Át
- ***
-
- ... ember vagyok!?
- Honnan jöttem? Ne kérdezd!
- Nem ismerhetsz.
- Nem fog rajtam golyó,
- mert nekem sincs fegyverem...
- Sírom a félelmet. Sírom a bűnt.
- Megálmodtak egyszer,
- Aztán megszólítottak
- és én jöttem.
- ... mikor fegyvert ragadok majd
- az lesz halálom...
- Isten
-
- ... időből időbe merülök,
- keresem a parányt, akiben hordoztatom,
- hogy azt mondják: saját gyermekem vagyok;
- mélyedésre váró szeghegy.
- Ha kitapintottál magadban
- nemsokára megszületek...
- "... kinek tartanak engem az emberek?..."
-
- Időből időbe merülök: "vagyok, aki van"
- és mindig újra jövök.
-
-
- Teremtés I.
-
- ... és zúdul, kavarog a fény,
- a sötétet arcul üti.
- Az kínjában reszket és fél.
- A Napot pecsétül üti
-
- hatalmas papírlapjára
- szerződésének az Isten.
- Furcsán néz haragjára
- a gyűrődni kezdő nincsen.
-
- Rég perelt már így az Úr.
- Szégyenében az űr fakul.
- Megadja magát? Miért ne!
-
- Lét-kék szemet nyit az égre.
- Szikrák gurulnak markából,
- mát szül, időt a magvából...
-
- Teremtés II.
-
- Érkező távolságok váltják föl egymást,
- miközben száguldva hozzák-viszik a mát.
- Istenre hivatkoznak, valami nagyra, szépre,
- s a bennük ki nem alvó fényre.
- Onnan jön minden, az Át-ból.
- Üveglelkű lét a közel és a távol.
- Van egy pont, hol már nem létezünk,
- de minden pontban ott a helyünk;
- várakozik ránk az összerakó Kéz:
- az energia csak átalakul, el nem vész...
- Fordulunk, pördülünk,
- tárulunk, görbülünk.
-
- Akarásból vagyunk, csöpp mosolyból,
- világokat ötvöző lélek-anyag-tóból.
- Úsznánk, de csak csobogunk,
- tisztulnánk, csak locsogunk.
- Víz vagyunk?
- Az is.
- Az Úr köhintése,
- vagyis
- Isten testén forradás
- s ő bennünk a valami más.
- Örök egy, örök változás.
-
- Lebegünk a létben, s az lebeg bennünk,
- mint kóbor űrhajó úszik végtelenünk.
-
- Hullámzás
-
- A végeláthatatlanság
- csönd-éjszakáján
- kedvetlen királyok
- váltanak koronát.
- Éj-palástnak
- súlytalan szárnyán
- kompromisszumot
- köt a két barát:
-
- sötétbe öltözik a fény, hogy
- ellenének adja lányát.
- Aztán az ördög elrepül.
- Az angyal leteszi szárnyát.
-
- Fegyvert fognak
- vagy kezet nyújtanak?
- A lényeg mindig
- ugyanaz marad...
-
- Tépelődés
-
- Feszül a lét.
- Belső csavarok erősítenek falaira:
- azt hinném, ez a létezés törvénye.
-
- De mi lesz, ha
- hiánya lép uralkodói székre,
- megszüntetve a sietést, erőlködést, feszülést,
- létrejövetelt
- és visszafelé járunk majd előre:
- önmagunkba hullva:
- fokozatosan, precízen,
- mínusz-idő sebességgel:
- hogy nincsek legyünk a nincsben:
- születetlenül csúszva a születésbe,
- akkor mit higgyek,
- hogy az a létezés törvénye?
-
- Rabság
-
- Világűri, mély, sötét csend:
- tenyereket formáz a Nagy Semmiből;
- rázkódó, hatalmas erő szüremlik át a lelkeden.
- Tudod-e vajon, vagy csak sejted még:
- Isten megtartó angyalává lettél;
- sűrű, mint az akarás,
- sűrű, mint az akarás.
-
- Világűri, mély, sötét csend:
- hömpölyög, úszik, létezőben van;
- karokká lényegül, tart, tart rendületlen,
- ki nem ereszt magából.
- Így fonódsz, szivárogsz át létemen;
- és tartasz erősen,
- és tartasz erősen.
-
- Utazás
-
- Hallom a légüres csöndet,
- belefényképez magába.
- Ott, Át látni szeretnének,
- hát átnyúlnak értem a világba.
-
- Gondolatfonalakon
- csúsztatnak a túlsó partra.
- Ismételnek létezéssel
- hó-fekete negatívba.
-
- Mélyen lenn a magasságban
- alázat nélküli a jó.
- Ággá nő a végtelenség,
- Istenre akad a szó...
-
- Pillanat
-
- A hangok orkán-útjain
- meg se rezzen a szép,
- hosszú marad a dal,
- néma az üresség.
-
- Minden mindenbe lép.
- Kicsontozott idő puhítja a teret.
- Gombolj át egy dimenziót:
- a változatlan változó, az örök kerek.
-
- Múltbanézőn
-
- ... mert mindig nagyhét van
- szíveinkben,
- iszonyatban fürdő,
- csupasz várakozás;
-
- ácsolódó keresztek,
- egymásba fúródás;
- koppanó szegfejek felnagyított lármája visszahangzik át
- tudatalattink alagútjain,
- és Krisztus kezéhez ér,
- milliméteres fájdalmakat
- mélyedni.
-
- Meghalunk (mint annyiszor már)
- a szeretetlenség égzengése újra és
- újra kettéhasítja bennünk a kárpitot...
-
- Át, utakon
-
- Roppanó percek máglyalángjain,
- finom dorgálás az esőszagú lét;
- Isten-energiák füstjévé sűrülni
- paradox-igazságok hittörvényeként.
-
- Örvény-ujjakkal a valóságot
- lenyúzza arcomról az Isten, aki
- e fantom-világ mögötti léteket
- óriás-magával tetoválja ki.
-
- Robbanás
-
- ... szétszakadnak belsőm finom műszerei,
- utolsó gondolatom az elsőbe csúszik,
- apró szálkákkal vonalkázom ki a világot.
- ... nem akarok..., még utoljára nem akarok...
- súlytalanságot...
- Hiába.
- Az idő visszaindul bennem,
- eljutni, első csírámig jutok csak
- történésem fénysebességeivel...
- ... azután?
- ... azután a mostban:
- tapadok mindenre, mi még létezik;
- sűrű, szétágazó félegyenes-száguldással
- ... szakaszokat szabdal belőlem az idő,
- s a halál ragadós, vörös festékbe márt.
- Fáj?
- Mi fáj?
- A szaggatott vonal?
- Vagy az eldönthetetlen:
- halnom kell most majd
- vagy élnem...
-
- Isten szemében
-
- A nagyszemű mindenségben
- bogárfájdalmú a lét,
- forog, bukdácsol, fuldoklik
- önmagát marja szét...
-
- Ködfátylakkal úsznak
- Orion-, Tejútfények
- örök értelem alagútján
- az Isten látta képnek.
-
- Szemek néznek vissza
- riadtan a mindenségre
- gyertyalángok, tüzek...
- lábak térdepelve.
-
- A végtelen ráncos szemét
- végessé húzza az idő.
- Úszunk. Vergődünk.
- Vagyunk. Én, te..., ti, ő...
-
- Rejtőzködve
-
- Kagyló-lelkembe homokszemet tettél
- ujjlenyomatoddal leszek igazgyöngy.
- És rám ismersz majd, mert
- rovátkáidból símultam ki,
- s ha újra jövök
- már mindenki szépnek mond.
-
- Tenyérráncaid összehajolnak fölöttem,
- mint kagylóházacskák dús lakoma után.
- Belém imádkozod a hullámzást,
- a nyitást, a csukódást...
- Nem követel a szóm.
- Nem követeled szavam...
-
- Alakulok tenyérmelegedtől.
- Bűnös kis életem tetoválom Beléd,
- apró szúrásokkal bújok bőröd alá,
- el ne vesszek, Uram,
- ha egyszer békejobbot
- nyújtasz a gonosznak.
-
- Könyörgés
-
- ... élő rézüstöket vernek fejemben,
- csörög és csattog idegeim utolsó szimfóniája