"Szentkuthy a Metaforában megírja minden idők legcsodálatosabb esszéjét az interpretatív pluszmunkára ítéltek örökös dilemmájáról, a gondolkodó emberek, az örökös intellektuális zsákutcákban bóklászók himnuszát arról, hogy mire is való a gondolkodás."
(Tóth Dezső Iván: Lila orchideák)
A budapesti Théleme folyóirat második évfolyamának harmadik számát olvasom, töviről hegyire, afölötti örömömben, hogy végre egy olyan lapra akadtam, amelynek minden szövegét el lehet olvasni, az első betűtől az utolsóig. Sőt, el kell olvasni. Most találkoztam első ízben a lappal, és mintha az első számát olvasnám. A szerkesztők itt magyarázzák meg, hogy folyóiratuk elnevezésében a François Rabelais által kitalált théleme-i apátságra gondoltak, amelynek falai között a jóllakott és főként sokat olvasó emberek nyugodt és szelíd boldogsága leng. Ugyanitt jelentik be, hogy minden számba készítenek majd egy tematikus blokkot, "amit egy kellemes hőmérsékletű szobában ülve akár vasárnap délután is elolvashat, ami talán felkelti az érdeklődését, hogy az adott tárgyról többet is megtudjon" az olvasó.
A mostani tematikus blokk korántsem vasárnap délutáni olvasmány, hanem Szentkuthy Miklós. Az a magyar prózairodalmat meghatározó szerző, akinek olvasói-kritikai recepcióját legutóbb egy konferencia kapcsán tettem szóvá, bizakodván, hogy műveinek új szemléletű, stilisztikai, retorikai, narratológiai, textológiai elemzései teljesebb képet nyújthatnak a zseniális alkotó életművéről.
Az említett konferencia idején már javában készülhetett a Théleme mostani száma, benne Szentkuthy egyik kéziratban maradt regényének részletével, valamint Tompa Mária, Rugási Gyula, Papp Tibor, Balogh Endre, Tóth Dezső Iván és H. Nagy Péter elemzéseivel. Az előző három szerző a nagy Szentkuthy-ismerők (kis) csoportjába tartozik, munkáik is átfogó jellegűek. Különösen tanulságos a szerző munkatársának, sőt társszerzőjének, Tompa Máriának a regénytipológiája, ami a szerző kozmikus kétségbeesését, tehát világszemléletét határozza meg műfajteremtő írói módszerként. S már itt látjuk kibontakozni a nagy és rejtett összefüggések egyikét. Szerb Antal jegyezte fel Rabelais-ről, hogy "materialista és istentagadó volt, anélkül hogy nyíltan be merte volna vallani. Rémülete talán azé az emberé, aki először döbben magában arra, hogy nem hisz semmiben. (.) Rabelais és még néhányan a XVI. század nagyjai közül elsőnek fedezték fel a földi világot a felfelé néző századok után; felfedezték a világot, és úgy találták, hogy nincs értelme. Ezen a meglepetésen mulattak oly kétségbeesetten."
Miként Szentkuthy is a XX. század első harmadától, egyre kétségbeesettebben tapogatózva a XXI. század felé, hogy most a Rabelais agyából kipattant fantázianévvel keresztelt folyóirat a két fontos irodalmi világnézet megteremtőjének szellemét együtt idézze.