Egy novellapályázatról

Olvasom a Magyar Szónak a Majtényi Mihályról elnevezett novellapályázatára beérkezett közel kétszáz írást, szépen sorjában, az első betűtől az utolsóig. Akadnak természetesen olyan szövegek, amelyeknek az első bekezdéséből világossá válik, hogy felesleges a további olvasása, nem kerül majd a pályadíjasok közé, de ezeket is végigolvasom, mert furdal a kíváncsiság: ugyan mit is akarhatott a szerzője, és hová jut el a szöveg végén. Legtöbb esetben sajnos nem derül fény a szerzői szándékra, de arra jók ezek az írásművek, hogy mélyen elgondolkodtassanak írásról, olvasásról.

Immár vagy egy évtizede, hogy minden második esztendőben a bíráló bizottság tagjaként áttekinthetem a novellapályázat teljes anyagát, s minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy a dolgok számomra olyannyira tisztázatlanok maradtak, mint voltak első alkalommal.

Elsősorban ugyanis az volt a meggyőződésem, hogy a pályázat célja a novellaírás előremozdítása, a szerzők versenyre ösztönzése, amelynek eredményeképpen kétévenként az olvasó szemlét tarthat afölött, hogy miként alakult íróink prózavilága. Magyarán, úgy véltem, hogy a versengés a profi írókat mozgatja meg, és mellettük ott lesznek majd az amatőrök, akik számára éppen ez a pályázat nyithat teret a további publikációk és az érvényesülés felé. Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy a pályázati fölhívás olvastán egész középiskolai osztályok ragadnak tollat és indigót, hogy személyenként 5-6 alkotással járuljanak hozzá a postai küldemények mennyiségének növeléséhez. Ennek ellenére volt olyan esztendő, amikor iskolai dolgozatok zömét olvashattam, ugyanarra a témára. Végeredményben, a pályaműveknek átlagosan bár a nyolcvan százaléka dilettáns munka. A dolgozatok beküldői ugyanis összetévesztik a novellapályázatot a nyereményjátékkal, gondolván, hogy hátha az ő írásukat húzzák ki a kalapból és elvihetik a jutalmat. Ez, egyelőre még nem így működik.

A másik dolog, ami elzsibbaszt egy-egy ilyen zsűrizés alkalmával, az attól való rettegés, hogy akik a novellának gondolt írásokat írják, azokhoz hasonló novellákat szeretnének olvasni is. Kitapintható a szerzők gondolatvilága, tematikai érdeklődése, nyelvi igénye, ami olvasás során ugyan valamelyest magasabb mércét is feltételezhet, de a szépirodalomhoz ez az elvárás épp olyan messze van, mint a gyermekpisi a Niagarához. Ilyenkor rettenetes belegondolni, hogy kinek is írnak a profi szerzőink. Hány olvasójuk lehet? Eljutnak-e írásaik az olyan szövegek szerzőihez, akik a novellát egy napjuk múlásának leírásában látják?

Innét egyenesen folytatható a harmadik kérdéskör: a szerzők említett nyolcvan százaléka nem művészetnek, hanem terápiának tekinti az írást. Meg kíván szabadulni gondjaitól, leginkább pubertáskori szerelmi boldogságát vagy bánatát kívánja a világ tudtára adni. S a rózsaszín alkonyatban egymáshoz érő kezek körbefoghatnák a világot, csakhogy ezeknek az írásoknak nincs közük a művészethez. Még ha a legmagasztosabb, a legbensőségesebb érzéseket is kívánják megfogalmazni, az irodalom kérdését nem a mit, hanem a hogyan dönti el.

Persze ugyancsak gondban lennék, ha a Magyar Szó az egyik novellapályázat lezárultával összehívná mind a 150 - 180 szerzőt és azt róná feladatomul, hogy 45 perc alatt győzzem meg őket: nem az a művészet, amit ők művelnek, hanem az, amit a zsűri elvár tőlük. Nem csak számomra lenne nehéz feladat, a művészetet teremtők sincsenek előnyösebb helyzetben. A költő Tornai József például így fogalmazta meg dilemmáját naplójegyzeteiben:1 "Nem tudjuk definiálni, mi a művészet, foglalhatom össze egy előadás lényegét, mert a meghatározások vagy metaforikusak, vagy tautológiák. Persze, gondolom, ezért aztán bármit el lehet követni versként, festményként vagy szoborként, hiszen ki mondhatná, hogy nem éri el a művészi szintet? Én még mindig ahhoz a Fülep Lajos-i fölfogáshoz tartom magam, hogy a művészi az a dolog, tárgy, írás, amelynek jelentésrétege vagy -rétegei vannak. Nem olyan lehetetlen megkülönböztetni a művészit a nem művészitől, hacsak nem akarjuk kiagyaltan eltüntetni a különbségeket. Azt elismerem: fogalmilag sokkal nehezebb különbséget tenni, mint a gyakorlatban. De éppen ezért kell elfogadnunk szakértők és idő igazolását. Ha sok évtizeden, sőt évszázadon át műértők és -élvezők újra meg újra értékesnek ismernek el egy művet, biztos, hogy az a művészet világát alkotja."

A bíráló bizottság természetesen nem várhat éveket, évtizedeket a döntésével. Csupán a szakértelmére hagyatkozhat.

1 Tornai József: Megkapaszkodások. HITEL, 1995/január.