Át

***
 
... ember vagyok!?
Honnan jöttem? Ne kérdezd!
Nem ismerhetsz.
Nem fog rajtam golyó,
mert nekem sincs fegyverem...
Sírom a félelmet. Sírom a bűnt.
Megálmodtak egyszer,
Aztán megszólítottak
és én jöttem.
... mikor fegyvert ragadok majd
az lesz halálom...
Isten
 
... időből időbe merülök,
keresem a parányt, akiben hordoztatom,
hogy azt mondják: saját gyermekem vagyok;
mélyedésre váró szeghegy.
Ha kitapintottál magadban
nemsokára megszületek...
"... kinek tartanak engem az emberek?..."
 
Időből időbe merülök: "vagyok, aki van"
és mindig újra jövök.
 
 
Teremtés I.
 
... és zúdul, kavarog a fény,
a sötétet arcul üti.
Az kínjában reszket és fél.
A Napot pecsétül üti
 
hatalmas papírlapjára
szerződésének az Isten.
Furcsán néz haragjára
a gyűrődni kezdő nincsen.
 
Rég perelt már így az Úr.
Szégyenében az űr fakul.
Megadja magát? Miért ne!
 
Lét-kék szemet nyit az égre.
Szikrák gurulnak markából,
mát szül, időt a magvából...
 
Teremtés II.
 
Érkező távolságok váltják föl egymást,
miközben száguldva hozzák-viszik a mát.
Istenre hivatkoznak, valami nagyra, szépre,
s a bennük ki nem alvó fényre.
Onnan jön minden, az Át-ból.
Üveglelkű lét a közel és a távol.
Van egy pont, hol már nem létezünk,
de minden pontban ott a helyünk;
várakozik ránk az összerakó Kéz:
az energia csak átalakul, el nem vész...
Fordulunk, pördülünk,
tárulunk, görbülünk.
 
Akarásból vagyunk, csöpp mosolyból,
világokat ötvöző lélek-anyag-tóból.
Úsznánk, de csak csobogunk,
tisztulnánk, csak locsogunk.
Víz vagyunk?
Az is.
Az Úr köhintése,
vagyis
Isten testén forradás
s ő bennünk a valami más.
Örök egy, örök változás.
 
Lebegünk a létben, s az lebeg bennünk,
mint kóbor űrhajó úszik végtelenünk.
 
Hullámzás
 
A végeláthatatlanság
csönd-éjszakáján
kedvetlen királyok
váltanak koronát.
Éj-palástnak
súlytalan szárnyán
kompromisszumot
köt a két barát:
 
sötétbe öltözik a fény, hogy
ellenének adja lányát.
Aztán az ördög elrepül.
Az angyal leteszi szárnyát.
 
Fegyvert fognak
vagy kezet nyújtanak?
A lényeg mindig
ugyanaz marad...
 
Tépelődés
 
Feszül a lét.
Belső csavarok erősítenek falaira:
azt hinném, ez a létezés törvénye.
 
De mi lesz, ha
hiánya lép uralkodói székre,
megszüntetve a sietést, erőlködést, feszülést,
létrejövetelt
és visszafelé járunk majd előre:
önmagunkba hullva:
fokozatosan, precízen,
mínusz-idő sebességgel:
hogy nincsek legyünk a nincsben:
születetlenül csúszva a születésbe,
akkor mit higgyek,
hogy az a létezés törvénye?
 
Rabság
 
Világűri, mély, sötét csend:
tenyereket formáz a Nagy Semmiből;
rázkódó, hatalmas erő szüremlik át a lelkeden.
Tudod-e vajon, vagy csak sejted még:
Isten megtartó angyalává lettél;
sűrű, mint az akarás,
sűrű, mint az akarás.
 
Világűri, mély, sötét csend:
hömpölyög, úszik, létezőben van;
karokká lényegül, tart, tart rendületlen,
ki nem ereszt magából.
Így fonódsz, szivárogsz át létemen;
és tartasz erősen,
és tartasz erősen.
 
Utazás
 
Hallom a légüres csöndet,
belefényképez magába.
Ott, Át látni szeretnének,
hát átnyúlnak értem a világba.
 
Gondolatfonalakon
csúsztatnak a túlsó partra.
Ismételnek létezéssel
hó-fekete negatívba.
 
Mélyen lenn a magasságban
alázat nélküli a jó.
Ággá nő a végtelenség,
Istenre akad a szó...
 
Pillanat
 
A hangok orkán-útjain
meg se rezzen a szép,
hosszú marad a dal,
néma az üresség.
 
Minden mindenbe lép.
Kicsontozott idő puhítja a teret.
Gombolj át egy dimenziót:
a változatlan változó, az örök kerek.
 
Múltbanézőn
 
... mert mindig nagyhét van
szíveinkben,
iszonyatban fürdő,
csupasz várakozás;
 
ácsolódó keresztek,
egymásba fúródás;
koppanó szegfejek felnagyított lármája visszahangzik át
tudatalattink alagútjain,
és Krisztus kezéhez ér,
milliméteres fájdalmakat
mélyedni.
 
Meghalunk (mint annyiszor már)
a szeretetlenség égzengése újra és
újra kettéhasítja bennünk a kárpitot...
 
Át, utakon
 
Roppanó percek máglyalángjain,
finom dorgálás az esőszagú lét;
Isten-energiák füstjévé sűrülni
paradox-igazságok hittörvényeként.
 
Örvény-ujjakkal a valóságot
lenyúzza arcomról az Isten, aki
e fantom-világ mögötti léteket
óriás-magával tetoválja ki.
 
Robbanás
 
... szétszakadnak belsőm finom műszerei,
utolsó gondolatom az elsőbe csúszik,
apró szálkákkal vonalkázom ki a világot.
... nem akarok..., még utoljára nem akarok...
súlytalanságot...
Hiába.
Az idő visszaindul bennem,
eljutni, első csírámig jutok csak
történésem fénysebességeivel...
... azután?
... azután a mostban:
tapadok mindenre, mi még létezik;
sűrű, szétágazó félegyenes-száguldással
... szakaszokat szabdal belőlem az idő,
s a halál ragadós, vörös festékbe márt.
Fáj?
Mi fáj?
A szaggatott vonal?
Vagy az eldönthetetlen:
halnom kell most majd
vagy élnem...
 
Isten szemében
 
A nagyszemű mindenségben
bogárfájdalmú a lét,
forog, bukdácsol, fuldoklik
önmagát marja szét...
 
Ködfátylakkal úsznak
Orion-, Tejútfények
örök értelem alagútján
az Isten látta képnek.
 
Szemek néznek vissza
riadtan a mindenségre
gyertyalángok, tüzek...
lábak térdepelve.
 
A végtelen ráncos szemét
végessé húzza az idő.
Úszunk. Vergődünk.
Vagyunk. Én, te..., ti, ő...
 
Rejtőzködve
 
Kagyló-lelkembe homokszemet tettél
ujjlenyomatoddal leszek igazgyöngy.
És rám ismersz majd, mert
rovátkáidból símultam ki,
s ha újra jövök
már mindenki szépnek mond.
 
Tenyérráncaid összehajolnak fölöttem,
mint kagylóházacskák dús lakoma után.
Belém imádkozod a hullámzást,
a nyitást, a csukódást...
Nem követel a szóm.
Nem követeled szavam...
 
Alakulok tenyérmelegedtől.
Bűnös kis életem tetoválom Beléd,
apró szúrásokkal bújok bőröd alá,
el ne vesszek, Uram,
ha egyszer békejobbot
nyújtasz a gonosznak.
 
Könyörgés
 
... élő rézüstöket vernek fejemben,
csörög és csattog idegeim utolsó szimfóniája
(Wayland dalát ne reszkesd, anyám!).
Zavarodottan kóválygó vér-bolondok fűrészelgetik
hajszálereim vályúit...,
nevetni kéne e groteszk majdnemléten,
de már nincs szám,
sebzett tested áldozati asztala torzítja húscafattá,
míg egyre hangosabban vitatkozik életem
sántikáló szívdobbanásaiddal.
Kékül bennem a fulladás és
viasz-színnel szorít kezet...
Lendüljünk neki mégegyszer, anyám!
Segíts akarnom az életet,
mégha szétlőtt állkapcsú rút gyermeket is
rejtegetsz puha húsbarlangodban.
Ne vérezz el engemet!
 
Küzdelem
 
Bennünk a halál.
Köszörüli torkát.
Nem hagyjuk szóhoz jutni,
az utolsó leheletig nem hagyjuk,
hogy kimondja magát.
 
Kés vagy
 
... kés vagy,
utolsó találkozásunkkor
bennem felejtett éles halál...
Lassan metszed el a fényeket,
rosszullétet adsz,
viszed magaddal a világot...
de te nem halsz meg;
Káin visszamosolyog benned...
 
Magamba ejtelek majd,
- zuhansz hangtalan ordítással -
amíg élsz,
torokszorító lázálmokat
cserepesedem a szádra...
 
Karácsony
 
Szülni készül az éjszaka,
tomboló szelek jajonganak anyásan.
A fogantatás pillanata sírássá nő,
kitágul,
kilöki a belőlünk csusszanó idő.
Hogy megálljunk egy véres csodánál,
s megnyílt szemeinkkel pólyálgatni
kezdjük egymásban
a visító, görcsösen kapaszkodó
életet...
 
A karácsonyfán gyertya gyúl,
ragyogás születik.
Mától
fényesebb lesz ember-lángunk
egy picit...
 
A lét foltjai
 
A mi mécseseink kioltva.
Sötétben figyelünk világbontó
falverésekre, jajokra
- nekünk ígéret se,
föld se jutott...
Isten hangját süketségünk
falai borsózzák vissza...
 
Kardokkal állunk
- tükreinkbe szúrva.
Okos szűzek elvétve ha vannak,
lopni kényszerülnek ők is
lángot.
 
Mert hiába csiholnak,
fújnak,
élesztenek...
- könnyek ellen? -
tisztaságuk hát nem ér.
Így lesz lopott az adott,
s hiábavaló jötte Istennek
késő éjjel, vagy
amikor nem is gondolnánk,
 
rozsdamarta ajtók:
puffaszkodunk körülötte...
 
Parúzia
 
Kettényílt világaink lesznek
maghasadásai e létnek,
... perzselő robbanás nyit ajtót az értelmen,
csak az anyag Hirosimája jajdul föl,
s időfalakon át figyeli a szellős
anyagtalanság fehér foltjait...,
égni fognak a börtönök...,
a tudatlanság pokolkövei...,
templomok roskadnak magukba,
de az igazi szentek nevetnek majd,
önmaguk felé lépnek,
hallgató egymásbaolvadás lesz az imájuk...
lézertekintetük ablakká vágja a lelkeket,
kiszellőzik rajta az anyag,
s már nem füllel lesz hallható az igazság...
 
Várakozva
Pap-költő barátomnak
 
India tétova léptei mozdulnak benned...,
évszázadok nyomain érkeztél meg
fehér bábelünk zűrzavarába,
hogy magadba imádkozd Európát...,
hogy olyan légy;
kő a sziklában...
(Pedig szabadságot muzsikál a te véred...)
 
Leszaggattad szárnyaid,
kitépted a szívedet..., fehér csodákért.
Fejcsóválva néz az Isten:
"... halott szárny és halott szív..."
- méregeti talentumod -
 
eladtál engem egy tál lencséért!?"
 
Metamorfózis
 
Temetünk.
Kopog a csönd,
koporsószögeket ijeszt ürességünk
fedeleibe.
 
Szív-falak repedéseiből
sikoltás spriccel arcon.
 
Harapás.
mardosó lelkiismert-kutyák
vicsorítanak.
Fogat húz a félelem,
jajokat nyújtózva
szájak barlangjaiból...
 
... de az ész
már számokkal kötekedik:
ennyi a papé,
ennyi a kántoré..., s a sírásóké...,
kihagytam-e valakit?
 
Egyedül a halott mosoly?
"Ne higgy nekik!
Isten fércmunkái szakadoznak!
Hadd temessék halottaikat!
Te gyere velem!"
 
Az utolsó szög...
görbére csuklik.
Belül maradt arcokra szárad az
élet.
 
Indulhatunk,
apu!
 
Elmúlás
 
Szobafalon ül az idő.
Lábat lenget.
 
Még árkolja magát
a pihés koponya,
de tátott szájából
már a másvilág szele fúj...
torokkaparón.
 
- Madár
repül neki
a szem üvegfalának -
légyszárnyakon,
zúgása kézrándító.
 
Nyögő félhomályból
oson az élet.
Utoljára még
belekoppan zaja
apó
fül-perselyébe.
 
Aztán...
zökken az idő-vonat,
megáll.
 
Kivárni
 
Nem voltam még, de már mondták, vagyok.
Halkan káromkodik a magyar nagyot.
Kivárni, súgták, s dolguk után láttak,
elkeseredés, szomj holnapig még várhat.
 
Aztán holnaputánba csúsztak a percek.
Sötét gondolatban ég a lélek, serceg.
A türelem kancsója kiürült már régen.
- Nem baj - szólnak -, újra töltjük szépen.
 
Fogyadozik a rogyadozni való,
kikukkant ide-oda a maroknyi jó.
Összeszorult fogakba szuvasság nem búvik,
berándult ököl lassan vállig csúszik.
 
A féket - végre - behúzták sokan,
a kapaszkodni nem tudó kizuhan.
Üzenték (pedig nem hallottam soha):
"Kivárni, míg elmegy a mostoha!"
Üzenték, én is üzenek: "Maradok.
Nem vagyok még, de lenni akarok."
 
Meghasonlottan
 
Zörgő karóról
havat fúj a szél.
Varjak a hóról
szólnak.
 
Határok nélkül,
határok mentén
szemeket üt ki
a holnap.
 
Ballagnak sorban
hátra nem néznek.
Bálvány lesznek a sóban,
ha mégis.
 
Hiába tilalom,
nekik csak út van,
halálos irgalom,
de szép is!
 
Hasra bukott csönd
int bölcsességre.
Ólommadár fönt,
majd lecsap.
 
Vascsőrbe veszi,
röpíti lelkünk...
Testünkben nesz a
halálszag.
 
Övék hát a szó,
az utolsó jel.
Örökmozgású tó
a vérük.
 
Sikoly a tájon,
vádoló szféra
mindenkoron az
ő képük.
 
A lábaik itt,
szívük odaát.
Egybe így kötik
a magányt.
 
Mi velük lettünk
az önmagukkal
határtalanba tűnt
határ.
 
A sámány imája
 
Átok a pogánynok,
átok keröszténynök.
Pogányok sűrjatok,
szülessön az énök!
 
Átkozódjík szűvöm,
vihor típjön hajbó'!
Szakodjon a szűj lé,
szakodjon a ruho!
 
Zivatoros föjhű,
ide, ide végzöt!
Fehír sámány üngöm
feketéjbe vérzzön!
 
Sivalkodjík nyílunk,
mint rítt régölönte!
Típödje a húsunk,
jajingjunk veszödve!
 
Oda Vajk vezírünk,
magiorok Üstöne!
Ném odjuk királnok,
szakodjon kű-szűve!
 
"Ném odjuk, ném odjuk,
még üs királ lészönd!
Ném odjuk, ném odjuk,
még üs királ lészönd!"
 
Légyön hát, ahogy von,
de tudjod magior királ,
kü vérzötted szűvit
pogány szellemöknek...
 
Kü vérzötted szűvük,
vérzük majd kezéd üs:
szelídíthetsz lölküt,
büszke morod még üs.
 
... borzosztó erőmöt
visszakűdöm szárnyon,
virtusos lelkököt
szüljön magior átkom...
 
Apám
 
Konok, keményfejű apánk volt,
ha sírni akart, minket ríkatott meg.
Letépte a gyöngyöket anyánk szívéről,
hogy aztán visszafűzögesse őket.
Szikrázott az asztal ökle alatt,
mikor haragját belenyilallta a fába,
igazságtalan parasztéletében
Dózsa György-ös volt a lázadása.
Lázadt, erős volt a szóban, de
szétfolyni már nem tudott a harag
csöndéletében pálinkásüveg, pohár, ő,
meg a pálinkaszag.
Konok, keményfejű apánk volt,
hazugságokat szúrtak fülébe,
riadalom tett pontot mondatainak
el-elcsukló, megfojtott végére.
"Ne mondj ilyet! Jaj, valaki meg ne hallja!"
- óvta anyánk
valahányszor magyarságába botlott.
Lefelé küldte hát kesernyéjét a szónak,
mit magának, egyre csak magának mondott.
Konok keményfejű apánk volt,
szemünkben megöregedni nem tud,
amit nekünk gyűjtött mámorában,
szemöldökünk tőle összefut.
Visszük magunkkal, hol púp, hol dicsőség,
lassan böfögjük fel életünk során,
hogy tovább emésszük anya-tűrőn, hosszan,
kishitűen, vergődve, ostobán.