Nem kedvelem különösebben az orosz regényeket, nem érzem rokonlelkűnek a szerzőket, akik a nagy borongós szláv búbánatban folyton csak szenvednek, mert arra mindig van alkalom, ha meg nincs, akkor azon keseregnek, időnként szentimentális leveleket fogalmaznak, atyai-testvéri csókok közepette búcsúznak mielőtt trojkájukon nekivágnának a végtelenül nagy és végtelenül gazdag Oroszország-anyácska országútjainak, vagy az élet sajnálatra méltó sorsokkal kikövezett útvesztőjének. Nem szeretem azt a vallási elfogultságot, ami a nagy orosz realisták mindegyikének fátumszerű predestinációként a vallási miszticizmus irányába csavarta el tekintetét a művészettől: Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj az élete végén már csak a vallásban talált magára. Igaz, ők hárman az egész Európa számára követendő példát állítottak műveikkel, mégsem szeretem őket, s talán ez a fő oka ellenszenvemnek: mert mindig előbbre tartották az erkölcsöt a művészetnél, nem elégedtek meg a valóság ábrázolásával, hanem írásukat a művészet helyett a társadalom szolgálatába kívánták állítani.
Persze merész következtetésnek tűnik ez a fenti magánvélemény, s mint minden ilyen jellegű megnyilatkozás, csak részben igaz. Ez annyiban, hogy Gogol esetében így történt. S ha igaz Dosztojevszkij állítása, miszerint az egész orosz realizmus Gogol Köpönyegéből bújt, elő, hát a többiekre is valamelyest vonatkoztatható.
Érdekes figura ez a Nyikolaj Vasziljevics Gogol, tele ördögi kapcsolatokkal. A romantikus Puskin azt mondta, hogy Gogol két fontos művének hősei, A revizor Hlesztakovja és a Holt lelkek Csicsikovja "két démon képe". Dosztojevszkij már magát a szerzőt nevezte a nevetés démonának, Mereskovszkij pedig egyenesen Gogol és az ördög címmel írt könyvet a nagy orosz realistáról. Az ördög, az ukrajnai kozákok mondavilágában megjelenő, még ott kísért Gogol első kötetének novelláiban. Nem csoda, hiszen első tanítója a Zaporog-kozákok ezredírnoka, vagyis nagyapja volt. A Zaporog-kozákok elnevezés nem egyebet takar, mint egy keresztény lovagrendet, amely rablókkal és szökevény jobbágyakkal egészítette ki magát, amely harcban állt mindenkivel és a kard törvényénél nem ismert egyéb törvényt. Azokban a családokban, amelyek egyenesen e törzs leszármazottai - s ezek közé tartozott Gogol családja is -, nem ritkák a hagyományos lázadók, a kalandvágyó kóborlók és a csodaszerűt valósként elfogadó misztikusok. A pravoszláv egyház ördögével Gogol csak élete végén, a misztikus korszakában találkozott. Akkor azonban az igen gonoszat cselekedett vele: elégettette a beteg szerzővel a Holt lelkek második részének tíz éven át írt kéziratát, ami talán rehabilitálhatta volna az orosz olvasóközönség és kritika előtt a regény első részéért, ami túl élethűre, túl reálisra sikeredett. S hiába írta Gogol A revizor mottójába, hogy az olvasó vagy a néző ne a tükröt hibáztassa, ha ferde benne a képe, a Holt lelkekben ábrázolt Oroszország nem volt azonos az orosz anyácska fantomképével, és ezért Gogolnak kellett bűnhődnie. Aki meg is hasonlott önmagával, minden művét megtagadta, összegyűjtött leveleiben igyekezett igen esetlenül tisztára mosnia magát, majd egy évtizeden át írta rehabilitáció reményében a regény folytatását. Amit halála előtt nyolc nappal a tűzbe vetett. Ezt a jelenetet Szerb Antal így örökítette meg: "1852. február 22-én éjjel Gogol a szokottnál is nagyobb buzgalommal imádkozott. Majd felkelt, behívta inasát, és gyertyával a kezében végigment szobáin, és mindegyikben keresztet vetett. Hirtelen elővett egy köteg kéziratot, nagy részét a kandallóba dobta és meggyújtotta gyertyájával. Az inas, úgy látszik, sejtette, miről van szó, és könnyezve kérte, hogy kímélje meg a kéziratot. "Nem a te dolgod - felelte Gogol -, te csak imádkozz!" Megvárta, amíg az egész hamuvá égett, keresztet vetett, oroszosan megcsókolta az inast, majd hálószobájába tért, ledobta magát a díványra és sírva fakadt."
Bár tény az is, hogy Gogol már húszéves korában, 1829-ben elégette első művét is, a Hans Küchelgarten című elbeszélő költeményét.
Az igazi meghasonlása egy írónak azonban nem az, amit az irodalomtörténet egy Matvej nevű pópának tulajdonít, Szerb Antal a skizofréniának, Deák Tamás pedig a szorongásos depresszív neurózisnak, hanem amit Gogol kapcsán, de minden íróra vonatkoztatva Vicomte de Vogüe fogalmazott meg: "Már magában az, hogy egy ember írónak született, hogy szereti a tudományokat és az irodalmat, ama tanokhoz fűzi őt, amelyek az ifjúsága hajnalkorában uralkodtak; a legelső remekművek, amelyeket bámult, szentek előtte. Érettebb korában, mikor azt látja, hogy az új nemzedékek más isteneknek kezdenek hódolni, már az is sok volt tőle, ha képes őket követni, hogyan lehetne tehát azt követelni, hogy megelőzze őket? Pedig ez a dicsőségének elengedhetetlen feltétele: elfeledni és szétrombolni azt, amit szeretett, elindulni az ismeretlen felé, a korszellem élén. Csaknem olyan ez, mikor egy vallástól szívszakadva elfordulunk."
Ez az író igazi istentagadása, ami nélkül nem születik jó irodalom.