|
Lélekben szegénység A jézusi fogalmat nem hiszem, hogy helyes volna az általánosan elfogadott értelmezés szerint egyűgyűnek érteni. Habár azokra is jellemző, amit a kifejezés szellemi tartalma takar, az önzés és a gőg fogyatkozása, de ez részükről nem erény, csupán fogyatékosságuk velejárója. Önzetlenné és alázatossá, vagyis olyanná lenni, aki nem kíván birtokolni sem dolgokat, sem pozíciót, tehát lélekben szegénnyé válni csak az tud, aki lemondott egója uralmáról önmagában. Aki ezt az uralmat, mert másnak nem is adhatta, lelki vezetőjének, tanítójának ajándékozta (immár fenntartások nélkül). Akinek tehát teljessé lett szegénységében már semminemű tulajdonai nincsennek, hiszen még önmagát is odaadta birtokul. Ezzel békére lel énje és ki-senkisége között: lelki vezetője révén újból egy biztos pozíciójú identitást kap, amelynek viszont már nem ő a viszonyítási pontja! |
|
|
Míg mesékben éltem Ha nem is magadban gyökerezve, tanítódban ismét új énre leltél. A hosszú, szenvedésekkel teli út után természetes, hogy visszanézni vágysz az elmúltakra. A cél elérésének a tudatától megkönnyebbülve most megszépülten látsz mindent; megfeledkezel minden rosszról. Illúzióktól terhelt életed nagy hibái ötlenek fel előtted, de a letagadadhatatlan öröm hangulatában, hogy végre túljutottál rajtuk. Ostoba, isteni eredeted miatt jogos, de a világba helyezve nyomban jogtalanná váló álmaid boldogságodról.(Kiskoromban/ egy álomállam királya voltam; s volt sok katonám, / hű szolgám.) Így nézve, alapját látva, nem is oly förtelmes az önzés és a hiúság, hiszen teremtettséged isteniségére hivatkozva joggal érezheted magad királynak: alkotód magából hozott létre, s így minden birtokának és kiváltságának a részesévé tett. Te ott buktál el, hogy e világfölötti, transzcendens jogot átvitted a világi, az immanens területére. Profán királyságodat már önzésnek és gőgnek nevezzük, és spirituális szempontból negatív tulajdonságnak tekintjük. Te teremtettséged tényében valóban királynak számítasz (a teremtéssel teremtődből, a létből, a boldogságból és a tudásból részesülve), de nem lehetsz az a hozzád hasonlók, a veled születésükkel egyenlők, a teremtmények között is! A kígyó csábítása, hogy olyan leszel mint az Isten, jónak és rossznak tudója, azt jelenti tehát, hogy világi királyként ezentúl te fogod meghatározni a veled egyenlőkkel (testvéreiddel) szemben, hogy (neked és nekik) mi a jó és a rossz. Vagyis hogy az önzést és a gőgöt, az istenitől elfordult akaratot és önképet fogod vezérlő elveddé tenni! Nem kigúnyolni való, siralmas uralkodás az ilyen? (Én palásttal jártam/ szőnyegen a sárban.) Egy magad miatt, önzésedben és gőgödben megfeneklett önámítás? Persze nem csupán nevetséges, rád nézve legalább annyira veszélyes is! (De mit meséknek véltem,/ azt hiszem át is éltem,/ s most nem tudom mi a való.) Hiszen ennek a kifordított gondolkodásnak teret adva, teljességgel kettéosztottad magad: eredeti, teremtéseddel Teremtődből részesülő eltulajdoníthatatlan jogaid mellé, a feje tetejére állítva ezzel a valóságot, odaállítottad az önzés és a gőg irányította önjogaidat, s most nem csoda, hogy magad sem tudod melyikük a valódi éned. (A hazugság ugyanott él bennem,/ ahol az igazság-tűz.) Ezen a ponton a látszólag ártatlan csíny, a mítosz nyelvén beleharapni az ítélkezés jogának a gyümölcsébe, vészjósló cselekedetté válik. (S a mese űz.) De tehettél volna mást? (Vagy maradtam volna/ bamba állat?/ Jobb volna?) Ha sohasem léptél volna ki az ösztönös akaratazonosság és tudásegység állati, a mítosz nyelvén paradicsomi állapotából (a természettel együttlétből), akkor most nem kellene szembenézned az önzés és a gőg leküzdésének páratlan lelki kínjaival. De hát ki vagy te, hogy választhatnál? (Habár én azt sem tudom/ vagyok vagy nem!) Létezésed az isteni forrásra, a Létre vonatkoztatott valóság. Elfordulásodban attól, nem véletlenül veti föl lényeglátásod létezésed realitásának a kételyét. Meglétedről és annak értelméről nem te döntöttél, s ebből kifolyólag meghatározója is csupán látszólag lehetsz úticélodnak. Szabad akaratod mindössze két dologra képesít: a teremtőd által kijelölt végső cél elérésének az elodázására, vagy a mellette szóló, visszavonhatatlan állásfoglalásra.
|
|
|
Az inkvizítor A visszavonhatatlan döntést akkor hoztad meg, amikor átadtad magad tanítódnak. Benne teljességgel újjászülettél, s most más-énségedben, lelki szegénységedben az egész világ érdekfeszítő rejtelemként tárul fel előtted. Emlékeztetsz a rácsodálkozó szemű kisgyerekre, aki leplezetlen kiváncsisággal és tiszta örömmel fedezi fel a világot. Mégis a könnyed belefeledkezettség mellett, a hosszú út fáradalmainak gyümölcseként, a komolyság, a mélység dimenziója is kitörölhetetlenül helyet foglalt lelkedben, s ezért keresésedet helyesebb volna a gyermek-öregség paradox attitűdjével illetni. (Csendben tanulok élni,/ mint Julis néni/ mikor tereget-/ a Földet, Eget/ úgy tisztogatom!) A mélység ismertetőjegye szerint csendben kutatsz, mégis úgy mint egy gyermek, aki énközpontúságában a hozzá legközelebb álló dolgokból kiindulva (például Julis néni teregetéséből) vonja le meghökkentően találó, intuitív következtetéseit. Ahogyan Julis néni a szennyes ruhákat kimossa és a Nap melegén megszárítja, úgy kell neked is a lelkedet megtisztítanod és az isteni nap fényében szolgálatkésszé tenned! Azonban ez a gyermeki, énközpontú hozzáállás önmagában, a mélység dimenzióját nélkülözve közel sem annyira ártatlan és pozitív, mint amennyire annak tűnik. Hiszen gyermeki ésszel gondolkodtál akkor is, amikor a magad erejéből akartál megszabadulni az önzéstől és a gőgtől. (Valamikor takarítgattam én/ saját romos udvarom is,/ söprűm fürgén táncolt!) De hihetsz-e a gőgnek és az önzésnek, hogy majd megszabadít a gőgtől és az önzéstől? A napnál is világosabb hogy nem, s erre még egy gyermek is simán rájöhet. Egód viszont nemcsak ezzel a hazugsággal, a pandúrnak öltözött rabló képében tud levezetni az Útról. Van egy másik, sokkal ravaszabb találmánya is: a projekció. Kivetíti az összes negatívumot, amitől magadban megszabadulni szeretnél, valaki másba.(Csakhogy Julis néni nálam is gyorsabb volt,/ ahogy söprűjén lovagolt!) Gyermeki tudatod pedig a mélység önkontrollja nélkül ártatlanul elhiszi, hogy a gyűlölt rossz valójában nem benne, hanem abban a valakiben van, s ezentúl (megnyugodván lelkében) nem a magában, hanem a kivetítés alanyában, a bizonyos valakiben vagy akár az egész világban megtestesülő rossz ellen üzen hadat. Eközben, mivel a projekció miatt magában képtelen látni az önzést és a gőgöt, még szentnek is érzi magát. S minél kíméletlenebb harcot folytat a világi rossz ellen, magát annál feddhetetlenebbnek hiszi. Ez az örök inkvízítor lelki kórképe. (Gondoltam a gonosz majd az égbe visz,/ ha parancsomra máglyán ég vagy esdve hisz,/ s én megszabadítom a rossztól a világot!) A kivetítésnek ebben az ördögi körében önzésed és gőgöd hihetetlen méreteket ölthet. Épp ezért nem meglepő, hogy a világi rosszat szenvedélyesen üldöző önjelölt inkvizítor egy napon arra a szentségtörő következtetésre jut, hogy voltaképpen a jó a rossz (Csakhogy nekem már az angyalok is ördögök)! Ezen a ponton már nem biztos, hogy képes lesz belátni az eltévelyedését; azt, hogy az értelmetlen kaszabolással épp az ellenkezőjét érte el, mint amit szeretett volna: nemhogy megnyitotta volna a menny kapuit, hanem bezárta azokat maga előtt (s nem lelem rést az ablakom és a csillagok között). Az utolsó két sor viszont egészen mást is jelenthet. Tanítódnak ajándékozva magad, a jó és a rossz dichotómiája megszűnt uralni a tudatodat (Csakhogy nekem már az angyalok is ördögök). Ezentúl nem ragaszkodsz görcsösen a célhoz vezető sikerhez, egyszerűen csak vagy és cselekszel (ahogy lelki vezetőd kéri tőled). Az üdv elérése többé már nem cselekedeteid mozgatórugója. S ezzel a hallgatag lemondással, a világi és az isteni kettőssége érvényét vesztve, mintha titokzatos jelenlétét tapasztalnád magadban máris (s nem lelem a rést az ablakom és a csillagok között).
|
|
|
Vallomás az otthonomról Az egómachinációk ellehetetlenülnek benned, ha rájössz nem a külső, a világban megnyilatkozó rossz ellen kell küzdened, hanem önmmagad önzése és gőgje ellen. A világot nem neked kell és nem is tudnád megváltani! Magadért viszont felelős vagy. Természetesen nemcsak inkvizítori erőszakkal, féktelen dühhel szemlélted a külsőlegest, lelkedben megszólalt a gyermeki, tiszta ragaszkodás is iránta. S éppúgy mint a gyermek ártatlansága, kizárólag a jót és a szépet ismerted föl (még a rosszban ), az egók tülekedő sokaságát egybefogó világban is. Csak most, a történteket mélységedbe vetítve jöttél rá, hogy álarc volt a jóságuk, önzésük és gőgjük önzetlenségnek és alázatnak hazudott képmutatása (Kerestem helyem,/ köztetek jártam,/ hazug csókjaitokkal háltam). Mégsem hibáztathatod magad ostobasággal, hiszen benned a legtisztább emberi érzések szólaltak meg, csupán isteni teremtettséged jogos tulajdonát kerested, a szépet és a jót, de sajnos nem a megfelelő helyen (és vártam, csak vártam/ egy végtelen pusztaságban:/ eljöjjön az otthonom értem)! Egyáltalán nem meglepő, ha a kudarc miatt fájdalmasan fölkiáltottál: az élettől csak ennyit kértem,/ hát mért nem, mért nem! Ekkor már láttad: itt ebben a világban, ahol az egók uralkodnak (ahol a bárkik a valakik), biztosan nem fogod meglelni a boldogságod (Hiszen tél van itt mindig, vacogó hideg). De akkor hol? Minden az ősi szóval, az első kérdéssel kezdődött: én ki vagyok? A kétely, önbizonyosságod hiánya a válasz helyett feleletül a (tudás)bizonyosság, a nyugalom földjéről abban a szempillantásban a létezés, a keresés világába vetett. Olyannyira egyszerre történt a kettő, hogy nem is tudod melyikük volt előbb: a kétely vagy a születés? (Csak sírtam, csak sírtam/ mikor megszülettem, de a kérlelhetetlen akarat,/ akkor már kifordított, mint egy ruhadarabot.) A fájdalmas élményben, a tudásból a létbe lépve, azt tapasztaltad, hogy lényedet szőröstől-böröstől kifordíttották (a szemem máris kifordult,/ a fülem megsüketült a belső hangokra,/ tudásom kézzé és lábbá nőtt). Majd hogy létezővé válva a létéhség, a libidó azonnal, már születésed pillanatától kezdve eluralt (és nőt, nőt/ kiáltott a testem, az ösztön máris ott kuksolt bennem/ a hiány vadállati üvöltésében). És hogy a (tudás)bizonyosságot elveszteve elméd kifelé figyelő, kósza érzékeléssé lett, a koncentráció képességétől megfosztatva (és még a Hold, a Hold/ is kipattant a fejemből a csillagos éjbe). Mint Athéné Zeusz fejéből. S emellett a szíved, a lelkiismeret (az akaratazonosság) és a lényeglátás (a tudásegység) központja is idegen lakókra lelt az önzésben (a magába záródott akaratban) és a tudatlanságban (a forrástól elvált tudásban) (de még a Nap, a Nap/ az értelem fénye és az érzés melege is/ a felhőkbe szállt a szívemből). Vagyis megszületett az egód, s vele elkülönülve kezdted érezni magad a többi egótól és a dolgoktól (Én pedig énné, te tevé, az azzá vált). Eközben a létezéssel ellenkező földet, a (tudás)bizonyosság világát, meggyökeresedve a létszomjban, ellenségesnek és félelmetesnek, halálnak kezdted el érzékelni. Szorongásodtól pedig elkendőzéssel menekültél, amivel sajnos nemcsak a rettegéstől, hanem a realizált tudás lehetőségétől is elzártad magad (és még a halált, a halált/ is elrejtettem szavaim mögé,/ hadd növekedjék úgy,/ hogy ne legyen fogalmam róla). S amint már utaltunk rá, ezzel együtt a metafizikaitól is elszigetelődtél (és még róla, Róla/ is megfeledkeztem, hiszen a végtelen/ csupán az álmokban létezik,/ a való világban olyan nincsen). A metafizikai azon nyomban valótlanságnak tűnik, mihelyt a létszomjtól hajtva s a haláltól menekülve, pusztán a létezés világáról vagy hajlandó tudomást venni. Ettől kezdve már csak a kézzelfoghatóban tudsz hinni. És ha materialista hitetlenségedhez még az istennel szembeni idealista elvárásaidat is párosítod, akkor a metafizikai iránt nemcsak közönyt, hanem jogosnak vélt haragot is érezni fogsz magadban (minek az isten, minek az isten/ ha az álmok úgysem teljesülnek be,/ és a vágyak úgyis meddők maradnak). De a legmélyebb tagadásban, a legkétségbeesettebb elkeseredettségben újból fölsejlik a metafizikai. (Sehol sem találtam, és csak álltam, álltam/ és vártam, miközben önmagam volt egyedüli társam:/ eljöjjön az otthonom értem!) Mert a kétségbeesettség teljesen magadra utal: benne (önmagadban) önmagaddal állsz szemben. (Önmagadban) önmagaddal szemben lenni pedig a meta pozíciója. (Önmagadon kívül lenne a skizofrénia.) Így már, fölülről (vagy kívülről) nézve könnyedén leleplezed, hogy létéhséged hova vezet (mert az élet mostoha,/ nem szeret, csak veret/ mással és magával,/ hogy élni, élni/ kényszerített a magánnyal/ és a kielégítetlen vággyal.) Már világos, hogy gőgöd végtelen magányba taszít és önzésed a vágyak feneketlen zsákja. Nem haragszol: szükséges volt ez a létszomjtól vezetett létezési kaland, hogy kétségtelenül meggyőződhess, boldogságod az egók világában sohasem lelheted meg (Furcsa kacaja így tartott tükröt elém). Most már teljesen világos számodra: az otthonod ott van, ahonnan a kezdetben elindultál: a (tudás)bizonyosság földjén. Azt pedig, mint akaratazonosságot és tudásegységet, magadban hordozod. Otthonod, nyugalmad, boldogságod tehát egyedül magadban találhatod meg (mindig is velem volt,/ amiről azt hittem, hogy elhagyott,/ hiszen az én vagyok, az én vagyok)! |
|