Verebes Ernő: Szkizofónia avagy Isten csendje (2. rész)

Így, útra készen állok most az ajtóban.

Kikukkantok, azután visszalépek, kikukkantok, azután visszalépek, kikukkantok, azután visszalépek, kikukk... A tükör-effektust gyakorolnám? Á, nem. Csak még várok bentről valakit. Alkonyodik, az utca egy kicsit latyakos.

Mégis magam indulok el.

***

A városnak van egy tere. Kicsi, szabálytalan háromszög alakú, valamikor egy nagy nyári konyha lehetett. Alacsony házak teteje felett süt be a nap, itt mindig délután van.

Szendergő mosónő gyalogol a nemrég megboldogult gyógyszerész háza előtt, s a feszület felé tart. A kálvária betontalapzatát kovácsoltvas kerítés veszi körül rozsdásan immár, s a járda melletti fű gazba serdül. A mosónő elhalad a kereszt előtt, és fel sem nézve, egy piros-fehér pettyes lábast tesz a talapzatra. Aztán csak tovacsoszog fekete posztómamuszában.

A lábas tele van disznózsírral.

Ami ezután történik: Krisztus leszáll a keresztről, lehajol, hogy a gaz majdnem teljesen eltakarja testét, majd egy kis idő után ismét kiegyenesedve, visszahelyezkedik a feszületre.

Bevallom, szerintem az egész történésből senki nem látott semmit.

Három napra rá, arra sétálván, a lábas tele zsírral, még mindig ott volt a feszület talapzatán.

Csak negyednapra tűnt el, s ezt már látták néhányan: egy cigánygyerek felkapta, s elszaladt vele. Messziről hallatszott az ének:

"...sártapasztott poklom hasán
kezem pihen jóllakottan
vigyorogva örül szívem
koromban hogy megmosdhattam..."

***

A város másik sarkában, egy padlásszobás ház tűzlépcsőjén vártam Amál nénit. A lépcső hosszú volt és kacskaringós, régi, zöldre festett kovácsoltvas korlát szegélyezte. A lépcsőfokok természetellenesen magasak voltak, majdnem térdig értek.

Kissé feljebb, az egyik fordulónál egy kék-fehér rúdra erősített KIKÖTNI TILOS hajózási táblát vettem észre, amely mellett jobbra, a tetőn, egy kellő medermélységre utaló jeltábla meredezett. A lépcső kövei nagyrészt kikoptak vagy kimaródtak, köszönve ezt valószínűleg az itt elhaladó hajóknak.

Felnéztem Amál néni ajtaja felé, s e pillanatban, mintha süppedni kezdett volna a talaj. Egyszeriben rajzfilmmé vált a világ: egyetlen hatalmas lyukban tűnt el fa, bokor, házfal, lépcsőfok. Hátraugrottam s futni kezdtem volna, de a földet már máshol is sűrű repedések szántották. Ugrálni kényszerültem, tánc lett belőle. Ugyanis egyszerre egy csodálatos hang szólalt meg, a 435 Hz-es "a" hang. Szökkenésekkel mentve felszínenmaradásomat, lihegve füleltem, hisz ma az "a"-kat már a magasabb 440, sőt 443 Hz-re hangolják, emiatt a szimfóniák szinte húrpattanásig feszülnek, rikítóan fémszerű hangzataikban tivornyázik a kiművelt világ. A frekvencia egyre nő, az amplitúdók fázósan húzódnak össze, az értelmindenség fel és még feljebb hangolódik, kedélyünk már a pszichotikus mánia határait súrolja, dagadt erezetű lábunk akaratosan küszködik a tánc ritmusával, a dobütések is egyre erősebbek, s egyszer, egy nagy MOST-ban, valaminek be kell következnie. Talán most. Vagy épp most. Talán megállnak futtukban a gyerekek. Vagy megszólalnak az öregek. Talán valaki felfelé tekint egy lépcsőn, és ekkor meghallja ezt a csodálatos hangot, mely immár a felismerhetetlenségig a miénk, s úgy zeng, mintha Isten, egy fa tetejéről, pont nekünk énekelne.

Közben az árkok egyre nőnek, és temetik a felszín gazdagságát. Az utca ürül, s mindjobban hasonlít ahhoz, ami önmaga előtt volt: egy hatalmas térhez. Végre a távolban meglátom Amál nénit, amint felém közelít. Küszködik a széllel, mely hasadékokat átugró lomha elrugaszkodásai során odébb-odébb löki. Arcán látom, hogy csodálkozik az egész cirkuszon. Pedig a csodák nem hazudnak...

Amál néni hitetlenül tekintget a lyukakba tűnő betondarabok után. Mintha egy hatalmas homokóra lepergését figyelné. Kíváncsian nézem, vajon fél-e? Én félek.

Teszek még egy lépést, aztán megszűnik alattam a talaj. Zuhanni kezdek. Hogy honnan, nem tudom, de hirtelen látom, hogy Amál néni is velem esik lefelé, egy tágas, szakadéknak is beillő repedésbe. Lábán fekete posztómamusz, s egy piros traktor kormányába kapaszkodik.

***

Mindenesetre a zuhanásban van valami felemelő. Szakemberek szerint ez egy atavisztikus álomkép, melynek folytán a csecsemő az anyja után, mi pedig, akár az orángután, egy faág után kapunk.

***

A legyeket agyon kell csapni, mert még így is vannak legyek. És legyek légy, ha számuk nem növekedett! Ezért a legyeket igenis és folyamatosan agyon kell csapni. Méghozzá az én legyeimet nekem magamnak, hogy ne legyek kivétel, s hogy a legyek, mint faj, tovább élhessenek, és ne legyenek egymás testvéráldozatai Kánaán szűk kapujában. Tehát csapjuk őket agyon nyugodtan, e túlélő legyeket egyszerűen agyon kell csapni.

Furcsa töprengések mögé bújva érek talajt Amál nénivel együtt, aki most végre elengedte a kormányt. A közvetlen életveszély elmúltával láthatjuk, hol vagyunk. Hogy merről szűrődik a fény, azt szintén mindenki láthatja, s mindenki hallhatja azt a bizonyos hangot, mely a földinduláskor megszólalt, és most azzá lett, ami. Csenddé.

Amál néni tátott szájából most ez a csend kukucskál. Kikukkant, aztán visszanéz. Kikukkant, aztán visszanéz. Kikukk... De a most megszólaló zene - valaki a közelben szemtelenül fütyörész -, fülén át a fejébe jut, s ott is reked, sőt egyre gyülemlik a szájából kukucskáló csend mögött. Féltem őt, nehogy felrobbanjon. Hisz a koponyacsontok csak részben tágíthatók.

Ordítás lesz ennek a vége.

***

- Akkor most már megmondom.
- Mit?
- Hát tényleg nem emlékszel?
- Nem emlékszem. Nem is emlékezhetem.
- Igaz, régen történt. Milyen könyvet viszel?
- Vastagot.
- Neked most van a jelenésed?
- Ebben a könyvben nincs semmi.
- Akkor még új vagy.
- Én írom tele.
- Mit?
- Hát tényleg nem emlékszel?
- Nem emlékszem. Nem is emlékezhetem.
- Igaz, régen történt. Vagy várj csak! Valami nem stimmel. Viszel te egyáltalán könyvet?
- Dehogy viszek.
- Akkor itt tényleg...

Ebben a pillanatban hatalmas ordítás.

- Jó, jó, abbahagyjuk.

***

Amál néni csak lassan nyugszik meg. Bibircsókos orra halványodik, keze ki-be jár ruhája zsebéből. Mindketten óvatosan körülnézünk: nem, ez nem lehet az a tér. Ami itt hasonlít, azok csak mi vagyunk. A túloldalon, egy zöldre meszelt házból oboaszó szűrődik ki. Már ez is valahogy idegen. Az oboa csak gyárilag hangolható.

Átvágunk a térségen. A gazos fűből egy betontalapzat áll ki. Odamegyek, és felállok rá. Amál néni gyanúsan néz rám, és nem hajlandó közelebb jönni.

Lassan hajolok előre, majd egészen le, hogy két lábam között lássam a hátam mögötti teret; az eredendő formát, esetleg egy mikrofont, mely - mint egy olcsó filmben -, belelóg a képbe. Az utcai lámpák nem gyúlnak ki, mert nincsenek is. Pedig esteledik.

***

Egyre húzom az időt, hogy látomásomról beszéljek. Valami visszafog. Csak gubbasztok őrhelyemen, hogy szerepemet betöltsem, és ismét hosszú napok következnek üveggyöngyök csilingelésével. Szőrcsomók maradnak a mosdóban múladékul, és időtlen arcom fintorog vissza rám, ha feltekintek.

Ez így már szinte unalmas.

- Neked nem?
- Nem
- Akkor jó. És miért nem?
- Mert nem figyelek rád.
- Akkor jó. És miért nem?
- Mert nem rád figyelek.
- Hát kire?
- Magamra.
- Az nem unalmas?
- De igen.

Ebben a pillanatban ismét Amál néni ordít.

- Igen, persze, abbahagyjuk.

***

Útra készen állok most az ajtóban. Kikukkantok, aztán visszalépek, mert bentről még várok valakit. Bealkonyodott, a latyak fekete tükörré fagyott.

Mégis magam indulok el.

Vajon miért csúszik a jég? Valamilyen súrlódás meg hőfejlődés miatt, mely a jégfelület és a talpunk között egy nagyon vékony vízréteget hoz létre. De vajon ez a hő, abban a pillanatban képes csúszóssá tenni a jeget, amikor ráléptünk? A pillanat erre képes?

***

Tél van, a nagy csúszások ideje. Éppen találkára igyekszem, amolyan időpont nélkülire, amikor, ha biztosan nem is, de véletlenül biztosan találkozunk.

Már majdnem elértem az általam megálmodott helyet, amikor látom, hogy a hölgy, akivel találkozni szerettem volna, nagy léptekkel fut felém, arcából csak villogó szemei látszanak, s így, ide-oda ugrálva közelít a járókelők között, miközben nyitott kabátja hatalmas alakot kölcsönöz neki.

Valami nagy baj történhetett. Kezdek ideges lenni, s ösztönösen megállok, hogy bevárjam, hogy futásának méltó távlata és célja legyen. Közben furcsamód eszembe jut, hogy a rohanás alig gyorsabb a gyaloglásnál, ha vészhelyzetről van szó.

Ilyenkor inkább ordítani kellene.

De kedvesem közben egyre csak fut, és ahogy közelebb ér, észreveszem, hogy kezében egy piros műanyagtálat tart, melyre úgy tűnik, nagyon vigyáz. Megkövülök. Az asszony hozzám ér, megáll, s egy hirtelen mozdulattal felém libbenti a tál tartalmát. Ijedtemben félrehajolok, de a tálból nem repül ki semmi. Hideg pillantás, majd még egy próbálkozás. Ismét semmi.

Értetlenül nézek rá, a nőre, aki zavarában ajkait harapdálja. Ne haragudj, lihegi, meg szerettelek volna keresztelni. E víz a Jordánból való, csak útközben megfagyott.

***

A szakadék, mely ezután következett, csak egy útburkolati hiba volt a hátam mögött.

***

Úgy érzem, soha nem sikerült belépnem egy olyan világba, amilyenbe szerettem volna.

Az én hibám volt. A küszöbön megállva mindig kedvemet szegte egyetlen lépés, az utolsó, mely könnyűvé tette volna magát a történést. Most már tudom, a belépésnek ára van. Nem is akármilyen, magáé a vállalásé. Ennek árán röppenhettem volna fel kétes magasságokba, ahol a kitartás az erő, s az erő maga a kitartás. Tökéletes egyenlőség, egyetlen dimenzió.

- Komolyan hangzik.
- Minden, ami ismeretlen, kívülről nagyon sötét.
- A hordó meg belülről.
- Ne menjünk ilyen messzire.
- Pedig ez van közelebb.
- Gondolkodj csak el rajta egy kicsit!
- A sötétben?

***

Mindnyájan Isten csendjében élünk, még ha füttyent is egyet valaki.

Mert e csend a várt válasz hiánya.