...az ideális, a potenciális, az egyetlen
igazi olvasóm ... én magam vagyok.
(Jász Attila)
...a költészet giroszkóp: irány
a pokol vagy a mennybolt.
(Döbrentei Kornél)
Igazán pragmatikus eredmény aligha várható a költészet mibenlétéről indított körkérdések bármelyikétől, így a Napút folyóiratéból sem. Ellenben a válaszadók tépelődései mégis közelebb vezetik az olvasót a költészet lényegéhez: a kimondhatatlan megfogalmazásának kísérletéhez és a teremtő olvasáshoz. Indokolt tehát e körkérdés, még ha nem is jár igazán kézzelfogható eredménnyel, számítógépbe táplálhatóval, táblázatban kimutathatóval, fogalmi nyelven meghatározhatóvá - hiszen ez ellen éppen a körkérdés tárgya, a költészet maga tiltakozik a legszenvedélyesebben. Ugyanakkor elvárja, hogy foglalkozzanak vele - az olvasás és a gondolkodás a lételeme, nem pedig a papír meg a könyv.
A Napút szerkesztői a következő kérdéseket tették fel költőknek:
A szerkesztői érdeklődés szemmel láthatóan olvasó-központú; a vers érthetősége felől szeretne konkrét válaszokat kapni, olyan válaszadóktól, akik tudatában vannak a ténynek, hogy olvasó nélkül - még ha maga a költő is az ideális, a potenciális, az egyetlen igazi olvasó -, a vers nem létezhet.
Pedig amíg emberi beszéd lesz, mindaddig irodalom is lesz, szögezte le lakonikusan az évtized elején Nichita Stănescu, és én hiszek neki, hiszen a vers mindaz, ami megkülönbözteti az embert bármi mástól.
Ez a művészeti ág örök kategória - erősíti meg a körkérdésre adott válaszában Döbrentei Kornél, s ezt a következő módon indokolja: Aki lemond a művészetről, az a szellemi autonómiájáról mond le, arról az - lehet, hogy idealisztikus a megfogalmazás - embertervről, ami többek közt, a Teremtés lényege.
Természetesen Homérosztól máig, bármennyire is lassan, ám az olvasó befogadói tapasztalatát folyton egy ugrásnyival megelőző lépésekben, módosult a költő versíró-stratégiája, a huszadik század végén az új érzelmek megértésére és megfogalmazására törekedvén, miként Döbrentei fogalmaz: erről ismerszik meg a költő: hogyan képes többrétegűn, tehát nem publicisztikai szinten megfogalmazni, mi fáj. A körkérdésben firtatott olvashatóság-megérthetőség dilemmája bizonyára nem is vetődött volna föl, ha a versírás stratégiájában nem áll be a paradigmaváltás, amit a már idézett Stănescu így foglal össze: a hangsúly a költői szóról áttevődik a költői feszültségre, mely könnyebben átváltható világnyelvre. Ez a metanyelvi természetű irányzat arra törekszik, hogy a szót ne célnak, hanem eszköznek tekintse. Egyre hangsúlyozottabban észlelhető a szó közvetítőközegként való használata, a nyelvtani tömbök zártságának feloldása és a hangsúly eltolódása a mondatbeli árnyalatokról az érzelmi feszültsége árnyalatai felé.