A lírai költők hollétéről

Lírai költészetünk jeles hagyományai és alkotói csak akkor jutnak eszünkbe, ha rádöbbenünk hiányukra. Illetve ha olyan alkotásokkal találkozunk, amelyek fényévnyi távolságra vannak a két évvel, vagy négy évvel vagy tíz évvel korábban megjelent alkotásoktól. Az 1998-as könyvtermés szemrevételezése során magam is gondolkodóba estem: ugyan hova lettek az alanyi költők? Mert versírók vannak, bár nem látható valami különösebb tülekedés a pályán, vagy ha igen, akkor az a lelátók mögött zajlik, mert a könyvek nem ezt tükrözik. Inkább azt, hogy nagy a pangás. Még a Forum is csupán egyetlen szerzőt hozott igazi meglepetésként, a többi verseskönyvvel nem dicsekedhet túlságosan. A magánkiadásban megjelentekről pedig ez alkalommal szólni sem érdemes. Ami az említett egyetlen köteten kívül még meglepetés volt a Forumtól, az a két nagyszerű lírikus, Bogdán József és Cs. Simon István kiruccanása a gyermekköltészet terére. Meg az, hogy egyikőjük kötete se igazán gyermekverseket tartalmaz.

Amivel nem dicsekedhet különösebben a Forum Könyvkiadó, az a Gemma-sorozat, illetve a sorozatban megjelent három kötet közül kettő. A Kiadó nem jeleskedett a tehetségek felkutatásában, s lehet, hogy ezt taktikusan cselekedte. Amennyiben a költészet fonákját kívánta bemutatnia Kiadó Mirnics L. Zsuzsannának a Varázsbot fonákja című verseskötetében, akkor többé-kevésbé még sikeresnek is mondhatnánk vállalkozását, bár csak annyiban, hogy nem az ihletett költészet felmutatása lett munkájának eredménye. Versei nem nőttek túl a magánjellegű közlésen. Bár azt kétségtelenül el kell ismerni, hogy a magánkiadású verseskönyvek mércéjét ez is, ha nem fényévnyire, de több lóhosszal maga mögött hagyja. A versek sajnos egyfelől korszerűek szeretnének lenni, de ez nem mindig sikerül, mert másfelől a kamaszkori romantika sallangjai béklyózzák őket. Ezek a versek, ritka kivétellel, se párbeszédet, se polémiát nem folytatnak az olvasóval, mert a költőnek nem sikerült bennük leírni a világot, sem annak a megismerését célzó folyamatot.

Az elsőkönyves szerzőket bemutató Gemma sorozatban jelent meg Szűts Zoltán Versszelídítés című kötete is. Ezt azért fontos tudni, mert magyarázatul szolgál a kötetbe foglalt versek között tapasztalható egyenetlenségre. A kötet tanulsága szerint igazi formát a hosszúversben talált közlendőjének Szűts Zoltán. Költeményei ugyanis hangsúlyozottan narratív jellegűek, s bizonyára ennek tudható be, hogy igazi beavatottsággal kezeli a hosszúvers történetmondó, mégis rapszodikusan megtörő ívű, asszociatív formáját.

A meglepetést Verebes Ernő versei hozták a Griff című Gemma-kötetben. Az ő lírai hangvétele mögött is folyton jelen van a hangsúlyozott narrativitás, ami többször nem csak átüt a szövegen, hanem a líraiság fölibe kerekedik. A másként látásnak az a módja, amivel a hétköznapok tényeit visszahelyezi valami ősi, misztikus sejtelmességbe, már a prózaírás - Verebes Ernő előtt nyitott - kapuit döngetik. Verebes Ernő talán a leghatározottabb, legkifejezőbb és legmeggyőzőbb, a spirituális indíttatású, transzcendens gyökerű látás- és kifejezésmód területén, a realitáson túli valóság felfedezésében is a realitásnak az irreálisban való meglátásában. Művész ő, aki magabiztosan fejezi ki magát az alkotói megszólalás különböző formáiban. Egy igazi felfedezés az elsőkönyvesek között.

Tari István versgyűjteményében, a Napszélben változatos formákat vonultat fel, de most már bizonyos, hogy anakronisztikus szerzői stratégiát épített ki: a szociális és a politikai tartalmak költőjeként lép fel. Végső soron nem csupán költőként, hanem a nép(e) költőjeként szólal meg, s ez számára nem szerepjátszás, hanem karizmatikus predesztináció. Megszállottja a nemzeti-szociális-politikai behatároltságnak, minden versét a múltunkat, jelenünket, jövőnket (?!) meghatározó emberellenesség, embertelenség szövi át. Ha költői pozícióját érvényesnek fogadjuk el - és semmi okunk nincs rá, hogy ezt a poétai alapállások egyikeként ne tegyük -, örülhetünk a könyvének.

A kérdés azonban továbbra se tisztázódott: hova tűntek a lírai költők?