- "A természet teremti az érdemet, s a szerencse hozza működésbe."
- (La Rochefoucauld)
"A György Mária, Silling István és Fekete J. József összetételű bíráló bizottság az 1998-as Herceg János Irodalmi Díjat egyhangú döntés alapján Toldi Évának ítéli, Herceg János életművének elemző feltárásáért és a jugoszláviai magyar irodalmi életben végzett kiemelkedő munkájáért"
Egy héttel a Herceg János Irodalmi Díj doroszlói átadását követően Muzslyán jártam, két magyarországi költő, B. Horváth István és Agócs Sándor bemutatkozását kísérve. Az előző teljes munkásságát eddig figyelemmel követtem, szerénytelenség nélkül állíthatom, szinte belülről ismerem, Agócs Sándor társszerkesztésével egyik kötetének szerkesztésében is részt vettem. Ennek ellenére a másik költőről alig tudtam valamit, szinte semmit azon kívül, amit az újabb irodalmi lexikonokból ki lehet deríteni róla - a társszerkesztés közben ugyanis egymással nem, csak a kézirattal találkoztunk.
Most, amikor költőként mutattam be, egy igen ígéretes pálya kezdeti ívét vázolhattam fel: Agócs Sándor 1980-től publikálja verseit folyóiratokban, két antológia-jellegű kötetben szerepel és két verseskönyv áll mögötte. Közel húsz esztendő alatt, mondjuk nem sok a két önálló kötet. Ezzel szemben rangos a költészetének kritikai recepciója, 1988-tól máig József Attila Irodalmi Díjjal, Kölcsey-díjjal és Pilinszky-díjjal tüntették ki. Ennyi biztató elismerés után azonban mégis kevésnek tűnik a két önálló kötet. A magyarázat, hogy Agócs Sándor a Lakiteleken létesített Antológia Kiadó és Nyomda Kft. felelős szerkesztőjeként és vezetőjeként az utóbbi néhány esztendőben több mint hetven könyvet segített az olvasók elé. Nemes gesztussal a mások műveinek fontosságát állította a sajátja elé, és önérzetesen vallja, hogy a szerkesztői keze alól kikerülő munkákat valami módon a maga opusához tartozónak is tartja. S ez a szerzői, szerkesztői magatartás erősített meg abban, hogy helyesen döntött a bíráló bizottság, amikor Toldi Évának, a Forum Könyvkiadó igazgatójának, a HÍD folyóirat szerkesztőjének ítélte az első Herceg János Irodalmi Díjat.
Az író, a költő ugyanis munkájával, könyvével mindig a kritika látókörén belül mozog, szem előtt tartják a kiadók, a lapok, és nem utolsó sorban az irodalmi díjak elbírálói is. Ha a vers, a novella, a dráma vagy a regény megérdemli a kiemelést és szerzője a kitüntetést, kisebb vagy nagyobb szerencsével és rövidebb vagy hosszabb várakozás után esélye van a kitüntetettek sorába lépni. Mifelénk már ritkább, hogy az esszéíró vagy a kritikus munkája ilyen méltatásban részesüljön, az meg különösen, hogy az irodalomért sokat tevő, egész életét az irodalomra feltevő szerkesztő állhasson egyszer szemben a díjátadáson a kuratóriummal, bármennyire is noszogatja a szerencsét.
Megingathatatlanul biztos vagyok benne, hogy nem tévedett a bizottságunk a Herceg János Irodalmi Díj funkciójának meghatározásakor és odaítélésekor. A bizottság szerint a díj odaítélésének célja, hogy olyan személyt tüntessen ki, aki munkájával, szemléletével felvállalja Herceg János szellemiségét. Ez a követendőként kijelölt szellemiség egymástól nagyon távol álló területeket is magába foglal. A költészetet és a szépprózát, a publicisztikát és az esszét, a couleur locale-os szemléletet és a legtágabban értelmezett európaiságot, a riportírást és a folyóirat-szerkesztést, a fordítás, a szövegátültetés hídverő szerepét és az induló poéták, szépírók kéziratai fölötti bábáskodást, a szerkesztést, a könyvkiadást. Felsorolni is nehéz lenne, hacsak nem egyszerűsítünk és mondjuk, hogy a szellemi otthonteremtés igényén belül a vajdasági irodalommal való alkotó törődés során európai mércéket is szem előtt tartó szellemiséget keresett és jutalmazott a bíráló bizottság.
A szellemi otthonteremtés jutalma Toldi Évát illette meg, akinek eddig ugyancsak két önálló kötete jelent meg, 1993-ban a Herceg Jánosról írt monográfiája, 1997-ben pedig az "Összetartozó neszek" című tanulmány- és kritikagyűjteménye. Ezen felül azonban a Könyvkiadó szerkesztőjeként, majd igazgatójaként szerzők tucatjainak érvényesülését tette lehetővé, gondozta a kéziratokat, talált forrást a kiadásukhoz, szervezett, szerkesztett, író- és költőnemzedéket nevelt fel látványosságtól mentes, háttérben meghúzódó, de elengedhetetlenül fontos munkájával. Mert szerinte is "most mások munkája a fontosabb". Amiért aligha jár egyéb köszönet, mint az írók hálája.
Bár az írók nem a leghálásabb természetűek.