Novella
I. díj
Helyzetformálás
A Zöld utcaiak csodacsatára vasárnap, a nagymeccs előtt végignézi, ahogy a Bankó család zuhanó cserepesvirága lemetéli Somló néni fejét.
Somló, szül. Bercsényi Jolánka.
Helyzetteremtésnek jó, nem?
A guruló fej már a gyermekfőt is állásfoglalásra készteti az élet értelmét illetően. Eddig tisztán látta a felezővonalat, emlékezett a múlt heti védelmi hibákra, és tudta, hogy ma győzniük kell. Győzni kell és kész. Ekkor robbant vasárnapjába ez az őszülő, szemüveges fejforma.
Megzavart, koravén lurkó.
Ezek után hogyan gondolkodjon gólarányokban?
Egészen másként alakulna a történet, ha "az eset" a nagymeccs utánra halasztódna.
A tizenéves csodacsatár vasárnap, a megnyert nagymecss után végignézi, ahogy a Bankó-család zuhanó cserepesvirága lemetéli Somló néni fejét.
Ezek után hogyan gondolkodjon gólarányokban?
A különbség érezhető, nem?
Alakteremtés
Diagnosztikai lap sorszáma 23786. Életkora, testsúlya, címe. Lábujj: jobb, bal, 1-5. Középcsont, talp, sarok, boka, lábikra, térd, derék, nyak, hát. Sarokemelés nincs, cipőméret 42.
A Gyöngyszigetre utazik a nőjével, csak úgy, kikapcsolódni.
Mint a többi szombat. Sör, a jobbfajta, speciális alkalmakra őrzött cigi, plusz a könnyű és rugalmas pecabotok. Elmenekülni a motorházaktól, a szétroncsolt kipörgésgátlóktól, otthagyni az egész rohadt mezőgépszerelést és szombaton, a Szigeten, a nőben lenni. Minél tovább.
A sör, a hétvégi cigi, meg a könnyű, rugalmas fenekezők. Ennyi.
Diagnosztikai lap sorszáma 23999. Életkora, testsúlya, címe. Lábujj: jobb, bal, 1-5. Középcsont, talp, sarok, boka, lábikra, térd, derék, nyak, hát. Sarokemelés nincs, cipőméret 42.
Szegedre utazik. Ott mégiscsak nagyobbak a művelődési lehetőségek.
A vonatot csak olvasással együtt tudja elképzelni. Sokáig bizonytalankodik Garaczi és Hazai prózája között. Ha már olvas, olvasson menő dolgot az ember. Somogyi könyvtár, meg, hogy tényleg teljesnek érezhesse a napot: irodalmi est a Sík Sándorban.
Aztán enyhe stílusváltás: a hölgy a Royalban várja, fél tízkor. Előtte, az asztalon, kicsi sárga mobiltelefon. Díjcsomaggal, meg másodperces alapú számlázással. Nem a teljes és gazdag napokat szereti.
Most a személyi adataink határoznak meg bennünket, vagy valami egészen más?
A sztori
A sok focimeccs közül, amelyeken a brazil Dodinho do Nascimento, a világ elsőszámú csillaga gyorsaságát, technikáját, gólérzékenységét fejleszthette, egy sem volt olyan rendkívüli, mint az a barátságos mérkőzés, amelyet egy párizsi étteremben játszott, meg nem szűnő taps és óriási érdeklődés közepette.
A világhírű Zserbó, Párizs központjában, hazai specialitásokkal és a mennyezetre függesztett 7x8-as képernyővel. Hogy mindenki lássa.
Bár még mindig nem százszázalékos, egészségét nem befolyásolhatja károsan új videojátékának bemutatója. A Győzd le a brazilt!-ban magával a világ legjobb labdarúgójával vehetjük fel a küzdelmet. És a párizsi bemutató fénypontjaként a nagy do Nascimento is megpróbálkozik a lehetetlennel - legyőzni önmagát.
A meg nem szűnő taps és az óriási érdeklődés.
Dondinhót bőrszékbe ültetik, olyan forgósba. Menni fog, biztatják a szervezők, csak fociznod kell. Ahogy szoktad. Előtte billentyűzet meg egér: a legújabb Genius modellek.
Az operációs rendszer indításához be kell kapcsolni a számítógépet.
Váltásképp most nem a lábát filmezik. A hosszú, lapos mutatóujj: másnap már mindenhol. Videojátékon, müzlisdobozon meg a tévében.
Kattanás. Győzd le a brazilt! Dallamos, felemelő zenével meg gyönyörű grafikával. A megbízottak hosszasan billentyűkombinációkat meg egérhasználatot ajánlanak. Ezt és ezt, egyszerre, külön, ennyiszer meg ennyiszer. A testcsel, a lapos átadás, fej. Így meg rúgsz.
Kétszeres kattintás. Belépés a barátságos mérkőzésbe. Mindjárt felismeri magát az ellenfél soraiban. Tizenegyes, mint rendesen. Csak az ajka teltebb, és a szeme más. Szemtől szemben saját magaddal.
Próbáld elképzelni, hogy magad ellen izzadsz a pályán, egy 7x8-as Sony-képernyőn, és közben mindenki benneteket figyel.
A meg nem szűnő taps és az óriási érdeklődés.
Nem érzi bonyolultnak. Ez és ez, egyszerre, külön, ennyiszer meg ennyiszer. Testcsel, lapos átadás, fej. Többször egymás után. Tényleg élvezi. Esetenként találkozik magával, legtöbbször a középpályán: lökdösés, rúgások. Ilyenkor érzi, hogy nem holmi menetrendszerű hadgyakorlatról van szó. Növekvő versenyizgalom: to win, win, win.
Alt+C, jobb gomb, lefelé, Ctrl, tanácsolják többen is. Bombagól. Persze ez nem ilyen egyszerű.
Kiegyenlítődött küzdelem, az utolsó percig. Akkor történt az a rejtelmes tragédia, amelyikről minden újság ír. Mint aki elalszik. A híres nyálfolt a billentyűzeten. Semmiféle nyomozás vagy tudományos kutatás nem vezetett eredményre.
Ama bizonyos percben a Zserbó bőrszékében izzadó játékosunk zseniálisan reagál egy balról magasan beívelt labdára. Csodagól négy tételben. Alt+C, jobb gomb, lefelé, Ctrl. A felső léc alá. A kapusnak esélye sem volt. Fölzúg a vastaps, utána fülsértő, tökéletes csönd. Győzelem?
Teljes valószínűséggel, egészen másmilyennek éreznénk a történetet, ha a győzelmet egy, az előzőnél semmivel sem silányabb öngól eredményezné. Így:
Ama bizonyos percben Dondinho do Nascimento, a tizenegyes számú brazil, a másmilyenszemű, zseniálisan reagál egy balról magasan beívelt labdára. Csodagól négy tételben. Átveszi, megszelídíti, a saját kapujára fordul, és már tüzel is. A felső léc alá. A kapusnak esélye sem volt. Az eredmény nem változott: győzelem?
Özönlenek a fotósok: váltásképp sem láb, sem mutatóujj. A brazil feje, minden izzadmányával, a legújabb típusú Genius billentyűzeten.
Apának, aki elment
Még kisfiú voltam, tízéves, amikor Apám meghalt. Anya lefeküdt a szoba másik ágyára, és behunyt szemmel, visszafojtott sírással virrasztott. Tudta, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó nyugodt éjszakám. Akkor még rövid hajam volt. Kerek arcomat belefúrtam a párnába, úgy aludtam.
Puha, de fojtó éjjel volt.
Amikor megkérdeztem, hogy Apa hazaért-e már, Anya nyugodt hangon válaszolta, hogy:
- Igen.
Puha kezével simogatni kezdte az arcomat. Azt akarta, hogy ne sejtsek semmit. Már aludtam, amikor visszafeküdt. A homály azonban túl sűrű volt, nem engedett pihenni. Odalopakodtam Anya ágyához. Hunyorítanom kellett, mert a sötéten kívül mást nem láttam. Ráhajoltam az ágyra, de az üres volt. Amikor benyitottam Apám szobájába, abban reménykedtem, hogy Ő bent fekszik, s talán alszik is már. Sőt, ha fölébred, zokon fogja venni, amiért fölkeltettem. De Apa ágya is üres volt. Az ágyneműjére ferdén esett a fény. Érintetlen volt. Anya elöl összefogott hálóinggel sietett vissza. Szeme vörös volt, és riadtan tekintgetett.
- Hol van Apa? - kérdeztem.
- Gyűlésre hívták, azért nincs itthon - mondta.
Hogy ez nem igaz, azt reggel tudtam meg. Anya hangját hallottam, a Mamához beszélt. Az ágyon ültek mind a ketten, anya és lánya. Kintről halvány fény szűrődött be, kékesszürke, gyér fény, amilyen csak ősszel látható, szeptember és október havában. A két asszony arcára árnyék ült. Hasonlóak voltak, csak Anya álla tűnt erősebbnek és a haja barnábbnak. "A kórházban van" - mondta. Még félálomban voltam, de ezt hallanom kellett, a kórházban van. Gondolatok ütköztek össze a fejemben füstölögve, csikorogva, mint a mozdonyok. A felismerés rebegve szaladt ki a torkomon. Állati hangzavar volt ez, kapaszkodás. Nem volt erőm lélegezni, csak őrjöngeni, hogy Apa, Apa!, és túlkiabálni magam. Bugyborékoltak a hangok, habjuk betöltötte a torkomat. Anya kinyújtott kézzel ugrott át hozzám. Keményen ölelt, hogy elnyomja a rémületet. Apa!
Az ajtó úgy nyílt ki, mint egy mérges kutya pofája. A bátyám, Robi rohant be. Szeme álmos volt, a haját elfeküdte. Kiáltozásunkra ébredt föl, s most itt állt, és riadtan kérdezte, mi van. Úgy bámult, kezében a kilinccsel, mintha nyomban el akarna futni. Kiabáltam, hogy Apa meghalt, hadd tudja meg ő is. Arcát ijedtség futotta el, halántékán kidagadtak az erek. Láttam rajta, hogy megfordul vele a világ. Izmai megfeszültek, amikor futni kezdett. Nem láttam, merre szalad, csak a lábait figyeltem, ahogy sietősen egymás elé rakja őket. Mérgező füstként eregette a két szót, hogy nem, nem igaz. Kiabálásunk egybeért, átfogta egymást, és olyan hangosan szólt, hogy beleremegtem. Az ajtó csapódott. Anya kirohant. Úgy vélte, Robi most őrültséget csinálhat. Magamra húztam a pulóverem, próbáltam nem gondolni semmire, nem tudni a dolgokról, elfelejteni mindent.
Közben olyan görcsösen sírtam és kiáltoztam, hogy átvezettek az ebédlőbe. Vízzel kínáltak, de féltem a pohár remegésétől és magától a víztől, ahogy tompán csillogott. A fájdalomtól rángva néztem Anyát és Robit. Mindketten álltak, az ujjaikat tördelték, és hol a homlokukhoz, hol az arcukhoz kaptak. Kiabáltam, hogy fogjuk meg egymás kezét, és ugorjunk le az emeletről. Rémültem figyeltek, de moccanni sem mertek, amikor sajgó fejjel elindultam a végső útra, amit kijelöltem magamnak. Föl a lépcsőn, és ki az ablakon. A szomszédasszony állított meg, miközben tömzsi ujjaival lenyomott egy székbe. Bal kezével a haját igazgatta, a jobbal engem fogott.
- Nektek erősnek kell lennetek, mert Anyának szüksége van rátok! - mondta. Haja újból a homlokába hullott, láthatóan izgatta a szemét. Beletemetkeztem a kicsit kövérkés testbe és sírtam. Mindenki így tett, sírt. Nem értettem, hogy most miért kell erősnek lennünk, és Anyának miért van szüksége ránk? Ahogy beszélni kezdtem, özönlöttek a szavak. - Ugye, ránk gondolt, amikor meghalt, ugye, ránk? Anya, ugye ránk? Mondd, hogy igen!
Később visszamentem a szobámba. Lefeküdtem, és hosszú ideig dunsztoltam magam a paplan alatt. Már reggel volt, így a virradat derengő fényeit fölváltották az árnyékok, amelyek a faltól nyúltak el hosszan az ágyig. Néha kinéztem az ablakon, bele a tájba, amit a házunk előtt kanyargó víz szelt ketté. Semmire sem figyeltem. Hagytam, hogy sodorjon a méreg, a kétségbeesés és a félelem. Dühös voltam, mert Apa itthagyott minket. Kétségbeesett voltam, mert nem tudtam, most mi lesz, és féltem, mert a halál félelmetes. Vergődtem tompán az ágyban, és nem figyeltem semmire. Nem engedtem, hogy a szememben kirajzolódjék bármi is, egy alak vagy egy forma. Hánykolódásom alatt, bár a fény hol élesebb lett, hol tompult, a pupilláim nem reagáltak. Magam voltam, egyedül, teljesen.
Ha nyílott az ajtó, és megláttam a kandikáló arcokat, a tekinteteket, amint próbálnak valamit elkapni belőlem, a benyúló kezeket és belépő lábakat, elkiáltottam magam, hogy kifelé! A családomon kívül mást nem engedtem be. Úgy éreztem, Ő az én apám volt, ezeknek semmi közük hozzá. Én hívtam Apának, nem ők. Fejemre húztam a takarót, és kiabáltam: kifelé! A látogatók szemében megláttam a meglepődést és a mögéje szorult fájdalmat. Visszakoztak is mindjárt. Zárult az ajtó, az idegenek visszahúzták kezüket és lábukat, legvégül pedig az arcukat. Megvédtem magam tőlük, gondoltam büszkén, pedig csak megijedtek tőlem.
A nagybátyám fia, Attila ekkor huszonnégy éves volt. Az asztal mellé ült le, szembe Robival. Vékony ruhát kapott föl magára, amikor átjött hozzánk. A szomszédban lakott, két házzal arrébb. Szemét kisírta, szemhéja pedig úgy átázott, mintha szét akarna mállani. Haja a feje búbján hullámzott, de nem takarta el összeráncolt homlokát. Közel volt hozzá a szekrény, ami beárnyékolta alakját és a fotelt. Azt mondta, a háború a hibás, azért halt meg Apa. Egy tanknak rohantak neki, folytatta, Ő és a barátja.
- A tank az úton állt, éjjel. Ha valami elromlik, azt jelezni kell fénnyel vagy táblával. A katonák ezt nem tették meg, otthagyták az úton. Apádék pedig nem vették észre a veszteglő harckocsit.
Vastag ujjai az asztal lapján doboltak, homlokát pedig annyira összeráncolta, mintha mutatni is akarná az éji utat, amin nem volt hely. Majd sírni kezdett. - A disznók... - szipogta, s próbált tovább beszélni, de a könnyeit nem tudta lenyelni. Megrémültem, mert eszembe jutott: ha Apa életben marad, lehet, hogy elveszíti valamijét. Talán a kezét vagy a lábát, de az is lehet, hogy megbénul.
- Talán jobb is, hogy meghalt - mondtam. - Mi lenne, ha láb vagy kéz nélkül kellene élnie? - hadartam Robi arcába. Ő is tördelte az ujjait, és törölgette az arcát. Hallgattam szipogásukat, miközben az én szememből is kibuktak a könnyek. Tíz tonna tömör acél, gondoltam, de akkor még föl sem fogtam, mit jelent ez. Disznók! Kik a disznók? Törölgettem a szememet, a kezem is nedves lett, mire abbahagytam. Tíz tonna tömör acél és egy pléhdoboz. Szinte láttam, ahogy Apa tolókocsival gördül be a szobába. Nyikorognak a kerekei, Ő pedig hörög.
- Hallgass - mondta Robi. Ezután nem mertem többet szólni.
Másnap vendég érkezett, Irénke, Anya sógorasszonya. Csontos arcával és enyhén göndörödő barna hajával gyönyörű nő volt. Először Anyát ölelte meg hosszan, nyugodtan. A kezében szatyrot szorongatott, és ahogy karjait összekulcsolta Anya hátán, a csomag ide-oda járt. Nevezhetjük ezt batyunak is, mert nem volt benne más, csak ruha meg talán fogkefe. Ő tényleg azért menekült el, hogy ne haljon meg. Amikor Anyával elengedték egymást, Robihoz fordult. Őt is megölelte, súgott neki valamit, majd felém indult. Lépteitől hullámzott a haja, tekintete gyorsan járt körbe a szobában. Átölelt. Folytak a könnyei, az enyémek is. Engedtem az érzéseimnek. Halkan mondta, hogy részvétem. Úgy csimpaszkodtam belé, mintha a szavait akarnám kihúzni belőle. Mielőtt hangosan megszólalt volna, még egyszer a fülembe súttogta: részvétem. Tőle elfogadtam. Tudtam, hogy ő is átélte már ugyanezt. A saját bőrén érezte meg, mit jelent elveszíteni a legközelebbit. A kisebbik fia halt meg leukémiában. Neki nem mondtam, hogy kifelé, hogy menjen el, őt nem zavartam el, szerettem.
Ugyanígy szerettem Papát és Mamát is. Vörösmarton laktak. Még emlékszem a képre, ahogy fölszállnak a buszra. Nem maradtak sokáig, teljesen összetörtek fiuk halála miatt. Az a csöndes, jó öregember, aki egész életében fütyörészett, most hazáig sírt. Soha többé nem láttam, elment ő is a fia után, hogy megnézze, hogy van.
Most, hét év távlatából minden megváltozott. Irénke hazamehetett, én pedig megszoktam, hogy Apa nincs mellettünk. Elment, ahogy mindenki elmehet.
A temetőben nagy, meredt testekkel, mozdulatlanul állnak a szobrok. Gránit és márvány síremlékek sorakoznak egymás mellett. Reggel fölkel a nap, és tüzes korongját estélig végighordozza a holtakon. Apa is itt sodródik valahol, e csöndes tóban, ahol nincs mozgás.
Félek, egyszer én is Apa leszek...
Randevú
A férfi leült az asztalhoz a kávéházban.
A pincér kijött. Kíván valamit rendelni? - érdeklődött.
- Semmit - válaszolt a férfi. Elmenőben izgatottan megragadta a pincér karját. - Elnézést. Ő még nem volt itt, ugye?
A pincér szakszerűen rázta le magáról az amúgy sem túl erős szorítással bíró kart. - Nem, uram. Még nem érkezett meg. De ha megjön, szólok neki, hogy vár rá.
A férfi megköszönte. Aztán a szalvétával kezdett játszani. Odaírta filctollal a saját nevét, aztán az övét. Majd az egészet szívkeretbe helyezte és átdöfte egy nyíllal.
Aztán letette a papírdarabkát az asztalra. Csak nézte, nézte. Közben úgy mosolygott, mint valami dilinyós, akit most vertek kupán egy baseballütővel. Ujjaival megsimogatta a lány nevét. Rá gondolt, egyre csak rá. Meg arra, hogy miért nem jön már.
Észre sem vette, hogy nevetni kezd.
Megpróbálta elképzelni őt, hogy eltöltse valamivel az időt. Ez nem volt nehéz - órákat tudott volna ezzel eltölteni úgy, hogy egy pillanatra se unjon bele. Újra meg újra felépítette, sejtről sejtre, színről színre. A tökéletességet alkotta meg magában. És mikor kész volt, újra kezdte.
Barna hajat látott maga előtt. Kék szemeket. Piciny gödröcskéket a kristálytiszta arcon, mikor a rózsaszín száj elmosolyodik. Ugyanebben a pillanatban elővillanó fogakat.
Sikoltani lett volna kedve. Az érzés kényelmetlen volt, de jó, annyira jó, mint még semmi más!
A sótartót markolta meg. Egy ideig kopogott az asztalon. Aztán az iménti szöveget karcolta bicskájával a tartó aljára is, közben éberen figyelve, hogy a pincér látja-e, miben mesterkedik. Nem látták meg. Senki sem figyelt rá.
Megint kuncogott egy sort.
Aztán a lány is megjött.
A férfi, amilyen gyorsan csak tudta, elrejtette a szalvétát. A sótartót is úgy fordította, hogy ne lássa senki, mi van belekarcolva. Mosolygott, amilyen bután csak egy tizenéves fiú mosolyoghat egy tizenéves lányra.
Gyönyörű barna lány volt. A szeme kék. A férfi sejtette, hogy csak kontaktlencse, de nem érdekelte egy pillanatig sem. Imádta őt, és ebből egy jottányit sem engedett. Egyfolytában az ajkát bámulta. A lány nem szólt emiatt.
Lehet, hogy élvezte is. A férfi remélte, hogy így van.
A lány nem is köszönt. Csak leült, könnyedén, mint valami tündér. Megérintette a férfi arcát és megsimogatta. Aztán lehelt rá egy csókot. A férfi alig érezte, mégis tudta: a szerelem szülte ezt a gesztust. Ez számított. A többi mellékes.
Mosolygott. A férfi pedig boldog volt, hogy a lány, akit szeret, boldog.
Megfogta a kezét. Vékony, gyönyörű kéz volt - a férfi alig érezte a langyos érintést. A lány körmei manikűrözöttek és csillogóak voltak. Ismét egy részlet, ami a tökéjjel egyenlő.
Ő úgy volt tökéletes, ahogy volt. A férfi pedig.... Nos, ő nem tartotta magát épp görög istennek. Az orra ferde volt, szeme sötét és mélyen ülő, szája túl kicsi, álla túl nagy. Fejét elfuserált, zsíros, szőkésbarna színű haj ékesítette. Fiatal volt, egyetemet végzett, de a szeme egyáltalán nem sugallt intelligenciát.
Inkább bárgyú, naiv sötétséget.
Ez a lány az Isten adománya volt neki. Soha nem volt barátnője előtte. A szerelem is csak futólag érintette abban a korban, amikor oly könnyen lesz szerelmes, és oly nehezen keveredik ki belőle. Akkor pedig csúfosat bukott. Azóta alig mert ránézni a másik nemre.
Nem értette őket, és ők sem értették a férfit. Teljes volt az egyetértés.
A buszállomáson állt. A munkából ment hazafelé, ahogy minden nap. Unalmas és szűk élete volt, melyből évek óta nem tudott és nem is akart kibújni. Ekkor azonban, épen gondolatai tengerének közepében úszva, megérezte, hogy valaki áll mögötte. Megfordult és elállt a lélegzete.
Ő állt ott, a teljes valójában. A férfi már az első pillanatban gyönyörűnek látta.
Nem szólt semmit. Csak nézte a férfit, a férfi pedig bámulta őt. Szerelem volt első látásra. Pedig a férfi mindaddig azt hitte, hogy ezt a fogalmat csak az írók találták ki. Egyszerre csak azt vette észre, hogy örömében könnyezik. A lány pedig, ezt látva, átölelte.
Közben elment a busz. Elment a második is.
Így kezdődött a kapcsolat. Azóta sokszor találkoztak. Nem mindig ezen a helyen, de a leggyakrabban itt. Mindig tíz perccel előbb érkezett. Nem rendelt, csak miután ő megérkezett.
Mint most.
Odaintette a pincért. A lány intett, hogy nem kér semmit. A férfi levest hozatott. Egyelőre.
A pincér bólintott, azután elsietett.
A szomszéd asztalnál valaki fülsértően nevetni kezdett. A férfi sértődötten odafordult, megkérte a jókedvű illetőt, hogy hagyja abba. Zavarja a társalgásban, mondta. A kövér, szakállas ember azonban nem hagyta abba. Sőt, még inkább hahotázott.
- Ne izgulj - súgta a férfi a lánynak. - Csak irigykedik.
A lány csak nevetett. Kacaja elfeledtette a férfival az egész külvilágot.
A pincér kihozta a levest. Ismét egy szó nélkül, sietve távozott. Mintha valami módon iszonyodna a férfitól.
Kit érdekel? - sóhajtott a férfi. Ha ő szeret, akkor minden mindegy.
A lány csak mosolygott.
A férfi élénken elétolta a sótartót és a szalvétát. A mozdulat önmagában felért egy vallomással.
Ő megérintette a tárgyakat. Előbb a szalvétát vette szemügyre, azután gyengéden megsimította a sótartó fémét, benne a karcolást. Lehajolt hozzá, megcsókolta sorra mind a kettőt.
Aztán a férfit.
A férfi viszonozta. Amikor végre megváltak egymás bőrének az érintésétől, még egy ideig nem engedték el a tekintetükkel egymást. Amikor a férfi hirtelen zavartan elkapta szemét a lányról, megrökönyödött.
Mindenki őket bámulta. Sajnálkozó, ártó tekintettel néztek. Valaha Júdás tekinthetett így a Megváltóra. Irigykedtek. Utálkoztak. Undorodtak az igazi érzéstől. És sajnálták, hogy a lány vele van, nem pedig velük.
Megragadta a kezét.
- Gyere - mondta. - Itt nem néznek minket jó szemmel.
A lány felállt. Szeme csillogott.
Együtt, kézenfogva sétáltak ki a kávéház falai közül. Elmenekültek a külvilágtól, mely nem fogadta be őket képlékeny anyagába. Boldogok voltak.
Mikor a férfi megfordult a sarkon, még látta a kávéház ablakához tapadó embereket, akik bámulták, mint valami csodálatos szobrot vagy képet egy galériában. Elfordult és ment tovább. És hogy megmutassa nekik, mennyire hidegen hagyják, tovább beszélt szerelméhez. Csak mondta, mondta.
De keze az üres tér kezét markolta. Szavai csak a semmivel beszéltek.
A baba
A mai napig is sokszor leül gondolkodni, ám e gondolkodásra szánt percek általában gyötrő rémálommá változnak, amikor a múltat próbálja felidézni. Pedig a múltat muszáj elfogadnia, s a múlttal együtt a szomorú tényeket is, amelyek örök pokollá teszik életét. El kell fogadnia a megmásíthatatlant. Ő egy gyilkos.
Az ő élete is úgy indult, mint mindannyiunké. Ő is úgy jött a világra, mint mindannyian. Egy jeges decemberi éjszakán sírt fel a bába karjában; első szava is egy nehézkesen elgügyögött mama volt. Hihetetlen, ugye? Pedig neki is volt anyukája, apukája, egy kutyája, na meg egy szép babája, amely, ha lefektették, becsukta a szemét. A kis Katinkának ez nem tetszett, ezért egy szép napon, amikor a mama és a papa vásárolni mentek, és ő egyedül maradt a dajkájával, megfogta a pislogó babát, és a kertbe vitte az almafa alá.
A madarak ugyanúgy csiripeltek, mint máskor, a szellő is lágyan símogatta a kis Katinka selymes haját, amikor a baba nyakára erősítette a kötelet, és felkötötte az almafára, majd kéjesen kacagva kirántotta alóla a létrát, mely csattanására szétrebbentek a madarak, s Katinka egyedül maradt "áldozatával" a végtelen csönd ölében. Azután lerángatta a fáról az immár "kivégzett" babát, s a kert végébe temette a szamócabokrok alá. A vásárból hazajövet a mama és a papa hiába kérdezgették, ő makacsul hallgatott, nem árulta el, hol a babája. Nincs és kész. Elveszett. Ekkor Katinkát csúnyán megverték, majd bezárták a szobájába. Sem inni, sem enni nem kapott. Első gyilkosságát büntették. Ám a szőke fejecskében csak tovább gyűltek az indulatok, amelyek mint szeszélyes, alvó vulkán, egyik percben majd kitörnek. Senki sem tudja, mikor, senki sem tudja, hol. Titok. Nyolc éves volt ekkor. Cseperedett, szépült, mint egy gyönyörű virág, úgy nyílt ki napról napra. Egy márciusi napon a fiatal vulkán egyszerre csak kitört.
Eldöntötte, hogy bújócskát játszik. De félt a nagy ház zugaitól, szobáitól, ezért magához vette a mama húsvágó bárdját, a papa vadászkését és útnak indult. A kamra felé vette az irányt, ahol a kerti szerszámok sorakoztak. Sötét és hideg volt a kamra, s ijesztő pókhálók nyújtóztak sarkaiban. Nem félt. Fegyvereivel a kezében bátran meghúzódott a kamra egyik sötét zugában. Először a mama indult a keresésére, amikor hiába szólongatta vacsorázni. Lépései alatt halkan zizzent a kerti fű, amint a kamra felé haladt. Hallotta a lépéseket és elhatározta, hogy legyőzi a csúnya ellenséget. Ő nem fog többé éhezni, őt nem veri meg többé senki. A kamra ajtaja halkan nyikorogva tárult, és a mama felsikoltott, ám a sikoltása hamarosan fájdalmas hörgéssé változott, és valami piros folyt alá a mama nyakán. A kislány egy ideig szólongatta, de mivel a mama nem válaszolt, sértődötten lépett át rajta, és vágta be a kamra ajtaját. "A mama sohasem szeretett engem" - suttogta a kis Katinka, majd elindult a ház felé. Fázott a keze, és nedves volt a ruhája a lassan leereszkedő ködtől. "A mama sohasem szeretett engem, a mama nem szeret engem..." - hajtogatta. Ahogyan egyre közelebb került a házhoz, hallani vélte a papa hangját, ahogyan a nevét kiabálja. "Katinka, hol a francban vagy, te fattyú! Ha azonnal elő nem kerülsz..." Ekkor felfedezte a lépcső aljában a kislányt, aki félénken rámeresztette nagy kék szemét. A papa megrázta őt, és a mama után kérdezősködött. Hol a mama? "Hol a mama? A mama nem szeret engem" - válaszolta halkan, azután elvezette a papát a kamrába, megmutatni, hogy a mama jól van, csak alszik. A kamrába lépve a papa a halott mamába botlott, ám még felocsúdni sem volt ideje, Katinka már a hátába vágta a vadászkést, majd bezárta a kamra ajtaját és elrohant.
Azon az éjjelen a nappaliban aludt az ágy mellé lekuporodva. Álmában nem gondolt sem a mamára, sem a papára. Mélyen aludt, s csak az első napsugarak űzték ki szeméből az álmot a nappali ablakán betűzve. Katinka úgy döntött, hogy ünnepelni fog ezen a gyönyörű napon. Nagy ünnep lesz ám! Óriási tüzet akart rakni, hogy az égig érjen, na meg hát fázott is. Tudta, hogy a benzin, még ha rossz szaga is van, kitűnően ég, a kamra pedig fából van....
Igazi tűzijáték lesz! Csak a mama meg a papa meg ne tudja! Ők nem szeretik a tüzet, félnek tőle... - gondolta Katinka, ám hamarosan ráeszmélt, hogy a mama meg a papa alszanak. Nem fogják megtudni, majd csendben lesz, hogy fel ne ébressze őket. Igen, majd csendben lesz.
Másnap reggelre a nagy ház a kamrával együtt porrá égett. A tűzoltó bácsik is későn érkeztek, a kis Katinka pedig már messze járt...
Múltak az évek, belőle pedig gyönyörű nagylány lett. De újra rabságba került. A javítóintézet kapuit csak ritkán nyitották ki, akkor is csak egy-két órára, róla pedig csak annyit tudtak, hogy árva és nem sokat beszél. Némán szemlélte az őt körülvevő világot, hozzászólások és megjegyzések nélkül. Ám a lelkében annál több gyűlölet, keserűség és indulat dúlt. Fájt neki a rabság. Nagyon fájt. Azután egy esős őszi éjjelen szökni próbált. Az ablak becsapódott, és Katinka magánzárkába került. Bosszúvágy fűtötte a lelkét. Egy délután a felügyelőnő, akitől oly sok pofont kapott, lebukfencezett a lépcsőfeljáró aljáig. Társai az intézetből azt rebesgették, nyakát törte szegény. Katinka csak hidegen átlépett rajta.
Húsz év telt el az első gyilkosság óta. Tavasz van, a madarak ugyanúgy csiripelnek, mint máskor, a hangjuk bezengi a börtön körüli fenyőerdőt. Az alagsor egyik sötét magánzárkájában egy lány ül felhúzott térdekkel. Furcsa egy teremtés. Sudár, karcsú, hosszú szőke haja rendetlenül lóg az arcába. Gondolkodik. Szeretné felidézni a múltat, vagy talán csak valami szép emléket. Néha papírt és ceruzát kér, és levelet ír. A börtönőrök már tudják: a levelek kézbesítetlenül érkeznek vissza, ám belemennek a játékba, hisz ez a furcsa lány oly kedvesen mosolyog rájuk. Nem beszél, csak mosolyog.
"Drága mama és papa!
Ne haragudjatok a baba miatt. A baba nem szeretett engem. Ahányszor csak játszani próbáltam vele, ő becsukta a szemét. Csúnya baba! Újra bezártak. Egy sötét helyre, nagyon sötét helyre és... és egyedül vagyok. Pedig mama, te tudod a legjobban, mennyire félek a sötétségtől. Miért nem jöttök értem? Miért nem látogattok meg?...
Vigyázzatok magatokra! Nem szeretném, ha bajotok esne!
Csókol benneteket:
Katinka"