- "Az ördög meg szokta kísérteni az embereket, s egyik legnagyobb kísértés, mikor valaki azt veszi a fejébe, hogy ő tud olyan könyvet írni és kinyomtatni, amely sikert hoz és pénzt, meg pénzt és sikert..."
- (Cervantes)
Egyik irodalmi, művészeti és művelődési folyóiratunk impresszumában a szokásos szerkesztőségi elhatárolások között olvasom a következő őszinte figyelmeztetést: "A közlésekért nem áll módunkban tiszteletdíjat fizetni." Őszintesége mellett bizonyára a valóságnak megfelelő az információ, aligha kételkedhetünk benne, hiszen már megszoktuk, az író munkájáról nem a tiszteletdíj, hanem az utókor dönt. Bár alig hiszem, hogy az író a kései utókornak jegyezné műveit. Neki a jelennel kell korrespondálnia valami módon, és - bármennyire profánul hangzik -, a jelenből és a jelenben kell megélnie.
Az író ugyanis abból él, hogy ír. Mert ez az, amihez ért. Veres Péter ezt úgy fogalmazta meg, hogy "intelligenciát, megbízhatóságot, technikai találékonyságot, általában szellemi-értelmi képességeket kell eladnunk, hogy cserébe nyersanyagot és újabb energiát hozhassunk be a folyamatos termeléshez, ami a mi esetünkben egyszerűen megélhetést jelent."
Emellett bizonyára akadnak szerzők, akik írói vénájuk túltengése folytán vagy nárcizmusuktól ösztökélve teleírnak egy-két folyóiratszámot, fizetség nélkül, mert nem az írásból, hanem más foglalkozásukból tisztességgel megélnek. Hajdanán leginkább az újságírás és az orvosi szakma kötődött leginkább a szépírói foglalkozáshoz. Ma se újságírásból, se a köz érdekében gyakorolt orvosi praxisból tisztességgel nem lehet megélni. Írásból, itt nálunk mégkevésbé. Hiszen még az írók fóruma, a folyóirat sem fizet a közlésekért.
Lényegében nem arról van szó véletlenül, mint eszkimóéknál? Hogy vagy fókából van túl kevés, vagy eszkimóból túl sok? Esetleg a szakmai mércék fölállítása mögött rejlene a probléma gyökere? Az írói munkát talán sokan olyan terrénumként érzékelik, amelyen szabadon kószálhat bárki, s ha a folyóiratok valamelyike leközli egyik zsengéjüket - Istenem, hát szabad a préda! -, a következő lap szerkesztőségének ajtaján már kopogtatás nélkül vágódhatnak be, hiszen kezükkel a megjelentetésre váró kézirataik kazlát kell átnyalábolniuk?
Ezzel szemben az írót orvosi diploma nélkül aligha engedné bárki is a műtő közelébe (hacsak betegként nem, de saját gyógyíttatására meg nincs pénze); szitkokkal zavarnák el a vályogvető gödör mellől, mert még képes belefulladni a maflája; az asztalospadnak meg még a környékére se engednék, mert a deszka helyett biztosan a saját - "többre érdemes" - kezét gyalulná meg.
A következő számban esedékes folytatást előlegezve, zárjuk ezt a töprengést Jan Amos Komenský, a cseh pedagógus író A világ útvesztője és a szív paradicsoma című művének egyik dialógusával:1
"Barátocskám, szép dolog az, ha valakinek szép könyvtára van. Még akkor is, ha nem használja?, firtatom tovább. S ő: Az is tudósnak számít, aki a könyveket szereti. Én meg csak magamban teszem hozzá: Ahogyan kovácsnak számít az olyan, akinek halomszámra van kalapácsa és fogója, de nem tud bánni velük.
1 A szövegen belüli többszörös idézés elkerülése végett a belső idézeteket a betűtípus megváltoztatásával jelzem.