"Én mindent felszedegetek, főleg azt, amit mások eldobnak."
(Pablo Picasso)
Miközben Picasso művészetfelfogásába igyekeztem beleélni a magam idevágó gondolatait a művésszel készített beszélgetésekből vett néhány idézet segítségével, olyan mondatok is szemembe ötlöttek, amelyek csak később nyertek jelentést. Nem szabad túl sokat mosakodni, ugyebár ... nem egészséges... - olvasom, és nem tudom, a korosodó festő szeszélyéről van-e szó, vagy valami spanyol bölcseletről, amit az éghajlat és a népi találékonyság ötvözött gyakorlatias tanáccsá, netán a kérdező festékpecsétesen lepte meg a művészt és ő imígyen talált módot a mentegetőzésre. Aztán kiderült, hogy tévúton jártak gondolataim, a mondat mögött a por dicsőítése áll. A porról bizony mondtak már egyet s mást a mi vidékünkön is, többkötetnyi irodalma van ennek a bácskai tájat (is) meghatározó lételemnek (mások szerint a létet ellehetetlenítő elemnek), Picasso is személyes létterének tekintette a port: együtt élek a porral, benne élek, a legszívesebben szürke ruhákat viselek: azokon nem látszik meg a nyoma.
Arra azonban, hogy e jelentéktelen, de a legtöbb embert messzemenően zavaró és ingerlő jelenséget egyáltalán megemlítse, komoly oka és indoka volt: a világ történetének antaioszi, a földben gyökerező felfogása: A föld nem tart bejárónőket, hogy letörölgessék... Naponta hull rá a por, és megtelepszik rajta. Mindazt, ami a múltból ránk maradt, a por őrizte meg. Por hát, ha nem is teremtő, de megőrző közeg. Közvetett kapcsolatot teremt a jelen és a múlt között, ezáltal közelebb hozza egymáshoz az egykoron és a ma élt embert. A mindenhová beszivárgó és minden ellepő, majd igencsak gyorsan maga alá temető és rejtekébe záró szemcsék egyben a kapcsolat bizonyosságának a láncszemei is. Bár ezekről a szemekről, mint általában az igencsak régi láncokéról, nem lehet mindig pontosan tudni, hogy hová kapcsolódnak, mit is jelentenek. Mert mi marad meg a földben? A kő, a bronz, a csont, az elefántcsont, néha a cserép... De a fatárgyak, szőttesek, bőrök soha... Ezért azután teljesen téves képzeteink vannak az ősidők emberéről. Vagy miként legutóbb idéztem a zseniális spanyol festőt: az összes korok összes dokumentumai hamisak!
Hát éppen ennek, a megőrző, de egyben eltávolító pornak köszönhető, hogy az ember nem csak a jövőt, hanem a múltat illetően is képzeletére hagyatkozhat, s nem kell szembesülnie a valósággal. Általa őrződnek meg a titkok és a rejtélyek, hiszen még a régészet is a múltnak csupán a parányi emlékeit képes feltárni. Hajdani gölöncsérek munkájának darabjait vehetjük kezünkbe, vagy éppen e fazekasok csontjainak maradványait, megcsodálhatjuk a számunkra érthetetlen módszerrel kialakított és elhelyezett kőtömböket meg a Holdat, amint még mindig rájuk veti sugarait. Egy kor néma tanúi e tárgyak. Ugyanis, miként Vaszilij Kandinszkij feljegyezte, minden műalkotás korának gyermeke. Soha nem áll majd módunkban, hogy ezeket az egykoron élt őseinket táncolni lássuk, halljuk dalukat vagy gyermekeik sírását. Igazából nem léphetünk be a múltba, mint ahogy a jövőbe se, amely sohasem válhat jelenné.
Hacsak nem a képzeletünk segítségével, ami minden művészetnek egyik mozgatója.