- "Költő vagyok - mit érdekelne
- engem a költészet maga?"
- (József Attila)
Az írásnak természetesen nem csak bére kell hogy legyen, hanem hitele és becsülete is. Pontosabban e két utóbbinak kellene feltételeznie az előbbit. Hogy az írónak van becsülete, és hogy írásai hitelét értékelik, vagyis azt, hogy nem a valóságot fogalmazza meg, hanem az igazat, onnét láthatjuk, hogy legtöbb nemzet országa nemzeti kincsének tekinti nagy költőjét, íróját, azok életművét. Jószerével azért a haláluk után, mert akkor már kevesebb gondot okoznak, bár elég csak a romantika költőfejedelmére, Vörösmartyra gondolni, vagy a hírnevet tőle elragadó Petőfire, hogy lássuk a kivételt, miszerint az író életében is a dicsőség csúcsára juthat. Persze ellenpélda is akad: a totalitáris rendszerek a legkevésbé kedvelik az igazság szószólóit, beszéljenek azok akár sátáni versekben, vagy mondjanak történeteket például a Gulág-félszigetről.
Nagy-Britanniában vitézi címet is lehetett szerezni az irodalmi érdemekkel, legutóbb 1980-ban. Ezzel szemben ott is kevesen éltek meg írói munkájukból, egy becslés szerint alig kétszázan. Ugyanannyian, ahányan a századelőn, az íróegyesület megalakításakor, amikor közel kétszáz angol író és újságíró vallotta, hogy úgy-ahogy megél munkájából. Aligha fényesen, mert a legmenőbb írók évi jövedelme is messze elmarad az angliai átlagkereset mögött, az orvosok pedig az írói bér négyszeresét vallják be az adóhivatalnak. Pedig a britek szeretik az irodalmat, két évvel ezelőtt például 2.300 különböző verseskötetet jelentettek meg, amiből mintegy hétmillió példány gazdára is talált. Miért írnak az írók? - teszi fel a kérdést a britanniai összefoglaló készítője, és Byronnal válaszol: dicsőségért, pénzért, a szép nők szerelméért. Valójában az említettektől jóval kevesebbet kapnak az írók - de mindig lesznek őrültek, akik írnak - szögezi le a cikkíró (V. Đ .: Ludaci će uvek pisati. NAŠ A BORBA, 1998. 01. 15.).
Azt ugyan nem tudom megmondani, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy a szerző olyan magasra srófolja fel írásának bérét, mint például Stephen King, aki legújabb, még megíratlan regényét tizenhét millió dollárért adta el, bár gondolom, jól kell tudni írni.
Ezzel szemben tudom, hogy mi és kik rontják az írók hitelét és becsületét. Olyanok, mint akiről a minap hallottam: a szerző lektort keresett ötven oldalas regénye nyelvi gondozására, mert az alkotás hevében nem ügyelhetett olyan apróságokra, mint a pont, meg a vessző, meg a helyesírás.
Hát igen, írásunk mottójából kitűnik, mit tartott a dolog felől József Attila. Tegyük hozzá, Szentkuthy Miklós szerint is a nagy művek a művészettel való nem törődésből születnek.
Egyikőjük sem azt állította, hogy nem kell ismerni a művészetet, annak anyagát, esetünkben a nyelvet, ami egyelőre még a helyesírási ismereteket is föltételezi, hanem csupán azt, hogy az igazán nagy írók, akik éppen az által lettek nagyok, hogy a legbehatóbban ismerik a művészetet, a művészetüket, megengedhetik maguknak, hogy addigi ismereteikből egy új, korábban még nem létező tartalmi-formai együttest hozzanak létre.
A dilettantizmus más lapra tartozik. De gyorsabban talál melegágyra, mit a művészet támogatóra.