A műélvezetről

"Ó, szépség lázmérője, hátgerinc,
te
néma bölcs: te légy, te légy bírálóm!"

(Weöres Sándor)

Minden választás és döntés felesleges és értelmetlen, mert elszegényít, elvakít és korlátoz csupán. Vagy miként Fernando Pessoa, portugál költő jegyezte, megmaradni egynek, az börtön, önmagammá lenni, annyi mint nem lenni. Természetes, hogy a változatosság gyönyörködtet, és az is természetes, hogy minden embert más és más gyönyörködtet az életben, s nemkülönben a művészetben. A művészek és elméletíróik ugyan már huzamosabb ideje igyekeztek egy akolba terelni a közönséget, de az emberi természetet mindeddig sikertelenül igyekeztek uniformizálni.

A kezdetektől két nagy elméleti vonulat ütközött a mesterséges szépség megteremtése körötti vitákban, és hosszabb, nem ritkán századokat átfogó időre, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. A természetet, s vele együtt a klasszikus műveket például állítók a mimézis, vagyis az utánzás elvét követték, és azt tartották szépnek és értékesnek, ami leginkább hasonlított a mintául állítotthoz. Velük szöges ellentétben álltak a poézis, vagyis a kitalálás hívei, akik a másolással és az utánzással szemben a teremtő fantáziára esküdtek és mércéjük a valóságot képzelettel felruházó alkotásokat értékelte.

A reneszánsz poétika mintha közelítette volna egymáshoz a két áramlatot a verisimile, a valósághoz való hasonlatosság eszméjének meghirdetésével. Ebben a művészetértelmezésben együtt élt a hagyományos témák és konvenciók utánzása a lehetséges valóságok megközelítésével, amelyeket azonban nem az esetlegesség, a véletlenszerűség és szabálytalanság, hanem az igazság határoz meg.

A művészetnek a tudománytól való elszakadása radikális paradigmaváltást okozott: a műalkotáshoz többé nem lehetett a rideg matézist felfogó elmével közelíteni, le kellett rázni a ráció bilincsét és szabadjára engedni az érzékeket, amelyek teljesen más módon működnek, mint a tanulás során programozott elme. A természettudós Sir Isaac Newton (1643 - 1727) már "zseniális képtelenség"-nek nevezte a költészetet: egyfelől jelezve, hogy a poézis mibenléte nem közelíthető meg a természetfilozófia matematikai elvei irányából, másfelől pedig észrevételezvén, hogy a művészet valami módon az emberi géniusszal áll összeköttetésben.

A művészeteket igazából az enciklopédista Denis Diderot-nak (1713 - 1784) a festészetről írt értekezései utalták az érzékelés körébe, amikor a műélvezet alapjait a szenvedélyben, az élményben, a benyomásokban írta le. Innét már nem sok kellett a német filozófus és esztéta Alexander Gottlieb Baumgarten (1714 - 1762) megállapításához, amelyben a széptan korszerű tudományát alapozva szembeállította a gondolkodás noétájával az érzékek estétáját, a képességet ami az ész által közvetlenül meg nem közelíthetőt közvetíti.

A huszadik század csalódásoktól terhes, a poétikai elveket erkölcsi érvekkel behelyettesítő művészetfelfogásainak a magyar irodalomban Szentkuthy Miklós műveiben beérő vonulata a legmesszebbmenően szélsőséges. Szerinte csupán egyetlen igazi mércéje van az életnek, a művészetnek: a halál. Az életről nem tudjuk, hogy mi a célja az emberrel, addig bizonyára nem, amíg be nem köszönt a halál. Ezért a művészet mércéi se kanonizálhatják a szépet és a rútat, a szebbet és a rútabbat, hanem az ember a saját mérlegén nivellálja a dolgokat, így az egyedül alkalmazható mérce az, hogy egyszer ez tetszik, máskor meg az! A művészet nem más, mint tervábrándok és álomprogramok sorozata.

Végső soron tehát csak a halál az egyedüli mérce, minden más csupán mondvacsinált, hiszen például a szépség és a rútság, az esztétikum és a mandragóra közötti különbség nem biztos, hogy értékben is eltérő. Ki a megmondhatója, mi ér többet: a dolog, vagy annak negatívja.

Irodalom-e vagy élet, vásári rémhírterjesztés vagy fátum-katalógus, idegesség vagy morál, oly mindegy azon egyetlen nagy tény előtt, hogy egyszer vagyunk a világon, abszolút nihil vár ránk (a föld földszerűségéhez viszonyítva az örök üdvösség is "nihil"), és ezt az egyetlen chance-unkat, pillanatnyi pillanatunkat sem tudjuk érthetőként érteni, érdemesként igenelni

Az érték, ha van, az emberben van. Rajta kívül, illetve tőle függetlenül aligha képzelhető el, legalábbis nem az ember és a világ viszonylatában.