|
Idea A platóni fogalom az időtlen jóság és az örök szépség, a tőlünk kiinduló és a hozzánk térő harmónia világon túliságának az összeegyeztetési kísérlete az időbeli, létező dolgokkal. Eszerint mindaz idea, ami érzékelésünkben és cselekvésünkben időtlen. E versek tekintetében, lírai megnyilatkozásokról lévén szó, bennünket az ideális szubjektív oldala érdekel. Nem a tökély filozófiai megközelítése, hanem az ideális érzés szubjektum és szubjektum között. Ez talán legteljesebben az ellentétes neműek kapcsolatában tud föltárulni, hiszen annak természetes velejárója a másik fél idealizálása. Amit mi szerelemnek nevezzük. Ha a szerelmet az elmondottak alapján az időtlen és az időbeli együttes érzékelésének tekintjük, akkor két típusát különböztethetjük meg. Az egyik módozata a világi szerelem, amelyben az időtlen szépséget és jóságot szerelmünk időbeliségébe vetítjük. Ez a valóságot elferdítő idealizálás. A másik formája az istenszerelem, amelyben a világon túli személyben érzékeljük az említett tartalmakat. Ebben az esetben az idealizálás a legreálisabb alapokon nyugszik. A most kommentált versek eredetileg fiktív vagy valóságos világi személyhez szóltak, azonban mindvégig magukban hordozták azt a lehetőséget, hogy a bennük megszólaló érzelmeket a végtelen személy irányába fordítsam. Ez a látszólag elfogadhatatlan módszer korántsem egyedülálló a misztikus irodalomban.
|
|
|
Most Hamis az elszakadt szeretet. Csakis az egyetlen szeretettel lehet szeretni, az pedig Ő. Az önzés a forrástól elvált szeretet. Ez a magába záródás a férfinál mindenekelőtt a test, a nőnél elsősorban a lélek birtoklási vágyában nyilatkozik meg (Végre elhagytam/ körém pókhálót szőtt csókjaid). De meg is érdemli a megcsalatást a csalfaságnak behódoló, hiszen volt oly gyenge, hogy az álmoknak higgyen a valóság helyett (amikor még az áldozatod voltam, s nőket / álmodó testem-/ben a magam ásta/ verembe estem,/ míg kerestem)! Zsákmányul adott birtokod vissza kell szerezned önmagadnak; a nőnek a testét, a férfinak a lelkét (De most birtokom/ visszaveszem tőled). Ezzel volt párod a legkevésé sem károsítod meg, ugyanis aki birtoklási vágyával közeledett feléd, az a közösből csupán kapni akart, adni semmit sem (hiszen köztünk minden az enyém volt). Persze az egyetlen nyereség, a tanulság is egyedül a tiéd lesz (ez is az én estem, nem a tiéd). Ez viszont már valódi érték. A szívnek kellemetlen ugyan (sötét és hideg,/ holdfényt zöldellő zuhanásom), mégis a leghatékonyabb lecke a hamis kötődésektől való elszakadáshoz (szüntelen semmibe ugrásom,/ amelyben a mélység kútját/ önmagamban, a szívemben ásom)! Ettől természetesen nem szűnik meg az a fájdalom, amely odaajándékozott lényed visszautasításából, a kitaszítottság érzetéből táplálkozik (Csak most egyszerre/ minden neked adott hallgatásom/ beleordította/ az idegen táncoló/ ismeretlen idegen,/ a fájdalom,/ s megtelt a szívem/ ürességgel). A továbblépéshez azonban nélkülözhetetlen a kétségbeesetten kiürült, hiányt ordító szív megtapasztalása. Az elszakadt szeretettől visszatérni az egységes, egyetlen szeretethez ugyan lehetséges volna a részben tükröződő egység ösztönzése révén is, de hol találhatunk a mai világban nyitott szívet, őszinte, önzetlen szeretetet? Ebben az értéktagadó érában a csalódás sokkal biztosabb út. Ha eljutottál odáig, hogy megtelt a szíved ürességgel, onnan már csupán két irányba léphetsz: az egyetlen szeretethez, a forráshoz vagy az embergyűlölethez és a közönyhöz. Ha az előbbit teszed, akkor a kiindulásban fürösztve lelked te is elmondhatod: És most nem alszom,/ ám rád se gondolok,/ csak veled vagyok/ nélküled,/ már ősidők óta/ veled és nélküled. Ha a szív csalódott ürességéből keresed a kivezető utat, akkor az álmatlan éjszakák előbb-utóbb elvezetnek a mindenütt jelenlévő és mégis egységes szeretet tapasztalatához. Ami nem lehet a szeretet szokványos tárgya két okból sem: egyrészt mert mindenüttisége miatt csak elvontan konkretizálható (mint minden jóság és szépség forrása), másrészt mert amennyire tárgya, ugyanannyira eszköze is a szeretetnek: ő maga a szeretet, tehát önmagával szeretteti magát. Ezért jelenléte a szívben valódi misztikum: egyszerre érzékeljük az ottlétét és a távollétét ( csak veled vagyok/ nélküled,/ már ősidők óta/ veled és nélküled).
|
|
|
Búcsú Az isteni szerelmes pillantást egyedül az éj tükrözheti: mi más lehetne olyan titokzatos és mélységes, mint az? (Éj leple,/ alatta/ bujdosik/ a szemed.) A Forrást érzed a titokban, és kilehelő középpontja után kutatsz, hogy éltető erejében újjászülethess! (Keresem/ ajkadat.) És azért is keresed, hogy lelketek találkozhasson, mint minden önátadó csókban. De van egy gond. Te szíved kiürültségében senkivé lettél, és egy senki hogyan lehet képes a szeretet személyek közötti kapcsolatára? (Csak volt az/ ember, és/ most senki,/ s ha senki,/ nem tudhat/ szeretni.) Majd meglátod! Isten lelke repesett a boldogságtól, ahogy csalódásaidban szíved kiürülését figyelte. Dehogy kárörömből! A Szeretet szabad utat a szívedhez csakis a te senkiségedben kaphatott, hogy végtelenül szerethesse benned Önmagát! Mivel szabad akarattal ajándékozott meg, türelmesen kellett várakoznia, hogy szíved megszabaduljon a gőg és az önzés telítettségétől. |
|
|
Virághullás Minden világi szerelem a tavasz ígéretével kezdődik, az isteni viszont előbb könyörtelenül kiöli a reményt belőled. (Május volt, egy hideg este:/ fagyott virágok hullása.) E szerelemben az ideák valóságos forrásához fordulsz, ezért a Szeretethez nem közelíthetsz illúziókkal! Ha már nincsennek benned illúziók, hamis világi remények többé nem éltetnek, akkor kapcsolatotok kettőtök teljesen érdektelen, tisztán önzetlen közöttességévé lesz. Egy olyan spontán, egymást kereső mozdulattá, mint két kéz összetartozást jelző érintése. ( A kezem kezét kereste:/ érintésem legyen társa.)
|
|
|
Álomkép Ha szerelmetek egy érdektelen kapcsolat, ha nem a világi előnyöket remélve szereted Őt, akkor összetartozásotok (szövetségetek) nem lehet az egyenrangú felek viszonya. Te nem vezetheted, mint önzésedben szeretnéd, csak követheted, hiszen Ő a Forrás(a minden jónak és szépnek). Míg Ő megy elfele, te vágyódva nézel utána, majd csendesen elindulsz te is. (Lassan távolodott./ Én csak néztem az eget/ -hol kerestem tündöklése okát-/ a végtelen szemembe veszett,/ s megérintettem álmaim homlokát.) Ha tétlen várakozol, akkor nem marad számodra csak a tűnődés: honnan ez az ég tündöklését idéző, végtelen vonzás? Egyedül akkor tudhatod meg, ha követed Őt.
|
|
|
Köz Ha a követése melletti visszavonhatatlan döntést meghozod, akkor nem marad más számodra, minthogy egész lelkedet, szíved minden csendjét, titkát odaadd neki (Hónapok csendjét/ olvastam szívedbe,/ minden hallgatásom). Hogy védtelenül kitárulkozz előtte. Eközben várakozássá lesz az életed, minden perced az övé, minden órád és napod vele töltöd el, a rá gondolás örömében fürösztöd a lelked szüntelen, bármit teszel is (minden hallgatásom/ neked adott idő). De hol marad a várakozás gyümölcse, a forrón óhajtott találkozás (idő-/közben/ volt valami is)? Nincs jogod követelni, e viszonyban nem te vagy a meghatározó fél! És az eszed is tájékoztathatna, hogy az abszolútum darsana föltétlen vágyat követel. Majd ha egyetlen vágyaddá lesz, majd ha áhításának foka semmissé tesz minden más kívánságot, csak akkor kiálthatsz fel: hol maradsz? Addig elégedj meg azzal, hogy még az iránta érzett vágyódás is örömforrás a számodra. (De látod,/ rólad szólva/ öröm lett a nem-lett/ még versemben is!) |
|
|
Visszatérés Valami ismeretlen világba kerültél, mióta illúzióidtól megszabadultál. (Talán mélyvízbe,/ a zöldellő kékségbe/ zuhantam, ahogy a szemem mos-/tam). A fuldokló tudatát elöntő színre emlékeztet, sötéten kékes-zöldre festett ez a más-világ. A fulladást juttatja eszedbe, mert e máslétbe vető történés voltaképpen lélegzet-lelked visszatérte beléd. Miután már nem tudsz álmodni. Szíved elveszti világi késztetéseit, hiszen lélegzet-lelked nélkül eszményeid porba hullanak. Minden átszellemül benned, még a tested is (tam-tam: haza-/ kísért a test sámán üvöltése.) Úgy is mondhatnánk, hogy élsz, de már meghaltál! Erről szól a vers első része, mint előkészítéséről az isteni feleletnek. A költemény második része a Szeretet válasza. Ő mondja a megérlelődöttnek: Te többé az órámról ne késs le! Vagyis most már az enyém vagy, ezután már nem menekülhetsz a tudástól (Tanítani akarlak). És a magáévá tevő szeretettől (akarlak, hát veled/ leszek neked is, érted is/ csend). A tudás és a szeretet végső eredményévé lesz bennünk: kimondhatatlanná és békévé. Egy riadt, dobogó szívű kék madár az üzenet. Ez a kék madár a te világtól visszakapott, Szeretettől visszaadott lélegzet-lelked. Isten utolsó üzenete volt ez feléd, mielőtt kezét széttárva, sasszárnyakat bontva a szakadékba vetette magát. Nem mondta hogy kövesd, de te tudod mit kell tenned! |
|