A zombori származású írónő, Mérey Katalin egyik novellájában, A pillanat címűben, felidézi gyermekkora első könyveit, amelyeket a második világháborút követő ínséges időben testvéreivel együtt csak gyermeki cselszövés útján sikerült beszerezniük. Ma úgy mondanánk, jó előre meglobbizták a rokonságot, hogy ki melyik kiadványt ajándékozza nekik az éppen soron lévő ünnepre. Az elsők - és ezzel együtt a kedvencek - között említi az Óz varázslóját, de egy zárójelek közé szorított félmondattal még egy mikro-részletet is hozzáfűz, miszerint a könyvön nem a mű szerzőjének a neve volt feltüntetve, hanem A. Volkové, a mesemondóvá előléptetett fordítóé.
Ez a bizonyos A. Volkov is valószínűleg közbülső instancia lehetett L. F. Baum műve és a leendő írónő között; nevéből ítélve ő talán oroszra fordíthatta az eredeti szöveget, majd azt valaki erről a közvetítő nyelvről magyaríthatta, de a kiadó ennek a második fordítónak a nevét már nem tartotta fontosnak megjegyezni, akárcsak a szerzőét sem. Persze ez csak feltételezés, a filológiai tényeknek nem néztem utána, mert a zárójeles félmondatból számomra csupán annyi fontos, amennyit a tulajdonképpen közöl: hogy a szerzővel szemben egy fordító lépett az alkotó helyébe, személye fölmagasztosult, munkája átértékelődött, lénye más dimenzióba lépett. Szemben a második, elfelejtett fordítóval és szemben az említetlen szerzővel, akinek dicsőségét mégis műve őrzi, hiszen ha se rá, se A. Volkovra nem emlékszünk már, Ózt aligha feledjük egykönnyen még egy ideig. (Volkov könyvét egyébként Majtényi Mihály fordította.)
A fordítás sorsfordítóan nagy dolog, elméletének alapos irodalma is van. Gondolataimat azonban ezek helyett Mérey Katalin történetének ideje, a háború vége és az említett fordító fölmagasztosulásának ténye kalauzolja egy, a napokban olvasott cikk irányába, ami nem kevesebbet állít, mint hogy tulajdonképpen egy nem kellően alapos fordítás volt a döntő az első atombomba bevetésének elrendelésében. Egyetlen szó téves fordítása negyed millió japán életébe került, s a sors iróniája, hogy a névtelenül maradt fordító japán volt. Személye már aligha magasztosul túl magasra.
A történet ennyi: 1945. július 26-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió feltétel nélküli megadásra szólította fel Japánt. A szigetország kormányfője rádióbeszédben válaszolt a deklaráció ugyancsak még csupán a rádióból hallott hírére, és időnyerés céljából taktikázott a japán békepártiak meg a háborús opció képviselői között. A kormányfő az előbbiekhez tartozott és nyilatkozatában egy kétértelmű szót használt: a mokuszatszu szó pedig egyszerre jelentette, hogy figyelmen kívül hagyjuk a megadást követelő felszólítást, meg azt is, hogy a szónok nem kommentálja a felszólítást. A kormányfő nem pontosította, hogy ő egyelőre nem kívánja véleményezni a dolgot. A japán rádió fölött ugyanakkor a háborúpártiak gyakoroltak hatalmat, így a szerkesztő a beszéd fordításakor a kétértelmű szót az ignorálni értelemben használta és sugározta angolul a Tokiói Rádióban, július 28-án.
Ezt követően 24 órára az amerikai elnök meghozta az atombomba bevetéséről szóló döntést. Az első bomba 1945. augusztus 6-án zuhant Hirosimára, a második augusztus 9-én Nagaszakira.