Az "Isteni kompilációk"-ról

A gyűjtők állítólag azért foglalkoznak oly szenvedélyesen hobbyjukkal (az angol megnevezés eleve szenvedélyt is jelent), mert a birtokukba kerülő tárgyakkal, azok rendezésével és rendszerezésével fejezik ki magukat. Nincsen hozzá szavuk, ezért van szükségük a tárgyakra.

Miként fest azonban ez a kifejezési kerülőút az írók esetében, hiszen ők is gyűjtenek. Szavakat, mondatokat, gondolatokat, természetesen olyanokat, amelyeket már mások kimondtak, leírtak előttük, vagyis a nyelv és a gondolkodás közkincséből merítenek. Ki mokkáskanállal, ki vékával, de ezt a gyűjtési folyamatot (amit természetesen az alkotási fázis különböző szakaszainak megnevezésével is illethetünk), végeredményben a korábbi emberi tevékenységből történő kompilálásnak kell tekintenünk.

Az irodalomtudomány nagylelkű és bölcs gesztussal tér napirendre a dolog fölött, hiszen azon megállapítása, hogy minden egyes mű az összes előtte létező műalkotás bírálata is egyben, eleve szemet huny a kompilációk etikai kérdései felett. (A szerzői jogvédők ebben a kérdésben a kompiláció helyett szívesebben élnek a plágium megnevezéssel.)

A huszadik század irodalmában nagyfokú ellenérzés mutatkozik a "valóság", az "életteljesség", a "teremtés", a "hitelesség", a "fikció", a "forma", a "gondolat", az "egység", vagy éppen a "művészet" fogalmakkal szemben. A szerzők "végleges" és "szélsőséges" magatartásokhoz és megoldásokhoz folyamodnak: vagy mindent bele akarnak sűríteni egy műbe, vagy a destrukciós és dekonstrukciós elvektől vezérelve nem "műfajban", hanem "szövegben" gondolkodnak. A francia "ellenregény" fontos alkotója, Nathalie Sarraute szerint például "nem az a fontos, hogy befejezett, tökéletes műveket alkossunk. Szemünkben a legfontosabb: az erőfeszítés, a kockázat, maga a kaland". A század magyar irodalmának máig megelőzetlen látnoka, Szentkuthy Miklós, a francia írónő kortársa, még Pfisterer néven, kamasz gimnazistaként "isteni kompilációk"-ról álmodott, ami esetében műfajt jelent: a világ ismeretanyagát és kulturális hozadékát az emberi biologikummal egybe lényegítő művet.

A kompiláció, az adatokat az eredetiség jelölése nélkül felhasználó mű egyik burjánzó hajtása az "idézet-irodalom", ami végső soron élvezetes művek létrehozására is képes. Az idézés, megidézés, felidézés lényegében emlékezés, és miként Tatár György állítja egyik filozófiai esszéjében, "az emlékezés tett, maga is teremtés: ahhoz, hogy Égre és Földre mint saját tettemre emlékezzem, új Eget és új Földet kell költenem".

Ebben az esetben azonban újfent felvetődik a plágium és a kompiláció közötti határvonal kérdése, de nem jogi kategóriaként, hanem abban az értelemben, hogy az alkotói tevékenység mennyire függvénye az erkölcsi normáknak (persze kevésbé szélsőségesen, mint ha azt kérdeznénk, hogy szabad-e ölnie az írónak azért, hogy hitelesen leírhassa a gyilkos érzéseit).

Miként mindenre, erre is akad válasz, ami bizonyára nem az egyetlen, de bár szellemes. Temesi Ferenc, a magyar posztmodern próza tehetséges szerzője szerint ugyanis "plágium az, ha valakitől elveszünk valamit és elrontjuk", illetve "ha egy szerzőtől lopsz, tolvaj a neved, ha többtől, tudós". Regénye élén pedig leszögezi: "Amiről itt írtam, részleteiben egyáltalán nem lép föl az igazság igényével. Ezért nem hivatkozom a forrásokra sem, mivel számomra mindegy, vajon azt, amit elgondoltam, gondolta-e előttem már valaki."

S miért ne lehetne ez a helyes álláspont az "isteni kompilációk" esetében?