Természetesen a nőnap, vagy, hiszen ünnep, megérdemli a nagy kezdőbetűt, tehát a Nőnap közelsége sodorta gondolataim a női princípium felé, amiről oly alapos és lelkes tanulmányokat lehet olvasni az utóbbi esztendőkben, s amelyeket, bevallom, a feminizmus iránti kiforratlan érzelmeim ellenére nagy örömmel és élvezettel forgatok. Olyan dolgok tárulnak elő ezekből a feminista, vagy éppen csak a feminin princípiumot taglaló szövegekből, amelyek a reveláció erejével hatnak az olyan olvasóra, aki akár még érintőlegesen se foglalkozott a témával és elégedett volt azzal, amit szerény ismeretei feltártak előtte.
Itt vannak például a második világháború vége táján Egyiptomban talált kopt apokrif iratok, amelyekről csak tavaly bár négy magyarul is olvasható könyv jelent meg, és amelyek szerint a Szentháromság tagolása eredetileg nem a ma is használatos Atya - Fiú - Szentlélek volt, hanem az Atya és a Fiú mellett harmadikként az Anya szerepelt, bizonyára a Szent család testi valóságából kiindulva, de egyben utalva arra, hogy a kereszténység bölcsőjénél még az Anya, illetve a Nő, vagy még személytelenebbül: a női princípium olyan rangos alkotója volt az isteni hármasságnak, hogy méltán állhatott az Atya és a Fiú mellett. Arra is utal ez, hogy az Anyának nem csupán azokat a tulajdonságait vették számításba a végül a Bibliából kiebrudalt apokrif iratok szerzői, amelyek ma is érvényben vannak: tehát a világrahozást, az óvást, a gondoskodást és a gondviselést, a bajok ösztönös elhárítását, hanem ezen felül az ésszerűséget, a bölcsességet, azt hogy mentálisan is tudja képviselni a nem agressziós létezést.
Az talán vitathatatlan, hogy a Bibliából Pál apostol, a katolicizmus korabeli, zsidóból lett keresztény ideológusa utasította ki a női bölcsesség elvét, és hagyta meg az ápolás, a gondviselés, a kiszolgálás feladatkörét számára, talán azért, mert az igencsak emlékeztetett az évezredekkel korábbi Szofia-kultuszra, annak a nőnek a kultuszára, akinek már a neve is Bölcsességet jelent. Szophiának, lévén nő, fő sajátossága a termékenység, valamint az, hogy síkra száll az emberért, miközben kapcsolatban van a kozmosszal, és ezáltal összeköttetést képez az emberiség és a világegyetem között. Azt ma is szinte mindenki egyöntetűen vallja, hogy a női princípium nem agresszív, nem káoszt előidéző, nem harcos értékrend. Ám a világ történelmének Mária előtti nagy nőalakja, Szophia emellett megtestesítője volt a bölcsességnek, az okosságnak, az eszességnek, a sikernek, a lelkierőnek, a tudásnak, a hozzáértésnek és a kézművességnek, vagyis az Örök Nőinek, mint életelvnek.
A feminin princípium nagyszerű taglalója, Mohás Lívia a következőképpen szemlélteti a női bölcsesség trónfosztását: "Nagyon érdekes az, hogy a II. századtól, amikor már erősen terjed a kereszténység, elénk állítják Máriát és ez a kép kétezer éve meghatározza az európai női lélek-ideált. Amit életéről tudunk, az apokrif iratokban, az őskeresztény legendákban és a bizánci ikonográfiában szerepel, mert az Evangélium alig ír róla. Az Apostolok cselekedeteiben is keveset említik. Amikor elkezdték a legendák lejegyzését, Krisztus
után a II. században, mikor tehát elénk lép az apokrif iratokon keresztül Mária, akkor fejezik le Szophiát. Döbbenetes egybeesés. Szó szerint lefejeznek egy nőt Rómában, akit felfoghatunk úgy, mint az Isteni Szophia reinkarnációját.
Jacobus de Voragine azt írja róla a Legenda Aureá-ban, hogy ez a korai keresztény mártír a konstantinápolyi katedrális névadója. Három gyönyörű lánya volt, a 12 éves Pisztisz (Hit), a 10 éves Elpisz (Remény) és a 9 éves Agapé (Szeretet). Szépségük miatt Hadrianus császár örökbe akarta fogadni őket. De ők kereszténynek vallották magukat, és ekkor elkezdődött a három gyermeklány rettenetes kínzása - amibe bele is haltak és anyjuk is belehalt fájdalmába. Más írások szerint az anyát, Szophiát, néhány nappal lányai halála után lefejezik. Szimbolikusan háromszoros mártírként tisztelik, mert három lánya, a Hit, a Remény, a Szeretet halálát is kénytelen volt végigszenvedni."
S íme, látható, a világon minden mennyire összefügg: a pogányság a kereszténységgel, a szelídség a bölcsességgel, a zsarnokság a kegyetlenséggel, s ez adja apropóját, hogy még egy bekezdésnyit idézzek a kiváló nő-írótól, Mohás Líviától: "Az a mód, ahogyan a keresztény felfogás hódít, női jellegű. Szeretettel, szelídséggel, tapintattal hódít, ahogyan Krisztus. Nem karddal, nem vérrel! Az egyháznak voltak véres harcai, torzsalkodásai, és azok nem tekinthetők keresztényinek. Az valójában a hatalom hódítása volt. A varázzsal, a finomsággal, a belsővel, a lélek sugarával hódítani, ez a Női hódítás. A mohamedánok vérrel, gyilokkal, karddal való hódítása a férfias vallás jellegzetessége. A kereszténység eredetileg női jellegű vallás volt. Jézus a női elvet érvényesíti. A szophiai és a máriai Női princípiumokkal hódít: azzal, hogy szeret, elfogadó, és a bűnösöknek megbocsát."