkózottságának valami mélyen fekvő oka lehet, talán a Gestapo beépített ügynöke. Orvosnő létére azért eszi velünk együtt a mindennapi marharépalevest, hogy titkon ellenőrizhessen bennünket? Én ezt merő képtelenségnek tartom.

Begöngyölöm magam a durva szőrpokrócba. Aludni kéne, de pilláim nem akarnak leragadni. Sok-sok éjszakát átvirrasztottam már enyéim sorsán tépelődve. Az eszem most is Lakócán jár. Asszony vagyok, családanya, sokkal több aggodalmat kell elszenvednem, mint hajadon társaimnak. Ákos fiam Szegeden, a piaristák gimnáziumában tanul. Hogyan sikerült átvészelnie a német megszállás végnapjait? A férjem negyvenöt éves, tehát túl van a katonakoron. De milyen zaklatásnak volt miattam kitéve? Ha él, hazavár-e még, vagy teljesen elhidegült tőlem? Noha anyám érelmeszesedésben, apám meg fekélybetegségben szenved, legkevésbé őket féltem. Sohasem ártották bele magukat a politikába, és túl öregek is már ahhoz, hogy bántódásuk lehessen.

*

Pénteken, árpilis huszadikán már virradat előtt elhangzott az ébresztő. Pillanatok alatt magunkra kaptuk tetves göncünket, kisereglettünk az Appelplatzra, és felálltunk a szokásos négyes rendben. Persze, az SS-nők ezúttal is kukacoskodtak velünk. Aki egy-két centimétert eltért a zsinóregyenes sortól, azt sípcsonton rúgták.

Rugalmas léptekkel, frissen borotválva előjött irodájából a Blockführer. Különös nézésű férfi. Bal szeme halványkék, a jobb szúrósan acélkék.

- Hosszú útnak kell nekivágnunk. A végcélt egyelőre nem árulhatom el - szólt ridegen, és szíjánál fogva lengetni kezdte géppisztolyát. - Szökést meg ne kíséreljen senki, mert az első gyanús mozdulatra kénytelen leszek ezt a veszedelmes Schmeissert használni.

Az útra fejenként harminc deka lószalámit és másfél kiló komiszkenyeret kaptunk. Szakácsnőink a lelkünkre kötötték, hogy ésszerű beosztással éljünk, mert senki sem tudhatja, mikor lesz legközelebb vételezés. Azt meg éppenséggel nem ígérhetik, hogy útközben meleg, főtt ételt osztanak ki. A táborparancsnokság a továbbiakban csak ivóvízről köteles gondoskodni.

Kitárult a kétszárnyú kapu, és az SS-nők egyik kezükben a korbácsot, másikban farkaskutyájuk pórázát tartva elindítottak bennünket. Kezdetben jólesett a gyaloglás. Fatalpú bakancsaink ütemesen, szinte vidáman kopogtak az aszfalton. Ahogy elhagytuk az alvó várost, üde mezei illat csapott az orrunkba. Keletre a felkelő nap, északkeletre a lángtengerben álló birodalmi főváros festette vörösre az ég peremét.

Suttogás kezdődött arról, hogy miért kellett elhagynunk Spandaut.

- Ehhez nem kell sok magyarázat - mondta Zubán Jutka. - Egy helyre zsúfoltan ennyi rabszolga óriási veszélyt jelent a nácik számára. Pláne most, hogy közeledik a Vörös Hadsereg.

- Sztálin személyesen fog eljönni értünk, és azonnal miniszteri bársonyszékbe ültet bennünket - tette hozzá a doktornő, leheletnyi gúnnyal a hangjában.

- Bennetek nem támadt olyan aggodalom, hogy végül is valamelyik krematóriumban kötünk ki? - kérdezte Inge. - Ezek a rabszolgatartók mindenre képesek.

- Rosszat álmodtam az éjszaka - motyogta Rozi néni. - Lakócai imaházunk bugyborékolva omlott bele a Dunába. És Egon fiam segítségért kiabált a kéményéből.

- Lárifári! Baumann kihozott bennünket a szögesdrót mögül. Amíg velünk tart, nincs okunk a félelemre - csicsergett Pénzes Kati, mert ő mindig derűs színben látta az eseményeket. - Ugyan miféle kellemetlenség érhetne bennünket?

- A gázkamrától én sem tartok - mondtam. - Menetelésünk kitűzött célja csakis olyan gyárváros lehet, ahol az általános mozgósítás óta munkaerőhiány mutatkozik. Érvül hozhatom fel a szalámit is. Hullajelölteknek nem szoktak ilyesmivel kedveskedni.

A szalámi említésére többen kibontották elemózsiás csomagjukat, és mohón falatozni kezdtek. A mellettünk haladó SS-nő a fejét csóválta, de nem avatkozott közbe.

A kelekótya Pénzes Kati egyszer csak kivált a sorból, és engedély nélkül előresietett. Sejtettük, hogy Baumannt akarja utolérni. Hátha annak kiszalad a száján valami. És valóban. Jó negyedóra múlva már hozta a megbízható hírt: Hamburgot szemelték ki következő állomáshelyünknek.

Örültem, hogy a sejtésem beigazolódott.

A spandaui bekötőútról hamarosan rátértünk az Északi-tenger felé vezető autósztrádára. Néztük az iránytáblát, és azon töprengtünk, hogy testi erő híján legyőzhetünk-e gyalogszerrel több mint háromszáz kilométer távolságot.

Az első falunál olyan kellemetlenségek értek bennünket, amilyenekre igazán nem számítottunk. Egyenruhás bakfisok, alighanem a Német Lányok Szövetségének tagjai a nyelvüket öltögették, és szitkot szórtak, a hazafias kisdiákok meg kavicszáport zúdítottak ránk. Rozi néni két karját feszületszerűen kitárva és szemét az égre emelve így szólott:

- Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Ahelyett, hogy valami élelmet adtak volna, a felnőttek is inkább gúnyolódtak velünk.

- Mit csúfoskodtok itt? Teleszórjátok tetűvel a falunkat.

Azon viszont, hogy az orrukat fintorgatják, csöppet sem csodálkoztunk. Nyűhetetlen darócruhánk hálóingként is szolgált, és álló esztendeje, hogy nem volt teknőben. Olajos is, kormos is, büdös az izzadtságtól. Úgy festettünk benne, mint a vándorcigányok.

Gyorsított ütemben meneteltünk. Wustermark határában tízperces pihenőnk volt. (Lakóterületen nem állhattunk meg, mert rontottuk volna a levegőt.) Hátunkat egy fatörzshöz vagy az út menti árok partjához támasztva kifújtuk kissé magunkat. A jehovista parasztasszony a bokájára guggolva még aludt is egy szemhunyást.

Délig harminc-egynéhány kilométert hagytunk magunk mögött. Hogy Baumann főhadnagy honnan és milyen parancsot kapott, azt nem tudhattuk, de mielőtt beértünk volna Pessinbe, váratlanul leállította a menetet. A doktornőnek két feltevése volt: vagy légiriadót fújtak a városban, vagy az oroszok vágták el utunkat egy hirtelen előnyomulással. Én az elsőt tartottam hihetőnek.

Az SS-nők százas csoportokra osztottak, és betereltek bennünket a műúthoz legközelebb eső majorságokba. A mi csoportunk, mint valami rühes nyáj, egy karámban kapott helyet. A hosszú gyaloglástól elcsigázottan, szó nélkül végigheveredtünk a földre hintett szalmán.

*

A hústalan esztendő után a lószalámi már vacsorára elfogyott az utolsó dekáig. Másnap reggelire az árpaliszt és fűrészpor keverékéből sütött kenyér úgyszintén. A konyha nem követett bennünket, a szokásos déli löttytől is elestünk. Teljesen magunkra voltunk utalva. Ha eldobott konzervdobozt találtunk, és nem volt benne döglégy vagy kukac, gondosan kitörülgettük. Almacsutka, félig evett lekváros kenyér, darabka szalonnabőr már ínyenc falatnak számított.

Vándorlásunk harmadik napján a menetoszlop széthúzódott. Mi, az élen haladók láttuk is, nem is a végét. Szájról szájra járt, hogy az SS-nők ráuszítják szolgálati kutyájukat a lemaradozókra. Szerda Rozi néni már túl volt a hatvanon, de fiatalosan szaporázta lépteit.

- Rajta, rajta! - szólt felém fordulva, s mintegy magamagát is biztatva. - Jehova nem bocsátaná meg, ha tunya járásunkkal halálos veszedelmet vonnánk magunkra.

- Igaza van, mamuskám - feleltem őszinte meggyőződéssel. - Nekem pláne nem illene ma kutyaharapást vagy korbácsolást elszenvednem. Ünnepelek.

- Ugyan mit?

- Eljegyzésem tizenkilencedik évfordulóját.

- Ez szép - mondta, és az útszéli fűből kikandikáló pitypangok közül letépett egy szálat. A következő szavakkal nyújtotta át:

- Marikám, adja a jó Isten, hogy a huszadik évfordulót már odahaza ünnepelhessük!

Az út szinte nyílegyenesen vitt a messzeségbe. Kétoldalt árpavetés terült el. Se tanya, se falu a közelben. Hogy ne teljen unalmas egyhangúságban az idő, felidéztem a régmúlt napokat.

Karcsi már a halászszövetkezet vezetője volt, amikor fél évi udvarlás után házassági ajánlatot tett nekem. Anyám és Varjas plébános szeretetreméltó fiatalembernek tartotta. Vártam, hogy apám is megmondja róla a véleményét, de őt akkortájt állandó fejfájás kínozta, és a szobájába húzódva hallgatott, búslakodott egyedül. Gyomra még a sült halat sem bírta elviselni. 1927 januárjában állapota már olyan válságosra fordult, hogy kezelőorvosa beutalta a pancsovai kórházba.

Bőröndjét én vittem a Dunáig. A deszkából összetákolt hajóállomás előtt nagy volt a jövés-menés, zajongás. Sokan ránk köszöntek, kéretlenül hozzánk szegődtek.

"Apuka, Bali Karcsi feleségül szeretne venni. Mitévő legyek?"

- csak ennyit súghattam neki.

Smederevo felől megérkezett a személyszállító gőzös. Édesanyám szívogatni kezdte az orrát. A kapitány intett, hogy hagyjuk abba a búcsúzkodást. Apám a rozsdás vaslétrán fölkapaszkodott a fedélzetre. Miközben a bőröndöt utána nyújtottam, elérzékenyült arcán, szájának vonaglásán láttam, hogy felelni akar a kérdésemre, de a hajóduda hirtelen elbődült, és a forgó lapátkerék szántani kezdte a víz ólomszürke felszínét.

Februárban átesett a gyomorműtéten, de a sors nem akarta, hogy ez a tél simán múljon el. Kérőm majdnem belefulladt a Dunába.

Jégzajláskor odavoltak halászni, fújt a kossava, hánykolódott a ladik, s ő kibukott belőle. Társai nagy nehezen kimentették, de mire fölvánszorgott hozzánk, a víz ráfagyott a ruhájára. A kemencés oldalszobába vezetve annak rendje és módja szerint levetkőztettem, törülközővel dörzsölni kezdtem. Márványhideg bőre, görögös arcéle, összefagyott, csigás hajzata, szabályos testalkata valahogy Michelangelo híres szoborművére, a parittyás Dávidra emlékeztetett. Mi tagadás, kábulatba estem. És azok a kétségek, amelyek között heteken át ingadoztam, egyik percről a másikra eloszlottak. Megbarátkoztam a házasság gondolatával.

Az ivóvendégek ott pusmogtak a verandán, talán utánunk is lestek az ajtórésen. Hogy ne hintsék tele pletykákkal a falut, anyám megkérte a plébános urat, hogy hirdessen ki bennünket a templomban. És a tavasz eljöttével, amikor apu már túl volt a lábadozáson, Karcsival örök hűséget esküdtünk egymásnak. Kilenc hónapra rá szerencsésen világra hoztam a fiacskámat. Apja fekete szemét, göndör haját örökölte. Boldogok voltunk. Életünk rendes mederben folyt. Sajnos, nem sokáig.

1929 nyarán a gazdasági csőd megfojtotta a szövetkezetet. A halászok szinte ingyen vesztegették el fölszerelésüket, és szétszéledtek az országba szerencsét próbálni. A férjemnek is kenyérkereset után kellett néznie. Egészséges, izmos ember. Belgrádban beállt kőműves segédmunkásnak, és olyan órabére volt, hogy a növekvő Ákoskának szép holmikat, nekem pedig drága ékszereket is vásárolhatott. Mindenben a kedvünket kereste. A vasárnapokat többnyire nála töltöttük, és élményekkel eltelve tértünk haza Lakócára.

A hétvég akkor vált csak igazán tartalmassá, amikor egy pécsi születésű férfi bevezetett a betűk kincsesbányájába. Az illetőt Galacz Jánosnak hívják

Azokat a baloldali érzelmű baranyai polgárokat, akik a fehérterror elől délre menekültek, Belgrád fogadta be. Hazátlanul is abban a hitben éltek, hogy a magyar nép jövője az ő gondjaikra van bízva. Szombat esténként a Mali Petrovgrad nevű vendéglőben találkozgattak, amely az idők folyamán egyesületi székházukká is vált. Karcsi valahogy összeismerkedett velük, s attól fogva mi is törzsvendégei lettünk a jó hangulatot árasztó kávéháznak.

Az urammal bensőséges viszonyban éltünk, mindig igazat mondtunk egymásnak. Isten lássa lelkemet, sohasem érdeklődtem más férfiak iránt. A Baranyai Menekültek Egyesületének könyvtárosa iránt sem. Csak hálás voltam neki azért, mert egész hétre ellátott olvasnivalóval. Afféle pajtáskodó kapcsolatom volt vele. Ma is titok számomra, hogy Karcsi miért vette ezt zokon. Aki könyvet ad, máris szeretőm?

Féltékenységi jelenetet nem rendezett. De egyszer csak érzem ám, hogy gyakorolni kezdi rajtam a takarékosság erényét. Nem járunk többé az áruházakba vásárolni, se a topčideri parkba szórakozni, se moziba egy jó filmre. 1932. május elsején kitartó unszolásomra még eljött velem a magyar emigránsok bankettjére. Pompás hangulat volt, ő azonban egész este búskomoran nézett maga elé. És addig vedelte a bort, amíg le nem csúszott az asztal alá. A pincér kivezette levegőzni. És ekkor az én férjecském egy kerek esztendőre eltűnt. Azt sem mondta: ég veled!

Nem érdemeltem meg, hogy ilyen bújócskát játsszon velem.

Odahaza és a selyemgyárban igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne vegyék észre a gyötrődésemet. "Történt valami köztetek?" - kérdezték félénken a szüleim. "Hűtlen lett hozzád?" - próbáltak faggatni társnőim. "Marikám, nem hiányzik a kakas?" - így a gúnyos természetűek. Másra tereltem a szót, vagy hallgatásba burkolóztam.

A pangás éveiben a bornak, pálinkának alig volt keletje. Mire apuka befizette az adóhátralékot, egy büdös vasa sem maradt. A háztartás költségei és a gyermeknevelés gondjai mind rám szakadtak.

"Hol van Karcsi apa?" Ó, hányszor kellett ezt Ákostól hallanom! Elfordultam, hogy ne lássa könnyeimet. Mert apja tartózkodási helyéről még a belgrádi rendőrkapitányság sem tudott felvilágosítást nyújtani. Könnyű szívvel elhagyta szeretetre sóvárgó kisfiát. Mintha az égvilágon semmi sem kötelezte volna iránta. Én viszont minden ráérő időmet neki szenteltem. Kevés fizetésem volt, de hol egy játékszerrel, hol egy képeskönyvvel leptem meg. Úgy ment reggelente az óvodába, mintha skatulyából húzták volna ki. Az idén már a tizennyolcadik évében jár. Vajon gondol-e rám annyit, amennyit én őrá?

*

Menetelésünk üteme április 23-án meglassult. A jobb oldali bekötőutakról a Berlinből menekülő polgári lakosság áradata özönlötte el a magisztrálist. Ki kerékpáron, kézikocsin tolta, ki a hátán cipelte poggyászát. Holtra fáradt öregek, nyomorékok, terhes nők nyögdécselése, karon ülő kicsinyek sírása, pórázos kutyák csaholás hallatszott erről is, arról is. Mi, akiket reggel példás felsorakozásban indítottak el, igyekeztünk a fővárosiak közé keveredni. Gyűröttek voltak, porosak. A kusza tömegben a "felsőbbrendű" fajt már alig lehetett megkülönböztetni a gyűjtőtáborok mosdatlan népségétől. Ennek köszönhetően szitkok és kavicsok nem röppentek többé felénk.

Amikor ránk esteledett, a német hajléktalanok velünk együtt a puszta földre heveredtek. Mert ugyan melyik település tudott volna ezreket és ezreket elszállásolni? Ekkor történt meg először, hogy az SS-nők felügyelet nélkül hagytak bennünket. Másnap hajnalban, ahogy ismét útra keltünk, mindjárt észrevettük, hogy számuk megfogyatkozott. A hiányzók vagy megbetegedtek, vagy gyáván megléptek. Azoknak meg, akik szolgálatban maradtak, valami tompa egykedvűség ült ki az arcukra. Nyugton hagytak bennünket. Mi több: megengedték, hogy a malátakávét mérő mozgókonyhánál magunk is sorba álljunk.

- Lám, lám - suttogta Szerda Rozália. - Kezd már a sátán megszelídülni.

Délelőtt kilenc óra tájt nagy meglepetésben volt részünk. Rathenow irányából a virágzó orgonabokrok hosszú sora kúszott felénk. A képtelen látvány rejtélye csak akkor oldódott meg, amikor közvetlen közelünkbe értek. Álcázott páncélkocsik voltak. Rövid időre meg is álltak. A berliniek és a katonák ismerősöket fedeztek föl egymás között. Beszédjükből sikerült kihámoznunk, hogy a Ruhr-vidéken húsz német hadosztály letette a fegyvert, és hogy az amerikaiak ellenállás nélkül bevonultak Magdeburgba.

Pénzes Kati oly ügyesen tudta magát kelletni, hogy egy idősebb tiszttől két doboz nápolyi szeletet kapott. Testvériesen elosztotta közöttünk. Éppen csemegézni kezdtünk, amikor iszonyú kavarodás támadt.

A tömeg zsongásától nem lehetett hallani a közeledő repülőzúgást, és mire riasztójelzést kaptunk, a portyázó angolszász vadászgépek már ereszkedtek is alá. Mélyrepülésben körözve géppuskával kaszálták a nyüzsgő sokaságot.

Kalapáló szívvel futottam árkon-bokron át, s a kövér árpavetésbe érve hasra vetettem magam. Mivel az autópályára gyújtóbombák is hullottak, teljes volt a pokol. Befogtam a fülem, hogy ne halljam a robbanásokat és a rémült sikolyokat. De az orrom nem foghattam be. A levegőben az égő benzin, gumi és emberi hús szaga keveredett.

A repülőgépek végre elhúztak északnyugat felé. Az árpából föltápászkodva láttam, hogy a katonák épp annak az SS-nőnek a hulláját vonszolják félre a parancsnoki tank elől, aki Spandauban a legkíméletlenebbül bánt velünk. Hasonszőrű társnője az út szélére roskadva siratta. Könnye, taknya, nyála egybefolyt. Hogy valami hasonlatot kíséreljek meg: olyan volt, mint egy lefosott kilométerkő.

Az aszfalt bombáktól volt felszaggatva, és patakokban folyt rajta a vér. Ezt nem lehetett iszonyat nélkül nézni. Barátnői együttesünk szó nélkül elfogadta azt az indítványomat, hogy széles ívben kerüljük meg az útnak ezt a gyászos szakaszát.

Ahányan voltunk, épségben maradásunk regénybe illő csodáját annyiféleképpen éltük át. Inge könnyek között nevetett. Jutka a kikerülhetetlen végzet idealista és a számtani valószínűséget előtérbe helyező materialista szemléletről tartott egy röpke előadást. No, nézd csak, mi nincs még ennek a lánynak a koponyájában! Az öregasszony hízott az örömtől, hogy Jehova meghallgatta a könyörgését, és nem hagyott bennünket elpusztítani. Dr. Karácsonyi Annát meg a bűntudat furdalta, hogy nem állt be a vöröskeresztes nővérek közé sebet kötözni.

Kőhajításnyi távolságra az úttól bombatalálat ért egy tehergépkocsit. Terebélyes bükkfa alá rejtőzött, de a pilóták valahogy észrevehették. A roncs felé közeledve kiborult iratszekrényen akadt meg a tekintetem. Iránytűk, nagy léptékű térképek, mappák, hófehér lapok, fekete és színes ceruzák hevertek körülötte. Valami erős izgatottság fogott el, mert egy éve ceruza sem volt a kezemben. Vajon tudnék-e még úgy bánni vele, mint Lakócán, ahol magam elé ültettem házi bormérésünk vendégeit, és néhány egyszerű, jellemző vonással megalkottam képmásukat. Sok-sok tanulmányfej született így. Lenn a Duna-parton a halászokról készítettem vázlatokat, amint kényelmesen eveznek, varsát raknak, vagy görnyedve húzzák a hálót. Varjas tisztelendő, aki már kicsi koromban észrevette, hogy tehetségem van a rajzhoz, tömjénező bírálatokat mondott a képeimről. Elismerte, hogy ha műkedvelő vagyok is, a megfigyelőképességem kitűnő.

Most az autóroncs előtt állva aggályoskodva mérlegeltem, hogy mitévő legyek. Megdézsmálhatom-e a Wehrmacht tulajdonát? A hadi cikkelyek értelmében nem jár-e ezért azonnali főbelövés? Tétovázásomat látva Anna így szólt hozzám:

- Biztosítalak, hogy erre már az ördög sem tart igényt.

A kusza halmazból pillanatok alatt kihalásztam mindazt, amire a művészkedéshez szükségem volt. Spandauban bizony nem hódolhattam ennek a szenvedélyemnek. Az SS-nők még azért is megpofoztak, hogy egy téli reggelen, sorakozó előtt hóembert gyúrtam a tábor udvarán.

*

A Friesack nevű városkát elhagyva kit láttunk egy nyárfa tövében ücsörögni? Hát a táborparancsnokot! Arca gyűrött volt, borostás, fésületlen hajában szénaszálak éktelenkedtek. Könyökével a térdére támaszkodva kémlelte az utat.

- Jó napot, főhadnagy úr! - köszönt rá Kati. - Ne tessék haragudni a zavarásért. Meddig kell még étlen-szomjan bandukolnunk? Lesz-e valahol gyülekező és vételezés?

Széttárta a karját annak jeléül, hogy maga is tanácstalan. Fölötteseivel nincs összeköttetése, így hát se kenyeret, se parancsot nem osztogathat.

- Cérnaszálon függ az életünk - sopánkodott tovább a lány. - Csak látta volna, micsoda öldöklést végeztek az angolszász pilóták! Belegondolni is borzalom.

- Hallottam a robbanásokat.

- Míg élek, nem felejtem el azt a sebesült csöppséget, aki segélykérően nyújtotta felém kezecskéjét. Az anyja már holtan feküdt mellette.

- Gyilkos légi kalózok - mormogta Baumann. - Én is voltam pilóta, de polgári személyekre csak egyetlenegyszer lőttem, akkor is inkább ijesztésképpen. Valami cinikus alakok lehettek. Azért öntött el a düh ellenük, mert miközben a menekülő angol-francia sereg Dunkerque-nél golyó- és bombazáporban várta, hogy hajóra szállhasson, ők néhány mérföldre a kikötőtől angyali nyugalommal golfoztak. Tudják, mikor történt ez? 1940 májusában, amikor Németország szerencsecsillaga még magasan ragyogott.

- Meséljen, aranyos főhadnagy úr! - kérlelte a barátnőnk. - Akár napestig is elhallgatjuk. De igazán...

Spandauban reszkettem volna a közelébe menni, most azonban nyugodt lélekkel letelepedtem melléje. A többiek is követték a példámat.

- Hát rendben van. Mesélek, csak aztán nehogy zokon vegyék egyik-másik történetemet! - mondta Baumann, miközben kaján mosoly jelent meg az arcán. - 1941 nyarán az én repülőrajom ugrasztotta be Magyarországot a keresztes hadjáratba. Nagy csínytevés volt, nem tagadom. Vezérkari parancsra szovjet felségjelvényt pingáltunk a gépmadarainkra, és megbombáztuk Kassát. A Führer azonnal méltónak talált bennünket az első osztályú vaskeresztre... Az idő tájt még nem voltak szárnyas bombáink. Göring marsall a repülőkötelékekre bízta azt a történelmi feladatot, hogy Londont tegyék a földdel egyenlővé. Ne kíméljenek se iskolát, se templomot, se kórházat. Jól van. Bevetésre készülődtünk. A katonai röptér parancsnoka lelkes szavakkal bátorított bennünket. Arról persze halvány fogalma sem volt, hogy a britek radarhálózatot építettek ki, s már a La Manche csatorna fölött Hurricane típusú vadászokkal fogadnak bennünket. A légi csata részleteivel nem akarom magukat untatni. Elég annyi, hogy golyó érte gépem fülketetőjét, és az üvegszilánkok az arcomba fröccsentek.

A főhadnagy megkínálta Pénzes Katit egy cigarettával. Maga is rágyújtott. Az első szippantás után nagyot sóhajtva folytatta:

- A bal szemem odaveszett. Tizenhat napig feküdtem a berlini klinikán, utána megkaptam az Oberkommandótól az elbocsátó levelet. Visszatértem szülővárosomba, Brémába. Apámnak pincevendéglője van ott a Weser partján. Rajnai borokat mér, a jó hangulatról pedig egy szalonzenekar gondoskodik. A lokált többnyire gazdag gyárosok látogatják. És előkelő hölgyek, romantikus lelkek, akik nagy vonzóerőt találtak a pilótaruhámban. Táncoltattam, szórakoztattam őket. Kalandról kalandra röppentem. Egy éjszaka, közvetlenül záróra előtt rajtaütésszerű ellenőrzést tartott nálunk a Gestapo, és néhány stricivel együtt engem is bekísért az óvárosi őrszobára. A főnök nem csinált titkot abból, hogy följelentések érkeztek ellenem. Ahelyett, hogy életerős legény létemre a hazámat szolgálnám, férjes asszonyokra vadászok. Miközben ezt előadta, ugyancsak kijött a sodrából, ököllel hadonászott az orrom előtt, és le akarta tépni mellemről a vaskeresztet.

- A rokkantsági igazolvány véletlenül nem volt nálam. Szorongatott helyzetemben mit tehettem egyebet, a lakáskulccsal megkocogtattam a műszemem. A gestapós tiszt meghajolt e súlyos bizonyíték előtt. Távozhattam. Ám többé egy nyugodt napom sem volt Brémában. Légoltalmi kiképzésre rendeltek. Aztán kaptam egy udvarias fölszólítást, hogy lépjek be városunk dicső múltú tűzoltótestületébe.

- Apukám a lakócai tűzoltólaktanya parancsnoka - kottyant közbe Werner Inge. - Aranyélete van, mert nálunk nemigen száll föl a vörös kakas...

- Brémában is nyugodtak voltunk mindaddig, amíg az angolok nem vágtak vissza Coventry és Liverpool bombázásáért. Amikor a hajógyár szőnyeget kapott, én fecskendeztem vizet az elevenen pörkölődő német munkásokra. Valami azt súgta, hogy azonnal térjek vissza a Wehrmachtba. Mint hadirokkantat úgyis csak veszélytelen szolgálatra oszthatnak be. Így kerültem Spandauba. Teljhatalmú ura voltam a lágernak, de maguk a tanúim, hogy senkit sem tettem hidegre.

- Az SS-nők módszeresen és kéjjel gyötörtek bennünket - jegyezte meg Anna.

- Idegbeteg hadiözvegyek, akik úgy érezték, hogy a Szovjetunióban elesett férjüket magukon, kommunistákon kell megbosszulniuk. Elismerem: kíméletesebb bánásmódban is részesülhettek volna.

- És jobb ellátásban. Tudja-e, Blockführer úr, hogy egy gyári munkásnőnek mekkora a napi kalóriaszükséglete? És van-e adata arról, hogy a lassú kiéhezés következtében hányan haltak meg a táborban?

- Drága doktornő, nagyon szépen kérem, hogy a sovány kosztért engem soha és sehol ne kárhoztasson. Én csupán szolgálatot teljesítettem. A tábor számára az élelmiszereket a spandaui hadbiztos utalta ki, s ha külön igénylést bátorkodtam neki benyújtani, oroszlánként üvöltött rám, hogy mit akarok, hisz a német foglyokat sem tartják libapecsenyével, orosz salátával és dobostortával Szibériában.

A messzeségben feltűnt egy vöröskeresztes autó. Baumann egy könnyű mozdulattal az árokba lökte géppisztolyát. Halványkék íriszű üvegszemét hüvelykje és mutatóujja közé fogva a zsebébe süllyesztette.

- Búcsúzzunk el jó ismerősökhöz illően - mondta. - A tábori csendőrség figyelmét úgy téríthetik el magukról, ha nem szétszórtan, hanem menetoszlopba állva haladnak tovább. Szerencsés utat mindnyájuknak!

Jobb arcszögét lazán elfátyolozta a zsebkendőjével, és ijesztő, üres szemgödrét mutatva kiállt az út közepére. A betegszállító kocsi azonmód fölvette, és elrobogott vele Kyritz felé.

*

Annál a hídnál, amely a Havel egyik nevét nem tudom mellékfolyóját vagy csatornáját íveli át, gépágyúk meredtek az égnek. A magasban hatalmas léggömböket himbált a szél. A hídfőt sorompó zárta el, és a mindenkit igazoltató őrség csak azokat engedte tovább, akik megfelelő papírt mutattak fel.

A hitleri birodalomban nekünk se nevünk, se címünk nem volt. Akárcsak a billogozott barmokat, számokkal jelöltek meg bennünket. A numerust vörös háromszögben zubbonyunk jobb karján viseltük.

A menettől elszakadtunk, Baumann faképnél hagyott bennünket. Táborlakó ismerősöket kerestünk a szemünkkel. Mindhiába. Még csak egy SS-nő alakját sem tudtuk kivenni a sokaságban.

Szorongó aggodalommal mérlegeltük esélyeinket. Mi lesz velünk? A víz túl mély és kellemetlenül hideg ahhoz, hogy bárhol is átgázolhatnánk rajta. Vissza sem fordulhatunk már. A géppisztolyos őrök minden bizonnyal lefognak bennünket.

- Föl a fejjel! Én riszálni fogom magam, és a parancsnok máris kinyitja nekünk a sorompót - mondta Kati, és nyomakodni kezdett előre.

Vagy százlépésnyi távolságból figyeltük, hogy sikerül-e a szélhámosság. A karszalagos tiszt a homlokát ráncolva hallgatta, majd gúnyosan fölnevetett. Bizony, ez nem volt kecsegtető jel. A szerencse azonban mégis ránk mosolygott. Mert szinte ugyanabban a percben, amikor barátnőnk a körmét rágva visszakullogott közénk, az őrségnek riadót rendeltek el.

A tündöklő égbolton két fekete pont jelent meg, és lassan növekedve fölvette a vadászgépek jellegzetes alakját. A törzsükön ötágú csillag vöröslött. A pilóták nem tudták, honnan is tudhatták volna, hogy a hangyabolyként nyüzsgő tömegben kinek mi a nemzetisége, világnézete. Számukra gépfegyverrel irtandó német fasiszták, burzsujok voltunk mindahányan.

Hanem az egyik repülő irányt vétve nekivágódott a léggömböket rögzítő acélkábelnek, és szárnyszegetten bukfencezett bele a csatornába. A másikat, a magasabban szállót a gépágyúk találták el. S bár zuhanni kezdett, a pilótának még volt annyi ideje, hogy kiugorjon belőle. Ejtőernyővel ért földet.

A német katonák őrhelyüket elhagyva rohantak oda, hogy foglyul ejtsék. Mi pedig átlódítottuk magunkat a sorompó fölött. Megint haladékot kaptunk a haláltól.

Ez a légitámadás nagy lökést adott az emberáradatnak. A roggyant térdű öregek is lihegve iszkoltak el a híd közeléből. Némelyiküknek akkora batyu volt a hátán, hogy majdnem fölbukott vele. A bölcsebbek könnyítettek terhükön. A Berlinben lázasan becsomagolt holmik közül az árokba dobálták a kevésbé értékeseket. Mi meg fürkészni kezdtük, hogy mit tudnánk belőlük felhasználni. Inge egy mosdótálnak, Rozi mama egy konyhakésnek fogta pártját. Én egy zacskó sónak és két skatulya gyufának. Jutka valósággal fölujjongott örömében, amikor egy vaskos könyvet talált. Noha teljesen bizonytalan volt, hogy hazajutunk-e valaha is, Pénzes Kati apró emléktárgyak, porcelán csecsebecsék után kutatott. Csak Karácsonyi doktornő nem nyúlt semmihez.

*

Az ismétlődő légitámadások gondolkodóba ejtettek bennünket. Otthon elkerültük az akasztófát, Spandauban a kiütéses tífuszt és a tizedelést, őrületes butaság lett volna az autóúton bevárni a fekete kaszást. Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy meglépünk.

Jobb kéz felől, két-háromszáz méterre az úttól hatalmas erdő sötétlett. Ezt a távolságot csenevész bokrok között négykézláb tettük meg, hátrafelé pislogva, hogy követ-e bennünket valaki. Aztán uccu neki, be a fák közé!

Alighogy elnyelt bennünket az erdő, zubbonyunk karjáról lenyiszáltuk a megaláztatás bélyegét: a vörös háromszöget és a hatjegyű számot. A halálfélelem napjai és a szökés izgalmas percei után nagy nyugodtság szállt meg bennünket. Abban a hiszemben voltunk, hogy most már szépen átvészelhetjük a háborút.

Ettől fogva nem törtük magunkat a gyaloglásban. A vadon mélyére hatolva, egy alkalmas helyen le is táboroztunk. Inge gizgazból tüzet rakott, vizet melegített, hogy megmosakodjék. Anna a püffedt, felsebződött lábát nyomkodta. Zubán Jutka tetvészkedett. Szerda Rozi néni meg tíz ujjával kupacokba gereblyézte az őszi avar legfelső, száraz rétegét, s ezzel megvolt éjszakára a fekhelyünk. Kati ledobta kormos ruháját, és meztelenül végignyúlt a bársony füvön. Szinte sugárzott róla az egészség. Soványságomat szégyellve én csak az arcom süttettem a nappal.

- Nézzétek csak, mi van itt! - kiáltott fel örömében az öregasszony. - Egy gomba dugta ki kalapját az avarból. Amikor az Úr kivezette a zsidókat Egyiptomból, a pusztában mannát adott nekik eledelül. Úgy látszik, nekünk ezt szánta.

A korhadó tuskók tövében meglepően sok gombát talált. És pontosan tudta, melyik a mérges, melyik az ehető. Bennünket is kioktatott, hogyan ismerhetjük fel tönkje, lemezei és szaga alapján az ízletes csengettyűgombát, fülőkét, pereszkét. Nyersen és mohón fogyasztottuk el őket, mert alig láttunk már az éhségtől. Szomjazni nem szomjaztunk, mert egy csermely, sőt egy kristálytiszta forrás is akadt a közelben. És az volt csak az igazi meglepetés, hogy a birtokomban levő katonai térképen mindkettőt jelölték. Nem kellett attól tartanunk, hogy eltévedünk a rengetegben. Tőlünk északra valami tóvidék kezdődött. Ezt nemcsak a térkép, hanem a békák esti hangversenye is tanúsította.

Feljöttek az első csillagok. Mivel hirtelen lehűlt a levegő, befészkeltük magunkat az avarba. A beszélgetés abbamaradt, némán szőtte ki-ki a maga gondolatait. Időnként Sztálin-gyertya vagy repülőt kutató német fényszóró világította meg az égboltot. Kilencre járhatott az idő, amikor gallyak reccsenésére lettünk figyelmesek.

- Pszt! Senki meg ne moccanjon! - hallottam Annát suttogva szólni.

A holdvilágnál lassan kivehetővé váltak az emberalakok. Kusza sorokban haladtak át a tisztáson. Kis híja, hogy belénk nem botlottak. A tengerészek jellegzetes sapkáját, köpenyét viselték. Könnyű volt rájönnünk, hogy szökevények, akik nem akarják fiatal életüket föláldozni Hitlerért.

Alighogy eltávolodtak, Inge hisztizni kezdett:

- Doktornő, én hányingert érzek. Biztosra veszem, hogy gombamérgezésem van.

- Ugyanabból a fajtából ettem én is, mint te, és semmi bajom - felelte Anna türelmesen. - A rettegés kavarta föl a gyomrodat, leányom. Nyugodj meg szépen!

- Én is izgatott vagyok - szóltam. - Katonaszökevények voltak, de éppúgy lehettek volna tábori csendőrök is. Javaslom, hogy állítsunk kettős őrséget, és váltsuk óránként egymást. Az ügyeletesek feladata lesz, hogy a legkisebb gyanús jelre fölkeltsék az alvókat. Így senki sem törhet ránk váratlanul, és veszély esetén idejében nyakunkba szedhetjük a lábunkat.

- Bravó, Marikám! - lelkendeztek barátnőim. - Szervezőképességben mindnyájunkat felülmúlsz. Legyen hát az akaratod szerint!

Gyorsan megtörtént az eligazítás, és hatunk közöl négyen nyugovóra térhettünk. Már halványodtak a csillagok, amikor az orvosnőre és rám került a sor az őrszolgálatban. Hátunkat összevetve melegítettük egymást, és kémleltünk ellentétes irányba.

- Tudod, mit? Folytassunk áloműző beszélgetést - indítványozta Anna. - Meséld el, hogyan pottyantál bele a mozgalomba!

- Régi história ez. És meglehetősen unalmas is - mondtam nagy szusszanással. - A falunkban van egy selyemgyár. Letartóztatásom előtt én kezeltem ott a rotációs festőgépet. A munkacsarnokban nincs szellőztető berendezés, milliónyi selyempihe kavarog a levegőben, és harmincöt-negyven éves koráig szinte minden szövőnő megkapja a tüdőasztmát. A bérek siralmasan kicsik. Már lánykoromban is sejtettem, hogy erkölcsi szempontból nézve ez az állapot megengedhetetlen, vagyis elitélendő, de a bizonyosság világához csak azok az eszmecserék vezettek el, amelyekben a harmincas évek elején volt szerencsém részt venni. Kezdődött azzal, hogy a férjem révén megismerkedtem Galacz Jancsival, a Belgrádban élő magyar emigránsok könyvtárosával. Csinos arcú fiú volt, emlékezetből most is le tudnám rajzolni. Szeretett a tiszta jellem, az igaz forradalmár szerepében tetszelegni, és a vitaesteken mindig ő volt a hangadó. 1935-ben rejtélyes módon kijutott Moszkvába, az Ifjúsági Internacionálé kongresszusára. Két évre rá már Spanyolországban harcolt. Madridból kaptam tőle az utolsó levelet. Él-e még, vagy sem, ki a megmondhatója?

- Belgrádban annak idején a forradalmat áhító szerb fiatalokkal szövögette a baráti szálakat, és feltételezem, hogy az orvosnövendék Marjanović az ő kérésére kezdte látogatni az emigránsok fészkét, a Mali Petrovgrad vendéglőt. Ez a lakócai születésű egyetemi hallgató nyaranta falukutató útjait járta, és a Csekonics-uradalom zsellérjeinek vigasztalan helyzetéről, a szegénységgel járó népbetegségekről írt tanulmányaival nagy feltűnést keltett. Hogy szellemi látóköröm tágulni kezdett, azt főleg az ő cikkeinek és a Mali Petrovgradban tartott szombat esti előadásainak köszönhetem. Arra már nem emlékszem, hogy melyik évben szerzett oklevelet, de szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre Lakócán nyitotta meg rendelőjét. Amikor a fiam valami gyermekbetegségbe esett, és elvittem hozzá vizsgálatra, bizalmas beszélgetésbe ereszkedett velem. Tudta, hogy szavam van a sorsuk ellen zúgolódó szövőlányok között, és megkért, hogy vonjam be őket a tanulókörbe.

- Nem jártam különösebb sikerrel. Az elbocsátástól rettegve barátnőim nemet suttogtak nekem. Hárman-négyen álltak csak kötélnek. A tanulókör a pártsejt fedőneve volt. Találó fedőnév, mert éveken át a társadalomtörténet tanulmányozására szorítkoztunk. A királyi Jugoszláviában ez is kockázatos játék volt, a német megszállás alatt már-már a halállal való kacérkodás.

- Tavaly márciusban a lakócai komp kettesével hozta át Szerbiából a Királytigris tankokat. A Dunától a Tisza felé dübörögtek el. Miért vezényelték őket Magyarországra? A titok nyitját az angol rádió adta meg, amelyet esténként a szobámba zárkózva hallgattam. A németeknek nyomós okuk volt attól tartani, hogy szövetségesük kiugrik a háborúból. Európai "erődjük" minden eresztékében ropogott már. A keleti fronton elszenvedett vereségeket tehetetlen dühükben a megszállt területek lakosságán torolták meg. Híre szállt egész Bánátban, hogy egymás után több éjszaka teherautókon szállították a banjicai és becskereki gyűjtőtáborban kivégzett zsidókat, szerbeket, cigányokat a kölespusztai mocsarakba.

- Nálunk a gyárban a végletekig fokozták a munka ütemét. Ejtőernyőselymet szőttünk a Luftwaffe számára. Furdalt a lelkiismeret bennünket, hogyne furdalt volna, hiszen magunk is az esztelen háború céljait szolgáltuk.

"Nem tudnátok a selyemraktárban tüzet csinálni, vagy a gubóbontó, motollázó gépeket észrevétlenül megrongálni?" - kérdezte tőlünk az orvos, mert ő is elérkezettnek látta már az időt a cselekvésre.

"Ha kell, én az egész üzemet a levegőbe röpítem" - hősködött Zubán Jutka.

- Tizenkét dinamitrúdja volt az apjának. Még a háború előtt vette őket a kőfejtő munkásoktól. Egyet be is akart dobni a Dunába, de a férjem úgy fölpofozta, hogy örökre elment a kedve a robbantástól. A dinamit ugyanis az orvhalász legveszedelmesebb eszköze. Kilométernyi mederszakaszon nemcsak a halat, az ivadékot is kipusztítja. Arra viszont igen alkalmas lett volna, hogy Jutka véghezvigye vele vakmerő szándékát.

- Napokig lázas izgalomban éltünk. Hogyan játssza ki a selyemgyárat őrző sváb népfölkelők éberségét? És siker esetén milyen megtorlás várható a Gestapótól? Csak a munkásnőket tizedeli meg? Vagy elrettentő példaként a falu magyar és szerb lakosságát? Marjanović alighanem fázni kezdett a rá háruló erkölcsi felelősségtől, mert az utolsó percben lefújta az akciót.

- Pénzes Kati könnyű, mondhatnám azt is: testre szabott feladatot kapott tőle. Férkőzzön közel a szabadságos német katonákhoz, és elejtett szavaikat pontosan közvetítse neki.

- Mivelhogy értek a betűrajzoláshoz és a nyomdatechnikához, engem röplap készítésével bízott meg. Lelkemre kötötte, hogy stílusa világos, a mondanivalója meg hatásos legyen. Mi tagadás, elég sokat rágódtam rajta. Emlékezetem talán épp ezért őrzi most is a szövegét. Így hangzik: "Bánát ma a rémület színhelye. A nácik a hajlékukból elűzött honfitársaink százait, ezreit lövik agyon, és taszítják tömegsírokba. Könyörtelenségük minden képzeletet felülmúl. De nem sokáig ülik már véres orgiájukat. A szovjet hadosztályok közelednek a Kárpátokhoz, Tito partizánjai a Szávához. Rövidesen új korszak virrad ránk, amelyben az emberélet lesz a legnagyobb kincs. Diadalmaskodik a testvériség eszméje, a békés lakosságot irtó barbárok pedig egyszer és mindenkorra eltűnnek a történelem süllyesztőjében."

- Werner Inge még tanoncidejét töltötte a selyemgyárban, de ügyesebb volt sok felnőttnél. Reá hárult a röpcédulák terjesztésének feladata. Sötétedés után utcáról utcára járva kapuk alá vagy postaládákba csúsztatta be őket.

- Nagy vonalakban vázolva így festett földalatti mozgalmunk. Ha tudsz figyelni, lebukásunk történetét is elmesélem.

- Csupa fül vagyok - mondta a doktornő.

- Hírszerző tevékenysége közben Kati istenigazából kiélhette kósza vágyait. Hogy magára vonja a figyelmet, papagájszerű öltözékében minden este a korzón parádézott. Ott környékezte meg két jóvágású, magyarul is beszélő SS-katona. Barátnőnk nem sokat kérette magát, velük tartott a Duna-parti csárdába. Ahogy nekem Ábrahám Vince, a kocsmáros másnap tudomásomra hozta, a jókedvű asztaltársaság halpaprikást vacsorázott, és borral oltotta a szomját. Spicces állapotba jutva, Katika csicsergett, kacarászott. Záróra előtt a gavallérok még elhúzatták kedvenc nótáját a cigánnyal, majd két oldalról szorosan megkarolva kivezették a csárdából, és egy terepszínű gépkocsiba tuszkolták.

- Bár magam is vártam az elkerülhetetlent, odahaza igyekeztem nyugodtnak látszani. Pénteki nap volt, április tizennegyedike. Az uram már kora reggel ladikba szállt, apám a gyümölcsösben dolgozott, a fügebokrokat bontotta ki a téli takaró alól. Anyám a konyhában foglalatoskodott, amikor bevágódtak a fogdmegek. Nem értette szegény, hogy mi történik, csak akkor borult zokogva az asztalra, amikor a bilincs a csuklómra zárult.

- Ingét hajnalban ráncigálták ki az ágyból. Annyi időt még hagytak neki, hogy felöltözzön, de annyit már nem, hogy övéitől búcsút vegyen. Jutkát reggel a szövőgép mellől szólították el.

- Rabszállító kocsi vitt bennünket Pancsovára. A Gestapo emberei kényük-kedvük szerint rendelkezhettek velünk. Engem az egyik szorosan lekötözött egy támla nélküli padra. A másik a mellemre ült, és valami pállott kapcával betömte a számat. A harmadik gumibottal püfölte a talpamat, és magánkívül ordítozott: "Hány helyre küldtél a röplapjaidból, te zsidóbérenc, bolsevista lápvirág? Beszélj, mert különben úgy kikészítelek, hogy anyád sem ismer rád!" Mukkanni se bírtam. A rongy a torkomba csúszott, és elsötétült előttem a világ. A kiskorú Ingét is az eszméletlenségig verték. Hogy magunkhoz térjünk, egy-egy vödör vizet zúdítottak ránk. Jutka kihallgatás közben is hősködni akart, visszafeleselt nekik. Büntetésből a végbelébe dugtak egy dinamitot. Kati a huncut elbűvölő mosolyával próbálta leszerelni őket, de sikertelenségre volt kárhoztatva. A hajánál fogva ide-oda húzgálták a nedves padlón.

- Ezekkel a régtől ismert kínzási módszerekkel akarták belőlünk kiszedni azt a titkot, hogy dr. Marjanović miféle illegális csoportokkal állt még kapcsolatban. Csakhogy ezt ő sem kötötte az orrunkra. És a letartóztatása elől megszökött. Így a lakócai párttagok közül csak mi négyen akadtunk fel a hálóban.

- Hazaárulás vádjával állítottak bennünket bíróság elé. Szűkebb pátriánk, Bánát a megszállt Szerbia közigazgatási jogkörébe tartozott. Ákos földrajzkönyve Nagy-Magyarország szerves részeként tárgyalta. Azon a térképen viszont, amelyet a sócsempészettel foglalkozó temesváriak kezében láttam, néprajzilag tiszta román terület volt. Hitler csalárdul odaígérte Horthynak is, Antonescunak is, közben már a jövendő Reich Duna-völgyi tartományaként könyvelte el. A négy közül már most melyik hazát árultuk el? Úgy látszik, ezt a jogtudományban megőszült bírák sem tudták kiokoskodni. Jó csillagunknak és a vádindítvány fonákságának köszönhetjük, hogy nem jutottunk akasztófára. Húsz-húsz évi kényszermunkára ítéltek bennünket.

Mire történetem végére értem, köd borult ránk, hajunkat, ruhánkat átitatta a nedvesség.

- Most pedig rajtad a sor - mondtam. - Mesélj!

- Jaj, Marikám, csak ezt ne kívánd tőlem! - sóhajtotta. - Mert az én életem a végzetes csalódások sorozata.

- Jó reggelt, lányaim! - csendült fel Rozi néni hangja.

Senki olyan otthonosan nem érezte magát a vadonban, mint ő. A fázós gubbasztás helyett már kora hajnalban serénykedni kezdett. Nyírfavesszőből feneketlen kosarat, halásztapogatót kötött, és elindult vele abba az irányba, amerre az éjszaka a békák brekegtek. Később, ahogy a köd eloszlott, kíváncsiságból utána osontunk. Lába nyoma jól látszott a harmatos fűben. Nem volt nehéz követnünk. Néhol azonban meg-megbotlottunk, mert közvetlenül a talaj felett zöld színű huzalok voltak kifeszítve.

A berek sűrűjéből végre kijutottunk a láphoz. Jehova tanúja térdig sárosan, de boldogan jött elébünk. Szoknyája felhajtott szélében apró ezüstkárászok fickándoztak. Ott a helyszínen megtisztította, nyárson, parázs felett meg is sütötte őket. Mind a hatunknak villát csinált, kétágú nádvillát. És megmutatta, hogyan lehet a tányért lapulevéllel helyettesíteni vagy kézből is falatozni.

Az a három nap, amelyet még a természet ölén töltöttünk, koplalás nélkül és teljes nyugalomban telt el. Az élelem megszerzésének őskori módjait alkalmazva, Rozi nénénk ötletesen váltogatta a menüt, "étlapunkon" a gombán és halon kívül vadméz is szerepelt. És amit otthon előítéletből undorítónak, de itt fenségesnek találtunk: pirított békacomb.

A negyedik napra, május elsejére mindenáron ünnepi ebédet akartunk rendezni. A reggeli tisztálkodás után homokkal kisúroltuk, forrásvízzel kiöblítettük az edényül kínálkozó mosdótálat. Sóskát szedtünk, és apróra vágtuk azzal a szándékkal, hogy levest főzünk belőle, méghozzá buggyantott tojással.

Jutka kis máglyát rakott, én alágyújtottam. Aztán dalos jókedvvel elindultunk a lápmező felé, hogy felkutassuk és kifosszuk a vízimadarak fészkeit. Talán száz lépésre sem távolodtunk el a tűztől, amikor iszonyatos detonáció rázta meg az erdőt. A légnyomás földhöz vágott, a rémület megdermesztett bennünket.

Az első pillanatban ágyúzásra gondoltam, magam elé képzelve azokat az öblös acélgránátokat, amelyeket mi esztergályoztunk Spandauban. Talán, mint az átkok, hullanak most vissza a fejünkre?

- Kezdődik Armageddon, a mindenható Jehova csatája - nyöszörögte Szerda Rozália.

Karácsonyi Anna fölkelt, lerázta magáról a sóska-esőt, és hangosan tűnődni kezdett:

- Oda a finom ebédünk. Csak tudnám, mi váltotta ki a robbanást? Ha a tűz, akkor ott taposóakna rejtőzött a talajban. Az ám, a zöld huzalok! Beléjük botlottunk, pehelysúlyunk azonban nem hatott a gyújtószerkezetre. A tűz igen.

Meggyőző érvelés volt. Werner Inge is fölállt, és azt ajánlotta, hogy meneküljünk rögtön a lápmezőre, mert ott nincsenek zöld huzalok.

- Utálom a túlzott óvatosságot - mondta fanyalgó arccal Pénzes Kati. - Inkább egy akna öljön meg, mint az unalom.

Zubán Jutka terjengős magyarázatba fogott:

- Az első világháborúhoz hasonlóan ez a második is felszínre hozta a tőkés rend belső ellentmondásait. Megértek a forradalom feltételei. Ahelyett, hogy itt remetéskedünk, vegyüljünk el a német nép között mint agitátorok. Hirdessük, hogy közeleg a szabadság órája, a munkásosztály hegemóniájának dicső korszaka!

- Én nemcsak az aknáktól, hanem a tavasz szeszélyeitől is félek. Egyik óráról a másikra nyakunkba szakadhat a záporeső - mondtam. - Hogy ne kelljen a szabad ég alatt hálnunk, vállaljunk munkát egy eldugott faluban vagy parasztbirtokon!

- Melyik ötlet a legjobb? - mélázott szemét lehunyva a doktornő. - Talán a Marikáé...

A többiek rábólintottak.

A hadműveleti térképen megkerestük tartózkodási helyünket, vagyis a kiindulási pontot, majd a fűfoltokat, zöld huzalokat és gyanús földkupacokat kerülgetve, macskaléptekkel irányt vettünk északkeletre. És jó félnapi gyaloglás után elhagytuk a kezdetben oly biztonságosnak, romantikusnak tetsző erdőséget.

*

Félreeső, de jól kövezett utakon róttuk a kilométereket. Alkonyattájt egy templomtorony rajzolódott ki előttünk. Maga a település nem volt látható, tölgyes takarta el. Megálltunk hallgatózni. A fák között tehenek legelésztek őrizetlenül. A kolompszótól megtelt a lelkünk békességgel, bizakodással. Szerda Rozália habozás nélkül elindult, mi pedig libasorban követtük.

Öreg kőházaival, kanyargó főutcájával a falucska festői hangulatú volt. Sajnos, nem sokáig gyönyörködhettünk benne. A templomtéren ugyanis rohamosztagosok táboroztak, és egy frissen ácsolt akasztófán három tengerész himbálódzott.

- No, Jutka, kezdheted az agitálást! - szólt fanyarul a doktornő.

Öltözetünk szemet szúrt az SS-legényeknek. Utánunk fordultak, hajszálon múlott, hogy le nem csaptak ránk. Egy mellékutcába térve sikerült valahogy tovasurrannunk. Szívem még percek múltán is torkomban kalapált.

A falu szélén, az egyik kapuban asszonyok tereferéltek. Odabátorkodtunk, hogy megtudakoljuk, hol húzódhatnánk meg éjszakára. Nem kérünk vetett ágyat, megfelel nekünk a földre hintett szalma vagy széna is, csak tető legyen a fejünk fölött.

Gyanakvóan végigmértek, és válaszra sem méltattak bennünket. Leforrázva kullogtunk tovább.

- Várjanak csak! - szólt utánunk egyikük, s otthagyta a társaságot. - Kicsodák maguk?

- A sátán üldözöttjei - felelte Rozi néni.

- Hamburgba irányított munkaszolgálatos foglyok - helyesbített Anna.

- Az én fiam a keleti fronton esett fogságba. Azt sem tudom, él-e, hal-e. Tartsanak velem. Szállást nem adhatok, mert statárium van, de együttérzésem jeléül megvendégelem magukat.

Vörös téglából épült, tágas házban laktak. A balkon mellvédje és a lépcsőház két pihenője is tele volt virággal. A háziasszony egyenest az ebédlőbe invitált bennünket, amelynek a falait embermagasságig fenyődeszka burkolta. A bútordarabok is a fenyőfa természetes szépségét mutatták.

Ahogy körülültük a hófehér abrosszal terített asztalt, suttogva aggodalmaskodni kezdtünk, hogy sikeres volt-e tetvészkedésünk az erdőben, nem hagyunk-e itt magunk után szégyenletes emléket?

Vacsorára árpakenyeret kaptunk, és forralt tejet egész korsóval. Szememet a meghatottság könnyei lepték el. Lám, Németföldön is akadnak emberek, akikben a hitlerizmus mérgező légköre ellenére is megmaradt a jólelkűség.

Az udvarról feljött a házigazda. Ötven körüli, magas, napbarnított férfi. Kissé meglepődött, ahogy végigpillantott ruhánkon és soványságunkon, de amikor elmagyaráztuk, hogy egy éven át rabszolgaként dolgoztattak, és marharépán tartottak bennünket Spandauban, lekezelt sorra mindnyájunkkal.

- Jaj, gazduram - rebegte Inge -, hogyan is köszönjük meg ezt a szíves vendéglátást?

- Nézze, legényke, mi keresztények vagyunk - mutatott a kandalló felett függő Krisztus-képre. - Ő mondta a pusztában, hogy szánja a sereget, mert nincs mit ennie. Ez a vacsora a legkevesebb, amivel maguknak tartozunk. Fogyasszák jó étvággyal!

- Én lány vagyok, nem legény - mentegetőzött Inge. - Csak lekopasztottak, mert a tilalmat megszegve hajat mostam a lőszergyár zuhanyozójában.

- Istenem, Istenem! - csapta össze tenyerét a ház asszony. - Hogy mik történnek ebben a cudar világban!

A férj körülsétálta az ebédlőt, majd rákönyökölt a kandallóra. Bágyadtan kérdezte:

- Hány éves maga?

- Tizenhét.

- Zsidó?

- Nem, kérem szépen, én árja vagyok. Apám, anyám és felmenő ágon minden ősöm született német. Werner Ingének hívnak.

- Kiskorú létére munkaszolgálatra ítélték?

- Védőügyvédemnek az volt az indítványa, hogy utaljanak javítóintézetbe, a bíróság azonban a Gestapo befolyására másképpen döntött.

A háziúr szeme most Zubán Jutkán akadt meg: - És maga?

- Én már nagykorú vagyok. 1924 januárjában születtem, véletlenül épp azon a napon, amikor Lenin a ravatalon feküdt.

Lopva bokán rúgtam, hogy fogja be a száját, ne hordjon itt össze tücsköt-bogarat. Pénzes Kati kivételesen illemtudó lányként viselkedett. A jehovista öregasszony rosszalló pislogással nézte a szentképet, és magyarul motyogott maga elé valamit. Karácsonyi Anna meg a fejét lehorgasztva hallgatott.

Amikor a falióra nyolcat ütött, a gazda bekapcsolta a rádiót, és hol az egyik, hol a másik német állomásra csavarta a gombját. Volt mit hallanunk.

"A Wehrmacht ellentámadásba ment át az Oderánál, és felmorzsolta a vörös hordákat. Ez a fényes győzelem Európa visszavételét, a művelt világ megmentését jelenti... Harcra kész tartalékhadosztályok sietnek fővárosunk segítségére... Hadseregünk a védőállomások olyan összefüggő és áttörhetetlen vonalát építette ki Berlin körül, amilyenre a hadtörténelemben sincs példa... A szovjet katonák kitűzték a vörös zászlót a Reichstagra... A csodafegyvert csak a legeslegutolsó pillanatban vetjük be. Bukásunkba magunkkal rántjuk az egész világot... Hitler a százmillió ember lakta Mandzsukuoba repült. Lesz még, jenkik, nemulass!... Hitler a Berlint védő csapatok élén elesett. Dönitz tengernagy az új államfő..."

És így tovább. Mit lehetett az egymásnak ellentmondó hírekből kihámozni, ha nem azt, hogy a náci államvezetésben már tökéletes fejetlenség uralkodik.

- Elragadta a halál - szólt megkönnyebbülten a férj, majd a rádiót kikapcsolva és felénk fordulva hozzátette: - Ne higgyék ám, hogy az egész német nép egy húron pendült vele! Csak ebben a kis faluban legalább negyvenen vagyunk olyanok, akik elvetjük a nemzetiszocialista eszmét. Maguknak elárulhatom: titokban szoktuk összedugni a fejünket, és várva várjuk azt a szent pillanatot, amikor újra kibonthatjuk a Weimari Köztársaság zászlaját.

Jutka pislogva nézett rá.

- Gazduram, kérdezhetnék valamit?

- Tessék.

- Kommunisták vannak-e maguk között?

Hevesen megrázta a fejét: - Nincsenek, kisasszony, nincsenek. Mert ők ádáz ellenségei ugyan a horogkeresztnek, de nem a diktatúrának is.

Miután a tejet az utolsó cseppig megittuk, a gazdasszony letakarította az asztalt, és így szólott:

- Annyira szeretném, ha itt alhatnának, de lássák be: nem tehetjük ki magunkat a kockázatnak. A rögtönítélő bíróság minden semmiségért felkötteti az embert.

- Bízd csak rám a vendégeket - mondta mosolyogva az ura. - Vetek nekik egy rejtekhelyen olyan ágyat, amilyenben a mesebeli királylányok szoktak aludni.

Kis idő múlva hat plédet hozott elő a hálószobából, majd levezetett bennünket az udvarra. Vaksötét volt, mert a holdat éppen felhő takarta. Óvatosan lépkedtünk, nehogy a lábunkat törjük, vagy az utcára is kihallatszó zajt üssünk.

- No, itt vagyunk - szólt a férfi, és felgyújtotta zseblámpáját. Annak a fénye egy létrára siklott. - Tessék rajta felmászni!

Az éjszakát a szénapadláson töltöttük. Bár fáradtak voltunk, szemünket elég sokáig elkerülte az álom, mert lenn az istállóban valami beteg vagy borjazó tehén egy percig sem bírta ki bőgés nélkül. Forgolódtunk, keservesen sóhajtoztunk. Csak Rozi nénénk fújta rendületlenül a kását.

- Hölgyeim, szabad az út! - kiáltott fel virradatkor hozzánk a gazda. - Voltam a templomtéren. Nincsenek már ott az SS-ek. Az éjszaka továbbálltak.

Amikor lejöttünk a padlásról, kiválogatta, és nekünk ajándékozta a fészerben sorakozó kerti kapák, gereblyék vacakabb példányait. A felesége meg egy-egy sonkás szendvicset készített a számunkra útravalónak. Búcsúzáskor hálásan összecsókoltuk őket.

*

Mezei munkára alkalmas, gyönyörű idő volt, s mi "kapások" olyan jól játszottuk szerepünket, hogy senkinek sem jutott eszébe igazoltatni bennünket. Ha felderítő járőrök vagy tábori csendőrök jöttek velünk szemben, vidámságot színleltünk, nevetgéltünk. Előre köszöntöttek, egy ízben még az is előfordult, hogy dióval kínáltak bennünket. Az egyenruhába bújtatott kamaszok láttán azonban mindnyájan megtorpantunk. Ők volnának azok a harcra szomjas katonák, akikkel a német rádió tegnap este hivalkodott? Arcuk pattanásos, nyakuk vékony, mint a madáré, fejükön lötyög a rohamsisak, lábszárukon a csizma. A vállukat puska vagy páncélököl nyomja. A menet élén a néhai Vilmos császár fehér bajuszú tisztje lovagol. Hetvenéves korában bátorkodik tűzvonalba küldeni ezeket a diákokat, akik jóformán bele se kóstoltak még az életbe.

Ákos jutott megint az eszembe. Értelmes, talpraesett fiú. Talán csak tud magára vigyázni, hogy ne sodródjon bele a háború poklába?

A szánalmas Hitlerjugend-alakulat elvonulása után már szembeötlő jelei voltak annak, hogy a senki földjén járunk. A következő faluban, a házak ormán fehér zászló lengett, és a szesztilalomra fittyet hányva kinyitottak a sörmérések. Az emberek csoportokba verődve álltak az utcán, és a harctéri eseményeket tárgyalták. Tőlük tudtuk meg, hogy az angol-amerikai hadsereg bevonult Ludwigslustba, a szovjet pedig Kyritzbe. Ez a két város alig száz kilométerre fekszik egymástól. Amikor elővettem a térképet, Karácsonyi Anna föléje hajolt, és fullánkosan megjegyezte:

- Ez maradt hát a nagy német élettérből...

A környező erdőkből csapatostul merészkedtek elő szökevény fogolytársaink, közöttük csontváz-soványságú zsidók is, akik jókora feliratos táblát cipeltek magukkal. "A náci Hámán halott. Megszűnt a nürnbergi törvények érvényessége Németországban. Győzött Mordeháj!" És csoda történt. Az utca népe nem csúfolta, nem köpködte, hanem élénken megéljenezte őket.

Épp egy hete volt annak, hogy a Hamburgba vezető autóútról elszeleltünk. A gyors szabadulás reményében most szerettünk volna visszatérni oda. Kiterítettem újra a térképet. Légvonalban huszonöt kilométerre voltunk Perlebergtől. Csak azt nem deríthettük ki, hogy mire odaérünk, kinek a kezén lesz ez a város. Karácsonyi doktornő, a maga bölcs érvelésével, lebeszélt bennünket arról, hogy a főútvonalat lakott területen közelítsük meg.

Estefelé már erőt vett rajtunk a fáradtság, de nem lassítottuk lépteinket, mert menetirányban tábortüzet láttunk világlani. Civil ruhás férfiak sürögtek-forogtak körülötte.

Férfiak! Nyugtalan vérű Katikánkat ez a szó gazdag képzettársításokra indította. Kötéllel sem bírtuk volna visszatartani, hogy hozzájuk ne siessen.

Az idegenek, mint hamarosan kiderült, munkaszolgálatos korzikaiak voltak. Nagy örömrivalgással fogadtak bennünket, és mindent elkövettek, hogy társaságukban jól érezzük magunkat. Ementáli sajtot, prágai sonkát, palackos rajnai bort, csokoládét raktak ki elébünk egy sátorlapra. Nem érdekelt bennünket, hogy honnan csórták el ezeket a finomságokat, a szép esti hangulatban nekifogtunk a falatozáshoz.

- A nácik mostohán bántak velünk, de végre megszabadultunk tőlük - mondta ünnepélyesen a társaság lelke, Michel, és fölnyitotta az első palackot. - Igyunk, örvendezzünk!

Zubin Jutka két kézzel hárította el magától a bort.

- Nálunk Korzikán minden étel Royal Corse kíséretében kerül az asztalra. Vét az illemszabály ellen, aki vizet iszik - mondta Michel. - És borbarát népünk fölöttébb bátor is. 1943-ban elűzte a szigetről a német megszállókat.

Az emlékek hatására előszedték szülőföldjük dalait. Gitárkísérettel énekeltek, három szólamban. Közben újabb palackokat bontottak. Úgy éreztem, hogy az agyonfegyelmezett lágerélet után ezt a szép estét kárpótlásul kaptuk a sorstól. A bennünket hódolattal körülvevő férfiak felváltva gitároztak, és egyszerre csak tangót kezdtek játszani. És táncba vittek bennünket.

A tenyeres-talpas Jutka nem tudta a dallam ütemét követni, meg-megbotlott, Anna szépen, könnyedén tangózott, de partnerét lépésnyire eltartotta magától. Inge szégyenkezve tapogatta kopaszra nyírt fejét. Pénzes Kati meg kacagott, kacagott, és bortól pirosodó arcát odasimította táncosa arcához.

- Katikám, Katikám! - szólalt meg bizonyos önuralommal Szerda Rozi néni. - Mindegy neked, hogy német, olasz vagy francia, csak nadrág legyen rajta.

- Na és? Mi köze hozzá?

- Szégyellem magam miattad.

- Akkor ne tátsa itt a száját. Üljön félre egyedül, és imádkozzon értünk!

Sommerné most már mérges volt, mint a pulyka.

- Megállj, megállj! Csak hazasegítsen bennünket Jehova. Leszedem rólad a keresztvizet.

- Így akarja a jóságomat viszonozni? Ha Spandauban nem lopkodok ezt meg azt a konyháról, kend is fölfordul éhen. Hálátlan boszorkány!

Rozi mama megperdült a sarkán, és morogva elhagyta a társaságot. A tábortűz mögött volt egy szénaboglya, annak a tövébe kuporodott le.

A korzikai legények a fogság alatt elég jól megtanultak németül, az előző párbeszéd azonban magyarul hangzott el, így hát nem kellett miatta mentegetőznünk. A vigasság erkölcscsősz nélkül folyt tovább.

Michel, az én táncpartnerem jóvágású férfi volt, és szinte zavarba ejtett a finom modorával. De ahogy elragadta őt is a mámor, szerelmes szavakat suttogott a fülembe, és oly szorosan ölelt magához, hogy hallottam a szíve dobogását. Az érzéki vágy mégis elkerült. Tisztában voltam vele, hogy miért. Havi vérzésem tavaly ősszel világossá, vizenyőssé vált, a télen el is maradt. Spandau megölte bennem a nőt.

Néhány tangó után faképnél hagytam hódolómat, és odatelepedtem az öregasszony mellé.

- Marikám, te becsületes vagy - szólt elégedetten. - Nem akarod a férjedet megcsalni. Odahaza emelt fővel, makulátlanul állhatsz elébe.

- Becsületes voltam, és az is maradok - mondtam magamban. - De egy és más alkalommal ő már letért az erény útjáról.

1933 tavaszán halálhírét költötték. Gyászos esetéről elég sok változat keringett a faluban. Én azt fogadtam el legvalószínűbbnek, hogy megcsúszott a meszes deszkaállványon, és az ötödik emelet magasságából leesve agyonzúzta magát. Már épp azon tépelődtem, hogy szolgáltassak-e misét a lelki üdvéért, amikor teljes épségben hazatoppant. Nem szánta-bánta bűneit. Olyan természetességgel viselkedett, mintha előző nap váltunk volna el.

Hogy fájdalomdíjnak szánta-e, nem tudom, de a gyereknek vett egy háromkerekű biciklit. Nekem meg egy Philips márkájú világvevőt. Más szórakozás híján ezt hallgattam hébe-hóba. Ha Inge édesapja, Werner Vili nálunk volt vendégségben, udvariasságból Berlinre csavartuk a kereső gombját. 1935-ben így értesültünk a nürnbergi törvényekről. Zsidó nem teheti be lábát a felsőbbrendűek iskolájába, színházába, kórházába. Egy ritka kifejezés, az Endlösung lassanként közkeletűvé vált a műsorokban. Magyarul végső megoldást jelent. Akkor még nem tudtuk, hogy gázkamrát, krematóriumot kell rajta érteni.

A következő év nyarán berlini diákok vakációztak a falunkban. Végigházalták a Hársfa utcát, kérdezősködtek, jegyzeteket készítettek. Hamarosan követte őket az osztályfőnökük. És a bőséges adatok birtokába jutva díszvacsorát rendezett a Duna-parti halászcsárdában, s mindjárt a pohárköszöntője elején leszögezte, hogy a bánáti jegenyefák a történelem viharában is megtartották szálegyenes alakjukat, és rövidesen eljön az idő, amikor a horogkereszt jegyében diadalmasan törhetnek tovább az ég felé.

Haller Jakab 1937-ben megalakította a Kulturbund helyi szervezetét, amelynek tagjai úgy "őrködtek" a nemzeti hagyományok fölött, hogy a rádióban kötelezően hallgatták Hitler démonikus üvöltözését, és teli tüdővel éljenezték őt.

Dél-Bánátban hatvanezer német él. Lakócán ebből körülbelül ötszáz. Rendszerető, szorgalmas, becsületes földművesek, iparosok. De ahogy búzában a konkoly, ebben a népcsaládban is akad senkiember. Most is látom magam előtt azt a kézzel irt, baljóslatú plakátot, amelyet a nácik egy éjszaka a helybeli zsidóság házaira ragasztottak. "Kóbi, kötélen fogsz lógni! Icig, elúsztatunk a Vaskapuig!" Az antiszemitát rövidesen szerb- és magyarellenes hullám követte. "Tisztítsuk meg Bánátot a semmirekellő rácoktól és szittyáktól!"

Erre a kihívásra már a szerb szélsőségesek, a csetnikek is késedelem nélkül szervezkedni kezdtek. Falragaszukon a következő szöveg volt olvasható: "Őseink földjét, a Bánátot a svábok le akarják törölni Szerbia térképéről. De Isten legyen hozzájuk irgalmas, ha mi egyszer előrántjuk a kardot!"

Annak idején sokszor visszaidéztem lakodalmunk boldog éjszakáját. Rigacs Pista bandája akár csárdást, kólót vagy polkát játszott, a vendégek együtt táncoltak, rokonokként viselkedtek. Lakóca népe egységes volt, osztozni tudott örömben, bánatban. Ki gondolta volna, hogy tíz év múlva oly sokan esnek a sovinizmus tébolyába, hogy a legjobb szomszédok is gyűlölködve fordulnak el egymástól!

Dicséretes kivételnek a jámbor parasztok, de legfőként a halászok számítottak. Megkértem a férjemet és szívbéli barátait, hogy szegüljenek ellen a nemzeti acsarkodásnak. Oda se figyeltek. Remegve lesni az öreg pontyot, harcsát, vizát, nagyokat inni és hahotázni - ez volt az ő életelemük, semmi más.

*

Amíg én az emlékeimmel bíbelődtem, barátnőim remekül szórakoztak. A fiúk táncoltatták őket, közben-közben fenyőgallyakat dobtak a tűzre. A levegőben bódító gyantaillat terjengett. Michel vizet forralt egy csajkában, és bicskája pengéjével épp adagolni kezdte hozzá a feketekávét, amikor léptek zaját hallottam a hátam mögül.

- Aufstehen! - harsant a vészes parancsszó.

Rémülten ugrottam fel ültő helyemből. SS-katonák voltak. Mintha a földből nőttek volna ki. Szerda Rozi néni rájuk emelte a szemét, de nem mozdult. Ketten megmarkolták hátul a zubbonyát, és nagyot lódítottak rajta. Aztán körülfogták a megszeppent táncosokat is. A gitárt széttaposták, Michel feketéjét igazságosan elosztva a kulacsukba töltötték. És csípőhöz szorított géppisztollyal elindítottak bennünket.

- Los, los, los!

Talán két vagy három óra hosszat meneteltünk már, amikor lőszeres ládákkal megrakott teherautók, lánctalpas ágyúvontatók, tankok húztak el mellettünk. Rá kellett döbbennünk, hogy a német hadsereg még nem bomlott fel egészen. El voltunk készülve a legrosszabbra.

Egyszer csak valami majorsághoz értünk. Derült, holdfényes est volt, a környék békésnek látszott. Őreink félrehúzták egy hatalmas csűr sínen csúszó ajtaját, és betereltek rajta bennünket. Michel fölkattintotta az öngyújtóját. Odabenn a bálázott szénán és lucernán két-háromszáz ember heverészett. Ruhájukról ítélve valamennyien munkaszolgálatosak voltak.

Éjfél tájt páncélautó állt meg a nyitott ajtóban. Lámpái vakító fénnyel árasztották el az egész hodályt. Négy tiszt szállt ki belőle, s mindjárt sorakozót rendelt ukrán sorstársainknak. A legmagasabb rangú végignézett rajtuk, majd emelt hangon így szólott:

- Itt a nagyszerű alkalom, hogy megszabaduljatok. Nyílt terepen kell az autóútig elsétálnotok. Vészhárítónak kaptok tőlünk egy hangosbeszélőt. Minden századik lépés után ismételjétek meg a következő mondatot: "Ne lőjetek, kommunisták vagyunk!" Jaj annak, aki túl akar járni az eszünkön, mert bajtársainkkal együtt mi is ott leszünk a sarkatokban. Indulás!

Sejthető volt, mi az elképzelésük. A foglyok által alkotott védőpajzzsal veszteség nélkül áthatolnak a szovjet hadsereg vonalán, és az angolok vagy az amerikaiak előtt teszik le a fegyvert.

Az orosz előőrs rájöhetett a turpisságra, mert alighogy megszólalt a hangszóró, eldördültek az első lövések is. Odakintről kétségbeesett jajkiáltásokat, német vezényszavakat, szapora csizmadobogást hallottunk. Aztán kelepelni kezdtek a gépfegyverek, és bömbölni az ágyúk.

Iszonyú éjszaka volt. A csatazaj rövid szüneteiben a Wehrmacht-tisztek a túszok újabb csoportjait terelték ki a csűrből. Az ukránok után a lengyelek következtek. Tudták, mi vár rájuk. Szégyenkezés nélkül szipogtak, mint a gyerekek.

Jutkának fájdalom rajzolódott az arcára.

- A hosszú út számunkra most és mindörökre véget ért. Mert a lengyelek után mi kerülünk sorra. Hírmondó sem marad belőlünk.

Kati az irgalmat nem ismerő német tiszteket szidta, Inge meg engem illetett szemrehányással.

- Marika, te beszéltél rá a röpiratok terjesztésére. Butácska voltam, nem tudtam, mire vállalkozom. Legalább figyelmeztettél volna a várható veszélyre. Miattad halok meg életem tavaszán.

- Mire való ez a nyavalygás? - kérdezte Rozi néni. - Kulcsoljátok össze kezeteket, és imádkozzatok! Az Egyiptomból menekülő zsidók sorsa a miénknél is reménytelenebb volt, de Mózes könyörgésére az Úr száraz gázlót nyitott előttük a Vörös-tengeren, majd a sziklafalként emelkedő vizet rázúdította az üldözők seregére.

Én már annyira eltávolodtam a hittől, hogy egyetlen vigasztaló gondolat sem jutott az eszembe. De váratlanul fölmerült előttem édesanyám alakja. Nem értette szegény, hogy miért találom sivárnak az otthoni légkört, miért boldogtalankodom örökké, holott minden feltételem megvan a szép családi élethez. Drága jó intelmeit elengedtem a fülem mellett. Apám a hallgatást szerette, de ha beszélt, minden szavának súlya volt. Wernernét állította elém példaképül, aki öt lányával úgy járkált az utcán, mint kotlós a csibéivel. Remélte, hogy neki is több unokája lesz, s ott csicseregnek majd körülötte a szőlőben. Ó, ha akkor a mai fejemmel gondolkoztam volna! Ákos születése után azt mondtam magamban: "Én bizony nem szaporítom tovább a házunk népét, mert másra vagyok hivatott." Családom, otthonom virágzásánál "magasztosabb" célok lebegtek a szemem előtt. Nagy tettekre vágytam. A házasság teher volt nekem. Folyton a férjem hibáit elemezgettem, bírálgattam. Önmagamat makulátlannak tartottam. Ákosból mintagyereket akartam nevelni. Mekkora szerencse, hogy az apja higgadt természetét örökölte, s nem állt mellém eszmetársnak. Különben talán az ő életét is kockára tettem volna. Inge jogosan vádol. Nagy az én bűnöm, és nincs már annyi időm hátra, hogy vezekeljek érte.

Miközben ott összekuporodva, kézbe temetett fejjel sajnálkoztunk magunkon, a golyók erős koppanásokkal lyuggatták felettünk a deszkafalat. Majd egy fülsiketítő dörrenés kíséretében valóságos tűzijáték következett. A szétrobbanó lövedék lesöpörte a palatetőt, olyannyira, hogy a keresztgerendák között kitekinthettünk a csillagos égboltra. Fölpattant mellőlem Karácsonyi doktornő, és németül ezt kiáltotta:

- Hunyt szemmel, tátott szájjal, szétvetett karral, vagy arcra borulva, de mindenképpen megmeredve terüljünk el a földön. Ha visszajönnek a Fritzek, a lélegzetünket is tartsuk vissza. Tegyünk úgy, mintha szörnyethaltunk volna.

Jöttek is perceken belül. A páncélautó fénycsóvája ráesett az arcomra, szinte égette a szemhéjamat, de kitartottam szusszanás és moccanás nélkül. A többiek is tökéletesen színlelhették a másvilágra való átszenderülést, mert hóhéraink hangos bosszankodással ránk zárták az ajtót, és eltávoztak.

A csillagok állása szerint három óra múlhatott, amikor a fegyverek elnémultak. Olyan csönd volt, hogy hallani lehetett a lucernát őrölgető egerek cincogását. Lassanként kezdett virradni. Nem kis döbbenettel vettem észre, hogy Annának az est óta mennyire megszaporodtak ősz hajszálai.

- Mi lehet odakinn? - tanakodott ki-ki a saját anyanyelvén.

- Se motorzúgás, se lánctalpcsikorgás. Elvonult volna a két szembenálló had? Vagy csak ezután kezdődik közöttük a végső leszámolás, a borzalmas szuronyroham?

Minden neszre éberen füleltünk. Napkelte után a műút felől lódobogás vált hallhatóvá. Annyit tudtunk, hogy a német hadseregben csak a határvadász a lovas katona, de hol van innen az országhatár? A korzikai legények nem bírták elviselni a szorongó bizonytalanságot. A falat képező deszkákból lefeszítettek két-három szálat, s mire az így keletkezett nyíláson egyenként kibujkáltunk, odaérkeztek a huszárok is.

Zubán Jutka hisztériás kitöréssel repült feléjük.

- Hurrá, hurrá! Vége a szörnyűséges rabéletnek! Éljenek a dicső felszabadítóink!

Átölelte a nyeregből leszálló őrnagyot, tapogatta a sapkáján levő vörös csillagot, s mintha idegei fölmondták volna a szolgálatot, térdre hullva hangos zokogásban tört ki.

A fogolycsapat egyre közelebb húzódott a szovjet tiszthez, de annak a szeme először rajtunk, ösztövér és kormos nőkön akadt meg. Felvilágosítás nélkül is megértette, hogy kik vagyunk.

*

Felszabadítóink, női érzékenységünket kímélendő, az orosz és a német harcosok, vagyis a győztesek és legyőzöttek hulláival borított mező megkerülésével vezettek el bennünket egy Ludwigslust felé eső városkába. Nevét képtelenek voltunk kibetűzni, mert a bejáratnál levő jelzőtáblát szitává lőtték. Nagyszögletes főterén még Hitler Adolf mellszobra "díszelgett".

A szovjet őrnagy egy fehér karszalagos német ezredes pártfogására bízott bennünket. Mint később megtudtuk, ennek a magas rangú tisztnek az volt az érdeme, hogy egyetlen puskalövés nélkül feladta a körülzárt várost. Irántunk rendkívül előzékeny volt. Hogy "kedves" vendégei átöltözhessenek, megparancsolta a központi divatáruház tulajdonosának, hogy azonnal húzza föl a redőnyt. Odabenn halomra dobáltuk csámpás bakancsainkat, nyomorúságos ruháinkat, majd selyemharisnyát, bugyit, kombinét vettünk magunkra. Alsóneműnek színét sem láttuk Spandauban, itt százféle volt belőle a polcokon. Mohó vággyal vetettük magunkat a kosztümökre is. Jutka mindent fölnyalábolt volna. Inge kalapot próbált a fejére, Anna az antiloptáskák, Kati az ajak- és körömfestékek között turkált, én egy magas sarkú cipellőt húztam fel. Még az egyszerűséget kedvelő Rozi néni is izgatottan válogatott a pompás divatcikkek között.

Mint valami madárijesztők léptünk be az áruházba, és röpke negyed óra múlva már bársonyban, velúrban páváskodtunk. Az volt csak a vicces, hogy e hirtelen átvedlés után alig ismertünk egymásra.

Az ezredes úr innen a város legelőkelőbb szállodájába kísért át bennünket. A szobalány elosztotta közöttünk a tüneményes tisztaságú lakosztályokat, és elkészítette a meleg fürdőt. Az álmainkban vissza-visszatérő terüljasztalkám déli tizenkettőkor ott volt előttünk az éber valóságban. Erőlevest, báránysültet, borsófőzeléket, madártejet kaptunk ebédre.

Délután sétálhatott, ki merre akart, tölthette kedvére az időt. Én nekiláttam, hogy lerajzoljam a szállodánkat, amelyhez németországi történetem egyetlen szép emléke fűződik. A kép figyelmes kidolgozásáról azonban szó sem lehetett, mert perceken belül egész gyűrű képződött körülöttem a kíváncsi katonákból. Olyan tessék-lássék módon befejeztem, s már indulni akartam föl a szobámba, amikor szemembe ötlött: jé, hát keresve sem találhatnék egy rakáson ennyi szibériai, uráli, kaukázusi, balti és még ki tudja, milyen fajta emberpéldányt. Miért nincs ínyemre a jelenlétük? Azon melegében, szinte fáradtság nélkül papírra vittem képmásukat. Összesúgtak, nevetgéltek, feleségükre, gyerekeikre hivatkozva kérték a rajzokat. Én meg hirtelen becsuktam a mappát, és elköszöntem tőlük.

*

Fogolyéletünk utolsó szakaszát izzó várakozással töltöttük. És végre-valahára megértük a szerencsés kimenetelt. De ahogy a jehovista öregasszony találóan megjegyezte, a sátán belerontott friss boldogságunkba.

Annával ikerágyas szobát kaptunk. Vacsora után nyugovóra tértünk. A halálfélelemben töltött előző éjszaka és a minden jót gazdagon nyújtó, megkönnyebbülést hozó nap után egykettőre elnyomott bennünket az álom. Lefekvés előtt azonban elfelejtettük ráfordítani a kulcsot az ajtóra, és egyszer csak arra neszeltünk fel, hogy két férfi orvul behatolt hozzánk. Mandulavágású szemük volt, a derékszíjukon kancsuka fityegett. Egy árva szót sem szóltak hozzánk, csak benéztek a fürdőszobába, a ruhásszekrénybe és az ágy alá, majd hasonló alapossággal átvizsgálták a következő lakosztályokat is.

- Doktornő! - hallatszott a falon át Werner Inge vészes kiáltása. - Az istenre kérem, jöjjön azonnal! Maga tud oroszul.

Rohantunk mind a ketten. Kopaszra nyírt barátnőnket a továrisok bujkáló német katonának vélték, s hiába volt minden magyarázkodás, kihúzták az ágyból, hogy mutassa meg magát meztelenül. Segélykérően ránk emelte ártatlan őzikeszemét. Semmit se tehettünk az érdekében.

- Jaj, de ostoba vagy! - fakadt ki Zubán Jutka. - Ne restelld magad, hiszen ők is kommunisták.

Inge arca égett, keze remegett a szégyentől miközben lefelé rángatta bugyiját. A kancsukások nem léptek közelebb hozzá, nem élvezték végig a vetkőző jelenetet. Vénuszdombja pihéinek láttára kezüket sapkájuk ellenzőjéhez emelték, és gyors léptekkel távoztak.

- Ne vegyétek zokon a dolgot - szólt fáradt mosollyal az arcán az orvosnő. - Aludjatok tovább!

- Te aztán tudsz magadon uralkodni - mondtam neki. - Vagy meg sem rendített Inge megaláztatása?

- Őszintén szólva: nem. Mert én tapasztalatból számítottam az NKVD ilyen bemutatkozására.

Visszatértünk a szobánkba. És ekkor az én zárkózott jellemű barátnőm odaült az ágyam szélére, elkezdett fakó hangon mesélni, kibeszélte mindazt, ami évek hosszú során a lelkére telepedett.

- 1927 júliusában doktoráltam a bécsi egyetemen. A munkások épp abban a hónapban kezdtek lázadozni a keresztényszocialista kormány ellen. És közös akaratú társakat kerestek az értelmiségiek között. Engem annyira megnyertek, hogy még a tüntetésekre buzdító kiáltvány megfogalmazásában is részt vettem. Tizenötödikén kiürültek a gyárak, az egyetemek, leálltak a villamosok. Zúgolódó tömeg hömpölygött az utcákon, tereken, kövek repültek a kormánypalota ablakába. A rendőrség a tüntetők közé lőtt. Golyóitól nyolcvanöten haltak meg, a sebesültek számára már nem emlékszem. És megkezdődött a hajsza a lázadást szító személyek kézre kerítésére. Bécsből hova menekülhettem volna, ha nem a szocializmus első hazájába, vagy ahogy az osztrák kommunisták nevezték, a világszabadság sziklavárába?!

- Tíz éven át mentőorvosként dolgoztam Moszkvában. Hívtak villákba, luxusnyaralókba, tömeglakásokba, nyomortanyákra, mindenhova. Láttam, hogyan él a párt elitje, és hogyan a félrevezetett, tehetetlen nép. Akárminek felfogható az, Marikám, csak egészséges társadalmi formának nem. Tanúja voltam az üzletek előtti sorban állásoknak, a fokozódó elszegényedésnek. És számomra az volt csak igazán lehangoló, hogy a gazdasági bajokért ártatlan emberekre hárítják a felelősséget. Amilyen bűnbak volt a zsidó mostanáig Németországban, éppolyan bűnbak a kifogyhatatlan "osztályellenség" a Szovjetunióban.

- Az 1937-es tisztogatási hullám, amelynek milliók estek áldozatául, engem is magával sodort. Az állambiztonságiak meztelenre vetkőztetve bezártak egy olyan szűk cellába, ahol csak állni vagy guggolni lehetett. Háromnapi kínszenvedés után aláírtam azokat a légből kapott vádakat, hogy a német és az angol hírszerző szervek javára kémkedtem. A bíróság húszévi föld alatti nevelőmunkára ítélt. Így lettem csillés a sztálinovói szénbányában. Az orosz szellemi élet kiválóságaival, egyetemi tanárokkal, írókkal, festőművészekkel, virtuóz hegedűsökkel dolgoztam együtt. És olyan ájtatos, fegyvertől, erőszaktól irtózó szektásokkal, mint a mi Rozi nénénk. A napi kenyéradagunk ötven gramm volt, a reggeli és a vacsora üres tea, az ebéd ugyanolyan sovány lötty, mint amilyet Spandauban kaptunk. Hatszáz politikai elítéltre két vödör savanyított káposzta és négy kiló marhahús jutott.

- 1941-ben váratlanul kegyelmet kaptam, és a szénbányából egyenest a tarnopoli hadikórházba irányítottak. Július másodikán egy német páncélos ék behatolt a városba. Orvosi eskümhöz híven én ott maradtam betegeimmel, a sebesült vöröskatonákkal. Tarnopol másnap ismét gazdát cserélt. A sikeres szovjet ellencsapás után az NKVD-sek Zsitomirba hurcoltak, mert ott tanyázott a fronttörzs. És azzal a váddal, hogy nem követtem saját csapatomat, hanem hitszegő módon bevártam az agresszort, vésztörvényszék elé állítottak. Minden felbomlóban volt, de ők még akkor is a tisztogatás tébolyában éltek. Öt-tíz perces kihallgatás, tárgyalás után tarkón lőtték az ártatlan áldozatokat. Engem is sorra vettek volna, ha Kleist tábornok Kijev felé rohanó hadosztálya nem ugrasztja meg idejében őket.

- Most tessék a német hadifogságból Moszkvába visszatérni! Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a huszadik század két szörnyszüleménye, a hitlerizmus és a sztálinizmus mire képes. Az egyik vérszomjasabb a másiknál.

Szinte megsemmisülve hallgattam Anna hosszú lélegzetű történetét.

- Ne szomoríts tovább! - mondtam vállára hajtva a fejemet. - Csak azt áruld el, hogy fogságunk idején miért titkoltad el előttünk ezeket a borzalmakat.

- Lélektani okom volt rá. Spandauban a reményvesztett nők dőltek ki először a sorból. Tudtam, hogy bennetek a Szovjetunióba vetett határtalan bizalom tartja még az életet. Szerda Rozi néni példája is tanúsítja, hogy a vakbuzgó hit mekkora erőt önt az emberbe. Ezt igazán bűn lett volna lerombolni.

Őszinteségi rohamában a barátnőm elárulta azt is, hogy milyen tervet érlel magában. Mivel innen már nincs messze a szovjet és az angolszász csapatok választóvonala, kivárja az alkalmas időt, és átlép rajta a nyugati oldalra.

*

A német fegyverletétel híre szerdán, május kilencedikén kelt szárnyra. A szovjet katonák hangszórókat szereltek a villanypóznákra. És emelvényt ácsoltak a négyszögletes főtéren, amely elég gyorsan be is népesedett. A helybeliek ünneplő ruhájukat öltötték magukra. Nem látszott rajtuk, hogy túlságosan szomorkodnának a legyőzhetetlennek hirdetett Wehrmacht vereségén. Annyi megpróbáltatás után ők is csak a békés életre vágyakoztak már.

Kevéssel tíz óra előtt terepjáró gépkocsijukon befutottak az angol-amerikai misszió tagjai. Vidáman keblükre ölelték pufajkás fegyvertársaikat, rágógumit, csokoládét osztogattak a hancúrozó gyerekek között, és filmeztek mindent, ami csak a szemük elé került.

Az ünnepség hivatalos része a Hitler-szobor ledöntésével kezdődött. A talapzatba vésett szöveg szerint 1941-ben állították "az évezred legzseniálisabb hadvezérének, minden idők legnagyobb németjének, a hatalmas Harmadik Birodalom megalapítójának".

- Hamis messiás volt. A Bibliát a Mein Kampffal, a keresztet a horogkereszttel cserélte föl. Pokoli tűz lobogott a szavaiban. A felszínesen gondolkodók seregestül dőltek be neki - mondta a mikrofon előtt egy őszes lelkész, miközben a hívek bűnbánóan sóhajtoztak. - Milliókat lelkesített föl, és küldött az esztelen halálba. De az Úr, íme, kiontotta rá haragját, s megszabadított tőle bennünket.

Most egy simára fésült amerikai tiszt lépett az emelvényre, eltaposta égő szivarját, s mindössze ennyit mondott:

- A szövetséges hatalmak leszámoltak a náci gengszterekkel. Eljött az idő, hogy az önkényuralomtól több mint húsz éve szenvedő német nép megalkossa a maga demokratikus alkotmányát, jogállamát, amelynek alapja a véleményszabadság, az általános, egyenlő és titkos választás, az ellenzéki magatartás lehetősége és a bíróságok függetlensége lesz.

Nyúlfarknyi beszéde után a városparancsnoknak engedte át a mikrofont, aki a Szovjetunió nevében arról biztosította a hallgatóságot, hogy a fasizmus szellemét örökre kiűzik Európából, hogy a németség ezentúl nem a csatatereken, hanem a gyárakban, a mezőkön és a tudományos intézetekben keresi jövőjét, hogy Marx és Engels romokban heverő szülőhazája már az első ötéves terv folyamán virágzásnak indul.

Az utolsó szónok a Nemzetközi Vöröskereszt genfi képviselője volt. Elmondta, hogy a hat esztendeig tartó öldöklésnek körülbelül ötvenmillió áldozata van. Kontinensünk zsidóságának java része elpárolgott a krematóriumok füstjében. És lassan-lassan az is fölkerült a nácik háborús bűncselekményeinek jegyzékére, amit a hátországban a politikai és hadifoglyokkal tettek. Amikor bejelentette, hogy a rendszer főkolomposait nemzetközi bíróság elé állítják, a téren helyeslő moraj hullámzott végig.

Díszlövések dördültek, harangok kongtak, a hangszórókból keringőegyvelegek áradtak. Kézről kézre járt a whiskys- és vodkásüveg. A győzelem örömére a továrisok annyit ittak, amennyi csak beléjük fért.

Zubán Jutka rémült csodálkozással nézte őket.

- Hát nem úgy viselkednek, ahogy az ember a Vörös Hadsereg katonáitól elvárná. Akárcsak apám kocsmatöltelék társaságát látnám.

Valósággal búskomorságba merült. Pénzes Kati viszont lubickolt a boldogságban. A nagy kavarodás közepette észre sem vett bennünket, vihorászva járta a táncot a katonákkal, akik a melle után kapkodtak, vagy a farát simogatták.

Rozi néninek nagy önuralmába került a hallgatás, de ahogy a pajzán leányzót behúzták a laktanyául szolgáló községházára, fejcsóválva megjegyezte:

- Nem tud a vérének parancsolni. De most az egyszer megkapja a magáét. Reggelig kirojtosodik a combja töve.

A szálloda éttermében szólt a harmonika. A tisztek összefonódva és egymást túlharsogva daloltak. Olyan szilajul folyt a mulatozás, hogy azon az éjszakán egy szemhunyást sem alhattunk.

*

A szélrózsa minden irányából ebbe a kisvárosba sereglettek a szétszóródott lágerlakók. Folyton-folyvást nőtt a számuk. A fehér karszalagos német ezredes óvodákba, iskolákba, mozikba zsúfolta be őket. Azok, akiket már nem tudott hova elszállásolni, kapualjakban, raktárakban és a liget padjain húzódtak meg néhány éjszakára.

Hétfőn, május 14-én bömbölni kezdtek a gyülekezésre hívó hangszórók. A hazajutás vágya annyira izzott már bennünk, hogy hanyatt-homlok futottunk a könyvtár barokkos épületéhez, amelyben a szovjet városparancsnokság székelt. Hogy a fogadóhelyiségben ne legyen zajongás, a lépcsőfeljárón őrt álló katonák négyesével eresztettek be bennünket. Nem tudom, hogy a hosszadalmas várakozás vagy a fojtogató hőség és párateltség okozta-e, vagy mindez együtt, de délfelé nyugtalan mozgolódás, pörlekedés támadt a tömegben. Lengyelek, magyarok, szerbek, ukránok és zsidók, akiket Spandauban még egybefűzött a közös szenvedés, itt valahogy nem akartak megférni egymással. Nemzeti csoportokra szakadtak, és rangsorolást követeltek. Az őrség csak az ukránokat volt hajlandó előreengedni, a többieket kissé hátraparancsolta.

Késő délutánra hajlott már az idő, amikor Rozi néni, Inge, Jutka és én sorra kerültünk. A szovjet tisztek egy nagy könyvbe beírták személyi adatainkat. Aztán pecsétes igazolványt töltöttek ki a nevünkre, mondván, hogy ettől a perctől fogva a Vörös Hadsereg védelme alatt állunk, nyugodtan útra kelhetünk, semmilyen bántódás nem érhet bennünket.

Hármunkat, akik nem vallási, hanem politikai hovatartozásunk miatt voltunk elítélve, egy széles pofacsontú őrnagy félrevont, s bizalmasan megsúgta, hogy magas kitüntetésre vagyunk előterjesztve. Fenn, az emeleten vasúti menetjegyet kapunk, sőt ajánlólevelet is a moszkvai pártfőiskolára.

Zubán Jutka szörnyen izgatott lett. Máris rohanni akart az emeletre, én azonban keserű bizonyságfélét merítve Karácsonyi doktornő minapi vallomásából, visszatartottam.

- Gondold meg, mit teszel!

- Egy pillanatig sem tétovázok - mondta magabiztos hanghordozással. - Mert eszemben van Lenin jóindulatú intelme: "Tanulni, tanulni, tanulni!"

- Ugyan, Jutka! Tudsz te már épp eleget - próbáltam a hiúsága legyezésével megfogni.

- Akkor is megyek. És jöjjetek ti is! Élni kell a lehetőséggel. Ilyen könnyen soha többé nem juthatunk el abba a boldog országba.

- Ne felejtsd szavad! Odakinn majd mondok egyet-mást arról a csodálatos országról...

Az orosz őrnagy nyugodtan, egykedvűen hallgatta a számára érthetetlen nyelven folyó párbeszédet. Arckifejezése csak akkor változott meg, amikor a tőlünk távolabb álló Sommernén kitört a szent őrület.

A terem szemközti falán Sztálin, Roosevelt és Churchill portréja volt szép sorjában fölakasztva. Iszonyú ordítással ezekre kezdte átkait szórni és öklét rázni az öregasszony. Mert azt az ellenszenvet, amit a szentképek keltenek a jehovistákban, valami rögeszmés indítékból őkelme minden más képre is kiterjesztette. A ravensbrücki elosztótáborban tavaly engem lemeztelenítettek, még a jegygyűrűmtől is megfosztottak. Hazaváró Ákos fiam parányi fényképét sikerült csak a markomba rejtve megmentenem. Spandauban talizmánként hordtam, lefekvés előtt áhítatosan megcsókoltam. És mit látok egy reggelen? Apró darabjaira tépve ott hever a barakk padlóján. Mindjárt sejtettem, hogy Rozi néni a tettes.

Amit most művelt, az már csakugyan több volt a soknál. Odarohantunk hozzá, csendesítgettük. Hiába. Ellökött magától bennünket, és őrjöngött tovább. A vége az lett, hogy az őrök megragadták a karunkat, és mind a négyünket kipenderítettek az üvegezett tolóajtón.

*

A szálloda másnap reggel ellátott bennünket húskonzervvel, kétszersülttel, minden jóval. Még egy-egy palack bort is kaptunk útravalóul. Inge csiripelt, szökdécselt, nem tudott uralkodni az érzésein:

- Ujjé, mehetünk haza!

A boldogságtól megittasulva indultunk útnak, néhány órai gyaloglás után azonban legszívesebben visszafordultunk volna. Gazdátlanul kódorgó háziállatokat, leszakadt villanydrótokat, kormosan meredező ablaknyílásokat láttunk erre is, arra is. Szertedobált fegyverek, rohamsisakok, kiégett páncélosok, lelőtt repülőgépek hevertek mezőn és erdőszélen. Meg a katonák felpuffadt hulláinak százai. A szél olyan dögletes szagokat sodort felénk, hogy még a keménykötésű Jutka is elfehéredett, s velünk együtt rókázott. Egy német tűzoltókocsi klórmeszes oldattal permetezte az aszfaltot. Orrunkhoz szorított zsebkendővel ott loholtunk a nyomában mindaddig, amíg a fertőzött vidéket magunk mögött nem hagytuk.

Összetartó társaságunkból az orvosnő május kilencedikén kilépett. Pedig de szerettem volna még egyszer őszinte bizalmassággal beszélgetni vele! Hallani a tanácsait. Harmincöt éves vagyok, árnyéka tavalyi önmagamnak. Az aggasztó testi változások után szülhetek-e még? Forduljak otthon nőgyógyászhoz? Van-e olyan injekció, amely a petefészket működésre serkenti? Vagy a bőséges táplálkozás is elég lesz ahhoz, hogy az anyaság szunnyadó képessége fölébredjen bennem?

Gyötrő gondom volt az is, hogy a hosszú távollét után mit várhatok a férjemtől. Lakócán minden bizonnyal elveszett híremet költötték. Ha másik nőhöz pártolt, hogyan csábíthatom vissza? Rendbe kell jönnöm, hogy ismét vonzónak lásson. Mert ezentúl már semmi másra, csak az érzelmileg kiegyensúlyozott családi életre vágyom. Politikai kalandba, tudom Istenem, soha többé nem bocsátkozom.

Noha eleget okultam a történtekből, a sors erre a napra is tartogatott még két leckét a számomra. Egyik fájdalmasabban érintett, mint a másik.

Valahol Karlstädt és Perleberg között járhattunk, amikor utolért bennünket egy stráfkocsi. Szépen szerszámozott, erős lovak húzták. A bakon és a saroglyában férfiak ültek. Zubbonyuk karján a hadifoglyok kékkel nyomtatott hatjegyű számát viselték. Végigsiklott rajtunk a tekintetük, és az egyikük mosolyra derülve kiáltotta:

- Micsoda véletlen! Kövesdi Marika is itt van Németországban.

A fogat megállt. Emlékezetem zugaiban kutatni kezdtem az illető arcát. Nem találtam. Vajon ki lehet?

- Elfelejtettél? - kérdezte nevetve. - Fiatal korunkban együtt harcoltunk a korhadt társadalmi rend ellen. És látod, Marikám, eljött a mi időnk is. Hazamegyünk, átvesszük a hatalmat, és építeni kezdünk egy humánusabb világot.

Az átforrósodó hangjáról megismertem. Galacz Jancsi volt. Kezet nyújtott, annyi fáradságot azonban nem vett magának, hogy le is szálljon a kocsiról.

- Ezekkel az elvtársakkal együtt küzdöttünk a spanyol szabadságharcban - mutatott a többiekre. - A Nemzetközi Brigád feloszlása után átjöttünk a Pireneusokon, és ha 1940 nyarán a németek nem csípnek el bennünket, a francia ellenállási mozgalomból is bátran kivesszük részünket. Úgy nézz ránk, mint egy kocsirakomány forradalmárra!

- Annyit látok, hogy nem tört meg benneteket a fogság. Szépen ki vagytok gömbölyödve.

- A németek előtt eltitkoltuk, hogy kommunisták vagyunk. Mezei munkára osztottak be bennünket. A gazdánk emberségesen bánt velünk. Szépen bútorozott padlásszobában laktunk. Mit mondjak még? Havonként kaptuk Svájcból a Vöröskereszt szeretetcsomagját. Volt abban tejpor, datolya, cigaretta, ráadásul még valami társasjáték is. Ami a felhalmozott készletből nekünk nem kellett, otthagytuk annak a jólelkű parasztnak.

- Viszonzásul nektek ajándékozta ezt a fogatot.

- Hova gondolsz, Marikám? Szántás-vetés idején egy földműves nem válhat meg a lovaitól. Ezt a két mecklenburgit egy szovjet tábornok bocsátotta rendelkezésünkre. Tegnap együtt vacsoráztunk vele, visszaidéztük ifjúságunk közös moszkvai emlékeit. Még most is zúg a fejem a sok vodkától. Hanem a régmúlt napokat említve, felrémlik bennem az a kérdés is, hogy mi van az én lakócai kebelbarátommal, Marjanović doktorral.

- Nincs még egy ember a falunkban, aki olyan népszerűségnek örvendene, mint ő - feleltem. - Csodadoktornak tartják. De mivel földalatti mozgalmunknak a lelke volt, a Gestapo csapdát állított neki. Állítólag a delibláti fenyvesek felé vette az irányt. Ha rátaláltak az üldözésben, bizonyára agyon is lőtték.

- Ja persze. A hivatásos forradalmár minden vállalkozása vakmerő kaland, hogy azt nem mondjam, szerencsejáték. Mert mi a végeredmény? Vagy hidegre teszik, vagy vezér lesz belőle. A véletlenen múlik az egész - magyarázta fölényesen. - No, de ne tartsuk föl tovább egymást. Viszontlátásra az új világban.

Megeresztette a gyeplőt, és a társzekér, amelyen nekünk, közönséges halandóknak is helyet szoríthattak volna, tovagördült. Hosszan, tétován néztünk a vezérségre termett férfiak után.

*

A többnapi lankasztó meleget, amint várható is volt, hirtelen időváltozás követte. Hűvös északnyugati szélroham támadt, és nagy iramban hajtotta felénk a komor felhőket. Ernyőnk nem volt, ahogy megeredt az eső, hátunkon egy-kettőre átáztatta a ruhát. Pénzes Katinak vizelési zavara vagy mi baja lehetett, de minduntalan leguggolt az útszélen.

- Marikám, eszelj ki valamit! - könyörgött vacogva. - Anna elszakadt tőlünk. Most te vagy a csoportvezető. Keríts valahonnan egy vén gebét, egy rozoga parasztkocsit meg egy ponyvát, hisz Galaczékhoz hasonlóan mi is rászolgáltunk a kíméletre. Különben itt döglünk meg mindnyájan.

A többiek hallgattak, de kiolvastam a tekintetükből, hogy ugyanezt gondolják.

Betértem a következő faluba. Szélső utcái letarolva, a központ szorosan egymáshoz tapadó épületeinek is vagy a tetején, vagy a homlokzatán tátongott kisebb-nagyobb rés. Azt az egyet, amely épen maradt, géppisztolyosok őrizték. Meglobogtattam előttük orosz szövegű igazolványomat, minden további nélkül beengedtek a kapun. A tágas udvaron fához kötött pónilovakat láttam. A házban pihenő katonákat. Csizmásan heverésztek a padlóra dobott matracokon, csavarták, szívták a cigarettát. Szerbül szóltam hozzájuk, ők oroszul feletek. E két nyelv között olyan a hasonlóság, hogy nagyjából megérthettük egymást. Udvariasan elvezettek az ügyeletes tiszt szobájáig. Bekopogtam hozzá, és kertelés nélkül előadtam kívánságomat.

- Szívesen segítenék, de a Vörös Hadsereg nem jótékonysági intézmény - mondta. - Nincs elajándékozni való fogata.

- Akkor mitévők legyünk? Gyalogszerrel, bőrig ázottan folytassuk az utunkat?

- Kéredzkedjenek föl egy Berlin felé haladó teherautóra.

- Két hajadon lányka és egy vallásos nénike is van közöttünk. Jómagam férjezett asszony vagyok. Hogy őszinte legyek, nincs merészségünk katonai járművön kocsikázni.

- Hát kicsodák maguk tulajdonképpen?

- Náci fogságból szabadult kommunisták.

- És miféle mappa az a hóna alatt? - kérdezte résnyire szűkült szemmel.

Letettem elébe az asztalra. Fölnyitotta, turkálni kezdett benne.

- Nicsak! - szólt kaján vigyorgással. - Egy nagyléptékű német katonai térkép. De lapozzunk csak tovább! Akadnak itt vöröskatonákról készült szénrajzok is. Az ördög akárhogy ravaszkodik, nem tudja lólábát elrejteni. Az az érzésem, meine Liebe, hogy ön ez egyszer csúnyán rajtavesztett.

Megmotozott, elvette hibátlan igazolópapíromat. Éppen csak belepillantott, s undorral dobta az asztalra.

- Hamis.

- A maga felettesitől kaptam. Tanúsítvány arról, hogy a szovjet hadsereg szavatolja szabad mozgásomat.

- Engem, a kémelhárítás tisztjét akar ilyen dajkamesével megtéveszteni? Manapság minden ellenséges hírszerző kommunistának vagy ortodox zsidónak vallja magát. Figyeli csapataink mozgását, és helyrajzokat készít az erdőben rejtőző német orvlövészek számára. Megszületett a győzelem, a várva várt béke, a drága orosz vér azonban tovább folyik. Ennek most már véget kell vetni!

Ott álltam teljesen lesújtva. A kémelhárító tiszt meg elmerült újra mappám tartalmának vizsgálatában.

- Elvhűségem miatt végigmentem a szenvedések minden kálváriáján. Testsúlyom alig fele annyi, mint tavaly ilyenkor volt. A gyanúnak még az árnyéka sem érhet hozzám - bizonygattam kétségbeesetten. - Százak és százak tanúskodhatnak mellettem. A minap szóba került az is, hogy pártfőiskolára küldenek Moszkvába.

- Hova? Pártfőiskolára? - kiáltotta, és csúfondáros nevetés tört fel belőle. - Ne ábrándozzon, angyalom! Magát nem Moszkvába, hanem a sarkvidékre fogjuk irányítani.

Másodszor is hozzám lépett. Végigtapogatta szoknyám és blúzom varrását. Már épp a melltartómnál tartott, amikor az ajtóból egy közlegény szólította:

- Hadnagy elvtárs, megjött a posta.

- Egy pillanat...

Felcsillanó szemmel sietett kifelé. A folyosóról futás zaja hallatszott. A katonákat űzte a kíváncsiság, hogy hozzátartozóik mit is írhattak hazulról. Ahogy az udvarra szolgáló ablakon kitekintettem, húszan-harmincan nyomakodtak már a kapuban álló tábori postáshoz.

Villámgyorsan kellett döntenem. Volt bátorságom vállalni a kockázatot, mert tudtam: ha nem szököm meg, éveket tölthetek szögesdrótkerítéseken belül, s mire kiderítik ártatlanságomat, hibbant vénasszony leszek.

Fölkaptam igazolványomat az asztalról, és uzsgyi! Az udvart alacsony élő sövény választotta el a szomszédos telektől. Pehelykönnyű testemmel könnyedén átlendültem rajta. A drágalátos hadnagy elvtársat már annyira körülállták a katonái, hogy ha észrevesz, akkor sem sütheti rám a pisztolyát. De nem vett észre. Jó néhány kerítésen, romhalmazon kellett még átmásznom, mire a faluból kijutva a műúthoz értem. A testem annyira sajgott a kimerültségtől, hogy valósággal beleestem az út menti árokba. A felhők már eloszlottak, és sütött, sütött rám a jó napocska. Mellettem egy személygépkocsi hevert összeroncsoltan. Merő véletlenség, hogy a visszapillantó tükre töretlen maradt. Ahogy az erős napvilágnál figyelmesen nézegetni kezdtem benne magam, kissé elszorult a torkom. Mintha nem egy, hanem tíz esztendő múlott volna el tavaly óta fölöttem. Bőröm összeaszott, orrom megnyúlt, szemem alatt mély karikák képződtek. Ha a jósors hazasegít, nem kell sokat mesélnem. Fogolyéletem egész története az arcomra van írva.