- "Most világosság van -
- s vész a bölcs."
- (Schiller)
Gyakran, a legkülönbözőbb esetekben is szívesen idézzük Terentianus Maurus örökérvényű mondatát, miszerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. A történelem igazolta ezt a megállapítást, akárcsak az egyéni tapasztalat is. Én itt a legszemélyesebb ilyen sorsszerű könyv-élményem adom közre.
1995 októberétől december derekáig Budapesten, a városligeti Palme Házban rendhagyó kiállítást rendeztek A LÁTHATATLAN / Formák, illatok, hangok és párbeszéd a sötétben címmel. A látogatók háromnegyed órát töltöttek a lefüggönyzött alagsor sötétjében, hogy séta közben a látáson kívüli érzékeikkel tapasztaljanak meg egy erdőt, a nagyvárosi forgatagot, egy zajos bárhelyiséget, csoportokban, egymásra utaltan, egy vak vezető kalauzolásával. A kiállítás, amit a szervezők inkább utazásnak (vagy beavatásnak) neveztek, az önismeret új lehetőségét nyújtotta azok számára, akik készek voltak elfogadni, hogy a valóság megismerésének nem feltétlen biztosítéka a szemmel való látás.
A rádióműsorokból értesültem a kiállításról, valamint arról, hogy kísérőrendezvényként egy kilenc előadásból álló sorozatot is tartanak esztéták, pszichológusok, művészek, teológusok, vallási tanítók részvételével a látás és a vakság, a látható és a láthatatlan valóság(ok) ellentétéről és hasonlóságáról. Arról is tudomást szereztem, hogy az előadások szövegét könyvbe gyűjtve megjelenteti a "Más Szemmel" Alapítvány, és természetesen eltökéltem, hogy alkalomadtán beszerzem, ugyanis borzongatott a téma. Leszállni az alvilágba, mint egykoron Orpheus, de nem Euridiké nyomában, hanem egy más, a nem látók világának megismerése szándékával, persze a tudat alatt a mítoszi veszélyek fenyegetésével: a legkisebb tévedés, az ismeretlen rítusok véletlen megszegése örökre lezárja a visszatérés kapuját.
Azután megfeledkeztem a dologról, a könyvről egyaránt.
Egészen 1997 áprilisáig, amikor író-pszichológus ismerősöm küldeményéből egy nagyméretű, fekete borítójú kötet bukkant elő, a Párbeszéd a sötétről. Rajongó örömöm mellett azonban megleptek a feladó furcsa kísérő sorai: "A mellékelt könyv vajon fog-e tetszeni Magának? Nem olvastam - bár a téma és a szerzők vonzottak - mégis valami visszatart elolvasásától. Örülök, hogy megszabadulok tőle, hátha ennek így kell lennie."
A könyv hónapokig hevert az íróasztalomon, kezdetben napjában kézbe vettem, de képtelen voltam egyetlen sort is elolvasni belőle. Nem ment, nem akaródzott. Mintha valami gyermeteg érzés, a kíváncsiság és a félelem elegye hatalmasodott volna el bennem. De végeredményben ez a könyv magatartása volt: eltaszított magától. Hamarosan a polcra került, gondoltam, a jótékony feledés homályába.
Az 1997-es év karácsonyát megelőzően aztán fölütöttem egy pedagógiai szaklapot - amelynek egyébként még egyetlen számát se nyitottam ki mindaddig -, és elsőként a Párbeszéd a sötétről című könyv ajánlása ötlött a szemembe. Ekkor már nem tudtam menekülni a gondolattól, hogy valami különös sorsszerűség alapján ennek a könyvnek hozzám kellett kerülnie, és a figyelmeztető jelek addig sorjáznak elébem, amíg el nem olvasom.
Most olvasom. Balassa Péter írásában például a következőket: "A harc a szem és a fül között, illetve a látható és a láthatatlan, az időbeli és az időtlen, a halandó és a halhatatlan között tombol, miközben felcserélődik a külső és a belső. Pontosabban minden a belsőért küzd. A hallás magától értetődőn, a látás nem magától értetődőn. Befelé fordított szemek pillantása: a kultúra, a kultusz, a megismerő és a megismerendő extatikus egységének tétje. Alannyá válás - vakság és látás csatamezején. (.) Semmit se látni, nincs ennél mindennapibb, nincs ennél közösebb tapasztalatunk. A vakság közössége nem kétségbeejtő, hanem természetünk gondja.