Szikrák

 

Halálos szerelem

... azóta kell halálos szerelem...
azóta kellenek krisztusok nekem,
akikben kitapintható a fájás,
akik vállukon hordják furcsa világukat.
... nekem krisztusok kellenek, mázsás
terhet cipelő sebek, és kikből
Isten vére csepeg.
Halálszagú, csenddé sűrült égi küldetések.
Egymásba vérzések,
tövishegyek karcoló mártózásai...
földig rombolt életek,
szemen köpött alázatosságok,
áldásból kitépett jajongások,
ellent kiáltó nemek,
vérző férfiszemek,
homályuló, zöld magány,
időtlen, örök talány,
... nekem máglyahalál kell,
lelket gyullasztó eretnek gondolat,
mi merészen égre mutat.
Amiből olvasnál, ha lenne hozzá szemed,
és vezetne is, ha nyújtanád kezed.
... nekem szikrázás kell,
csengő hang, merész igen...
... valami ilyen...
- talán észrevétlen -,
de halálos szerelem...

Titkaink

Az egymásutánokkal mérgezem tüdőmet,
percek műve csupán a cigarettásdoboz
üres tekintete.
Karcolhatnak lélekcserzők,
sátánnal koccintok félelmetlenül,
ha kell,
csak..., csak ne menj el!
Ha többé nem látnálak...
egy egész végtelennel hosszabbodna
a gyújtópont és látómező közötti távolságom.
 
*
 
Sose ad neked az anyám,
megfizettet, mint Lábán Jákobot,
s ha szolgálatod letelik,
álmaimba lép.
Leákat csempész gondolataimba;
- Te is csak férfi vagy! -
legyint gúnyosan.
 
S amíg élek,
igazat adat magának...

Leplezetlenül

Sötétülő felhőkből néznek ránk a Kajafások
(Pilátus kezét még nem mossa,
de készül már töviskoszorúnk),
toporgó türelem vitatkozik szemeikben...
lassan vigyázba rajzolják arcukon a ráncokat,
hogy savas tekintettel próbálják
lelkünkből a titkot.
 
Maradj csöndben, kedves!
Istenszagú dörgedelem ne tévesszen!
A szeretés vámszedői ők
- Zakeus tenyerükbe fér -,
villámot ütnek szöges fájdalmul karjainkba,
bár elszenesedik majd,
nekünk már elég lesz egy pillantás.

Boszorkánylepke

... kérdezt azokat, akik szerettek már egyszer...,
 
földet ettek és vért ittak,
holdfénybe mosták kezeiket, de
ráégett tenyerükre az egyedül
töltött éjszakák minden könnye...
 
... kérdezt azokat, akik szerettek már egyszer...,
 
borgőz volt minden romantikájuk,
míg otthon gyerek sírt és asszony...
és falatokra szaggatták testüket,
hogy jóllakassák kínjaikat...
... így téptek nekem éveket életviráguk bokráról...
 
... kérdezt azokat, akik szerettek már egyszer...,
 
hozzám nem érdemes jönni
könnyűvérű csókért,
mert ki így tud csak szeretni,
földet eszik majd és vért iszik.

Őrtorony

Nem merem kinyitni
gondolataim zsilipjeit,
ha többet engednék ki belőled
agykanyarulataim árterületeire,
mint amennyit meg tudok fékezni a
sodrás erejével szemben,
elborítanád az agyamat.
"Pszichés deformáció"
ülné meg
a világosságtól tébolyult
világot bennem.
 
Gyógyíthatatlanul beléd-
bolondulnék.

Átébredés

A vagyok és nem vagy
határáról mosolyogsz...
megtaláltalak, de te már
nem látsz engem...,
nem tudom mi a kicsi
és mi a nagy,
ami merül vagy
amibe merülsz...
... és nem tudom, hogy te vagy,
vagy a mindig voltál...

Szerelem

... az éjszaka sötéten lopakszik.
Csendben matat a tájon...
az éberség izma rezzent pilládon,
lassan fehérülő álom-virágodból
kiröppen fekete szembogarad
és szobádban köröz újra...
 
Miféle erő nem hagy nyugodni?
Érezlek, pedig messze vagy...
és függőleges elválasztóvonalaim,
a falak
felé fordulva szemezgetem az éjszaka mondatait,
hogy összeállítsak egy igazán neked hangzót,
létem és léted vibrálásából...

Kutakodnék

Kutakodnék szemeidben,
de azok még sötétebbek lesznek.
Valahol elmaradtam.
Tudom, mert nem akar rám virradni,
csak bolyongok...
 
Kutakodnék szemeidben,
de az magába fojt mindent,
mi kilélegezhető,
nehogy eltűnjön, nehogy elpárologjon
illata annak a másik nőnek...
 
Kutakodnék szemeidben,
tartanád egyre, amint én tartalak.
Így élünk.
Így vagyunk.
Méricskéljük a távolságot a félelmek
mérőszalagjával, de az egyre szalad közöttünk...
 
Kutakodnék szemeidben,
de bozótot növesztesz elé, hazugságot
kegyeset, kíméleteset.
Gyöngéden lépsz árnyékomra,
pedig az is fáj.
Fáj a vágy.
Fáj iránya, ami rajtam kívülre mutat...
 
Kutakodnék szemeidben,
de nem merek,
nem merem látni, amit már rég tudok.
A szótlan világtalanságot.
Hogy belém vakultál, hogy csak ő létezik
lelked recehártyáin - a következőig -
mindörökre.

Húsz év után I.

Azt mondtad, nem örök a szerelem,
hogy jönnek az idők, a feledkezések,
és makacskodnak majd velem,
a kérlelhetetlenségig megaláznak.
 
Azt mondtad, nem örök a szerelem,
mert, ha kigyomlálja hajszálainkból
a sötétet, összekuporodik majd, nevet,
megy, futni kezd más után, mert mehet.
 
Tegnap hallottam a hangod,
a távolnak kiáltott,
összekoccant fogammal a pohár...
ismerem még most is a dallamot,
soha ellenem, mindig nekem szóltak.
 
... beszéltem, csak beszéltem, de a
mondatokról elfeledkeztem.
Rohantam a hangod után,
el ne vesszen a levegőben.
Nekem fontos. Sután,
 
ha mindennapos, tudom sok lehet,
de az én fülem csak matat, keres...
 
Te mondtad, maradjak, ha
akarnék is, máshoz csak szaladjak,
de neked maradjak.
 
Te mondtad, fáj,
harap és váj, ha
megkerülöm a szót és
elhallgatom a másikat,
húsz év után is...
 
Húsz év után is itt állok az
ismerős semmiben és mintha csak
az előbb mentél volna el,
várom, hogy kinyisd az ajtót
... és nem értem,
hogyhogy nem örök a szerelem?

Húsz év után II.

Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok.
Feltűzöm hajam. Farmert húzok.
Márt vártalak. Vártál.
Odakinn esik. Bőrig áztál.
Nézel. Reszketve nézlek.
Vágyak vagyunk, lélegzések.
Álmot kergetve (vagy megidézve?)
símogatod homlokom igézve.
Erdőnyi homály úszik lelkünkig,
kidőlt fák ágai recsegik
a vihart. Patakzik a víz.
A múlttal hadakozik egy íz.
Csak állunk és várjuk, hogy az esők
belénk záródjanak, mint a velők...,
viharok csendesüljenek húsz év után,
csak neved mondhassa végre a szám.
Sátrak emelkednek, széllé válnak,
csak a miéink maradnak, örökké állnak.
Tábortűz gyullad szemeinkben,
tiltást tett a sors kezeinkbe.
Vízbe szórjuk a könnyfelhőket.
A Tisza kiönti emlékeinket.
Állunk a ház előtt bőrig ázva,
állunk másokat meg se látva.
Szorítjuk egymás kezét és testét,
nem akarjuk áthúzni velünk a tervét,
se látni a sápadt Istent,
ahogy fejével nemet biccent.
Csak hallgatni az esőzuhogást
és csókolni, csókolni éhesen egymást.

Pont

Sivár félelemmel néz reám a föld,
rögök fölött semmi süvít sebesen.
Kattogó perceim záródásaikor
a te kezed legyen fejemen.

Szikrák

Agyamra tetováltad magad.
Tehetetlenül nyöszörgök cirkalmaid alatt.
A jelenléted fáj, mert kitörölhetetlen.
 
Orvul támadtak a szavak,
s én nem tudtam hová is nézzek,
mögé-e vagy eléje a létnek.
 
Szerettem volna süketnéma lenni...
 
*
 
Belém tapadtál.
Ittmaradásom csendélet.
Riadt szemekkel figyelem
szemedben, ahogy égek.
 
*
 
Fő a leves,
a hús...
- nem vagy már, hogy ennél belőle -
forró könnyet ejt a fazék széle,
 
s az életem.
 
*
 
Ahogyan taposott két szobacsuszid
nyomott orrú görnyedéssel
nyöszörgi
fantomfájdalmú ürességét.
 
*
 
Lennél-e velem nem lenni?
Ne félj, nem fog fáj semmi!
Idők vagy az időben...
 
*
 
Tartom a tegnapot,
hogy le ne ejtselek ma.
Holnap is tartani fogom.
 
*
 
Gyávaságba kuporodik a szó,
üres tarisznya a vállán és
elbúcsúzik a Csendtől.
... nem tud már mit
mondani neki...
 
*
 
Kietlen forró tájon álltam,
és vártam a hóesést...,
... aztán hullani kezdett...,
lassan rám szakadt az ég.
 
*
 
Lélekfoszlányaimon betűk:
szakadozó cérnahangon
sikoltják a neved.
 
*
 
A csönd, ahol járkálnak fényeim,
százszínű világ.
A világ, amelyben kényszerülsz járkálni,
ezerszínű csönd.
Ha kopognak, én sosem hallom meg,
te a szú percegésének is ajtót nyitsz.
 
*
 
Folt vagy. Folt az arcomon,
fehér fakulás.
Lassú, de biztos távolodás;
fénykép-homály.
 
*
 
Szögletes szerelmet rajzoltál szívemre,
valamire hasonlít...,
rácsaid árnyékában élek...
 
*
 
Vércseszemű szerelmed köröz fejem fölött...
lecsapsz gondolataimra is
és magadba falatozod azt,
némasággá zárt lelked,
lakatom, se ki, se be nem
juthatok már jobban,
állok egy helyben,
a közel, s a távol metszéspontján...,
s te lassan körülfonsz,
kígyóvonaglással roppantasz össze...
 
*
 
Gyűlöllek...
Gyűlölj!
Azt akarom...,
hogy végre ne szeresselek annyira.
De te halk megbocsátást
rajzolsz homlokomra.
 
*
 
Meghalt.
... állt egyszerűen a levélben.
Tompa fájdalom ütött fejbe.
Hiába.
A szemembe száradt könnyeken túl
nem tudtam lépni.
Egyre csak támasztottam
halottamat.