Balogh István
Írók Bácsországban

Herceg János emlékének

A Szerencse fia című előadás aznap, 1909. január 25-én a Szabadkai Színházban majdnem megbukott. Igyekeztek pedig a komédiások, a lelküket is kirakták a színpad szélére, szárnyalt a veretes dikció, zengett a nóta, izzadt a karnagy úr, minden adva volt a pompás sikerhez. De a második felvonás közepén megjelent a Bárány egyik lenyalt hajú pikolója, bejelentette az ügyelőnek, kitálalták már az író urak vacsoráját, jó lenne jönni, mert minden elhűl; az ügyelő nekiindult menten a sötétnek, és a vidám nóta közben félhangosan odasúgta a Szabadkai Színügyi Bizottság elnökének, mi a helyzet. Az elnök úr, Piukovits József köhintett, megragadta a mellette ülő dr. Milkó Izidor karját, menjük, mondta, tálalva van. És nyikorogni kezdtek a székek a harmadik és a negyedik sorban, egymás után álltak fel valami frakkos, szmokingos urak, aztán ők segítettek fölállni nagyestélyis hölgyeknek, mert úgy illik, belekapaszkodtak a szmokingokba a dámák, s ment is volna minden a maga rendjén, ha az egyik hölgy föl nem sikolt, jaj, ráléptek a ruhámra, s hallatszott is valami pöndölrepesztés, a maradók hangosan felröhögtek.

– Mit nyerít ez a sok vadbarom? – zendült a Bács-Bodrog Vármegye Irodalmi Társaság elnökének, Vértesi Károlynak acélbaritonja. – Ha a leves asztalon van, asztalhoz kell ülni. Hideg levest magyar ember nem eszik!

Megmerevedett a karnagy úr keze, fölakadt a vezénylő pálca, valami láthatatlan pókháló ereszkedett a proszcéniumra, elcsuklott a primadonna trillája. Kezét arca elé kapta, sikoltott egyet és kifutott a színpadról.

A közönség soraiban föléledt a szó, morajlott a terem, zivatar volt készülőben.

Az ügyelő megoldotta a nehéz helyzetet:

– Az író urak vacsorája tálalva van. Most szóltak a Bárányból. Elnézést kérünk a mélyen tisztelt közönségünktől, az előadást azonnal folytatjuk.

Ki tudja, mit és hogyan folytattak, az Irodalmi Társaság illusztris tagjai kivonultak, egyetlen hölgy könnyezett csak, de az ügyelő elvezette őt az öltözők felé, ahol elsősegélyben részesítették a hasított nagyestélyit, nem is látszik, nyugtatta hölgyünket az öltöztetőnő és elharapta a cérnát.

A Társaság tagjai, vendégei átmenvén a korzón betértek a Bárány különtermébe, ahol U-alakban megterített asztal várta őket, ötven teríték a hófehér abroszon, a banda halkan játszott, a pincérek futkostak az étvágygerjesztőkkel.

A különleges alkalom, amelyet pedig megünnepeltek aznap Szabadkán, nem volt más, mint Bács-Bodrog Vármegye Irodalmi Társasága hároméves fennállása. Vagy másfél évtizednyi próbálkozás után 1906-ban végre megalakult Zomborban, a kevély vármegye székhelyén a bácsországi írók hivatalos egyesülése. A Szegedi Híradó azonnal tudósított a jeles eseményről. Ez dicséretes lehetett volna, de halálosan megsértette a lap Vértesi Károly elnök urat, hiszen ezt hangoztatta: „Műkedvelők meddő erőlködésének lehettünk tanúi a Bács-Bodrog Vármegye Irodalmi Társasága alakuló közgyűlésén. E kétes összejövetel egyetlen értékes, valóban művészi megnyilvánulása Eisenhut Ferenc remekműve, a Zentai csata volt a vármegyeház dísztermének falán.” Az elnök úr, miután a pikoló asztalához hozta a szegedi szennylapot s belelapozott, felüvöltött, sebzett oroszlán képe vetült a fák városa fölé, királyi dühében párbajra hívta ki a szegedi főszerkesztőt! Hangja mégsem hallatszott a Tiszáig, mert be volt csukva a kávéház ajtaja.

– A mi társaságunk fontos emblémája e környezetnek. Jelképezi, hogy legalább olyan alkotók élnek errefelé is, mint Szegeden, vagy még különbek is! – deklarálta a Bárány fehér abrosza fölött az elnök úr. – A szegedi szegénykék, a szúnyogok között a dalmata Dugonitsba kapaszkodnak, akit a maiak már nem is ismernek, Tömörkényt mutogatják, meg arra büszkék, hogy náluk lett íróvá Mikszáth és Gárdonyi, de hát ők emigráltak a sáros Tisza-partról, s nem maradt nekik más, mint egy fiatalember, valami Móra Ferenc, vagy lesz belőle író, vagy sem!

– De velünk itt van a mi legnagyobbunk, Milkó Izidor doktor! – zengte Piukovits József, és mindenki megelégedetten bólogatott. – Budapest legnagyobb tárcaírója!

Milkó doktor mosolygott, ő tudta csak, mulandó ám a pesti dicsőség!

– Tőlünk nem mennek el az írók! – harsogta az elnök úr, Vértesi Károly. – Ide az eltávozottak is visszatérnek. Mert a hazai rög visszahúz!

Tapsolni kezdtek az írók a terített asztalok fölött.

Az étteremben, ahova kihallatszott a különterem ricsaja, a matematikusok asztaltársasága, akiket aznap alázatos bocsánatkérések közben száműztek a különteremből, tartotta heti rendes összejövetelét. Szelíd fröccsök fölött kérdezte dr. Kormos Lajos, a Felsőkereskedelmi Iskola szigorú pitagoreusa Kosztolányi gimnáziumi igazgató urat, Árpád, hallottak már ezek valamit a te fiadról?

Az igazgató úr, akit vaskezűségéről emlegettek, legyintett csak, nem tudni, a különteremből kiszűrődő beszédfoszlányokat hessegette-e, vagy fia íróságát jellemezte. Fájlalta, hogy Dezső otthagyta az egyetemet és hírlapíró lett, mert mi az? Bizonytalan egzisztencia, semmi jövő. A Nyugatot előfizette, örömmel olvasta fia sorait, büszke is volt rá, de hát ebből megélni nem lehet. Az irodalom a jég hátára viszi mívelőjét! Akkor fogalmazta ezt meg maradékának, amikor arra kényszerült, hogy kizárja iskolájából. A Monarchia egyedi esete volt ez, olyan tanintézményből zárták ki a diákot, ahol annak apja az igazgató! De karakteres volt a fiú is, az atya is! Didét nem viselte meg a kaland, a szülőket nagyon. Ám a lecke nem szolgált intelemül az ifjú Kosztolányinak! Írni akart, csak írni!

Első könyvének legelső példányát Anyuskának és Apuskának dedikálta Desiré, le is utazott azonnal Pestről, festékszagú könyv lapult poggyászában, és boldog volt a gyerek, hogy ilyen ajándékot hozhat a fővárosból a szülői házba. A szülők kedves képet mutattak elsőszülöttüknek, ám a zord igazgató sosem vallotta be önmagának sem, nem igazán tetszik neki fia költészete, szépen zengő, de idegen, jaj, nagyod idegen.

– Mennyit kaptál könyvedért? – kérdezte az apa költő fiát az ünnepi ebéd után.

A fiú mosolygott, apja szemébe nézett.

– Kaptam pénzt is.

S nem hazudott a fiú, de azt elhallgatta, hogy gyorsan lába kelt a honoráriumnak, a New York főpincére eltüntette hatalmas bukszájában, az örömünnep hitellel zárult.

– Tudod, mi a családi tragédia? – kérdezte Kosztolányi Árpád igazgató úr kollégájától.

A kérdezett éppen ivott, nyelte a pompás buckai kadart, vállát füléig vonta.

–  Az unokaöcsém is ír.

–  A Brenner gyerek?

–  Az.

–  Pedig ő orvos akar lenni.

–  Az.

–  Mi köze hát az irodalomhoz?

–  Mi köze? Jó kérdés.

–  Megbolondult az a gyerek?

–  Meg.

A cigánybanda átvonult a különterembe, mert megjött a polgármester úr és kedves neje. Rövidesen megjöttek az egyház szolgái is, minden felekezet. És megérkeztek a helyőrség főtisztjei is. Sarkantyú pengett, pincérek kardokat fogasra akasztottak. A helyőrségi hölgyek kissé lármásak voltak, hozzászoktak, férjeik általuk lettek főtisztekké, hozományuk minden kátyút elsimított.

A cigánybanda a polgármesterné nótáját zengette, a polgármester úr kezet csókolt nejének, leültette termetességét a főhelyre, nyögve köszöntötte a nagyasszony fenekét a szék. A város első embere mielőtt helyet foglalt volna, megpödörte bajszát és körültekintett a különteremben. Kikerekedő szemmel mindenki visszanézett rá, díszes rámájából még Ferenc Jóska is. Ő erre körbenyalta ajkát, s kijelentette:

– Uraim, olyan várost építünk e sívó homokon, hogy csudájára jár majd a világ!

Korty nélkül tüntette el a palicsi barackpálinkát, nem egyet, de kettőt, öntötte csak torkába, csörgött az odalent, nyelnie nem kellett hozzá.

– Ez a művészet, úgy inni, hogy nem nyelsz közben – jegyezte meg a főrabbi, akiről hívei azt terjesztették, hogy igazi csudatévő.

Két esperes is bólogatott a szent ember eme megjegyzése kapcsán, s bemutatták ők is az ivászat magasiskolájának alapvető követelményét.

Aztán megjöttek a színésznék is, az elcsukló hangú primadonna éppen az Irodalmi Társaság elnöke mellett foglalt helyet, bizonyítván, hogy a leves forrón tartható órákon át, de a kiszáradt torokba errefelé önteni kell a nedűt.

– A kiszáradt torok az ember legocsmányabb állapota – idézte a Talmudból a főrabbi.

A színművész urak eleje az asztal végén kapott helyet, megtűrtek vagytok, üzente az asztalsarka, de őket nem érdekelte pillanatnyi megaláztatásuk, pertuban leszünk mi néhány percen belül, villogta szemük.

A pincérek föltálalták a pompás báránylevest, aztán vegyes filets körítve, majd fácán kompóttal, követte a rántott bárány salátával, végül giardinetto . Ez utóbbi gazdagon volt kiállítva, tészta neműeket is foglalt magában.

A Bácsmegyei Függetlenség 1909. január 28-iki számában a tudósító imígyen számolt be a különös művelődési eseményről:

„ Az Irodalmi Társaság megjelent zombori tagjainak tiszteletére volt adva a vacsora. Vértesi elnököt tették középre, mellette Révész Ernőné egyfelől, másik oldalról Englander Rezsa.

A híres szabadkai siller legjobb minőségében kerülvén az asztalra, csakhamar beszédessé váltak az ajkak, a szóár azokat is magával ragadta, akik csak vizet ittak. Elsőnek szólalt fel Milkó Izidor dr. lyceumi elnök és sok szép szóval éltette Vértesi Károly irodalmi társasági elnököt. Vértesi viszont Milkó dr. elnököt, a finom érzésű és ragyogó tollú írót. Pataj Sándor dr. főtitkár, az ügyes rendezőket, Winkler Elemér dr-t és ifj. Lányi Ernőt éltette. Lukácsy István az Irodalmi Társaság zombori szereplőire, Békefy Gyula dr a szabadkai szereplőkre emelt poharat. Ifj. Lányi Ernő a jelenvolt hölgyekre, Latinovits Szaniszló a szabadkai nőkre köszöntött. Milkó Izidor dr Békefy Gyulát éltette, Vajda dr pedig Toncs Gusztávot. Patyi István Winkler Elemér dr-hoz szállt. Englander Rezsa a nők egyenjogúsításáról szólt. Patyi István Révész Ernőre emelt poharat. Végül Vértesi Károly Szabadka város közönségét éltette. A lakoma igen kedélyes volt, fesztelen társalgás fűszerezte. A társaság egy része, befejezésül a Pannónia új kávéházba ment.”

Végül a bácsországi irodalom kemény magja a Polikárp utcai Kisszállóban kötött ki, ahol ugyancsak nagy viháncolást csaptak Madám Kátó művésznőivel. Viszont az elnök urat, az ünnepi nagyharang kongásával kommunikáló Vértesi Károlyt a Bárányban tartották a rendezők, megnyervén számára az elcsukló hangú primadonna kegyeit. Ám az elnök úr nem kortyolt az angyali serlegből, teli lett a lelke is szegénynek, még a különteremben csordultig lett, mint a mennyei köcsög, ki is buggyant belőle a fölösleg.

– Disznó! – visította a primadonna a rózsaszín lakosztályban, mert rángatózni kezdett az ő gyomra is a végigokádott szőnyeg láttán.

Az elnök úr fejét egy lompos cseléd tartotta, akinek haját leszorította a fodros fityula, arca rezzenéstelen, Vértesi Károly pedig ordítva öklendezett, szenvedett a biedermeier díszes porcelán serbli fölött. Vulkán ébredt akkor éjjel Szabadkán. Aztán csönd lett, az elnök úr fejét ágyra dobta ápolója, s a nagy ember keresztbeterült a nyoszolyán. Pár perc múlva iszonyatos horkolás rezegtette meg a rózsaszín firhangos ablak üvegtábláit. A mogorva némber csoszogva elvonult az éjjelivel.

A primadonna sziszegni kezdett, tépdeste a kabátkája csücskét, de az éjszakai pincér unszolására megragadta a rózsaszín lakosztály bejárati ajtajának belső kilincsét, nagyestélyi ruhája akkor már a nyakában volt, és a pincér helyrelódította a megviselt díva idegállapotát.

Milkó Izidor doktor fiákeren tért haza, kedélyesen kopogott a lovacskák patája a sárga keramitköveken. A Wesselényi utcában Jámbor Pál, a legkorábban kelő szabadkai író jött szembe a lovacskákkal és tárcaírónk rozmaringos hangulatával. Jámbor Pál már vagy tíz éve kint lakott a Bajai úti temetőben, de hősünknek föl sem tűnt a hajnali csoda, éleset kurjantott virágos jókedvében, és integetett kedvesen a sorstársnak. A bököm bajszú fiákeres halkan füttyentett, hazaért írónkkal a konflis.

– Szép esténk volt, csudaszép éjszakánk! – nevetett Milkó doktor a kiskapu előtt reá váró Harun-al Rasid kalifa antracit szemébe. A híres bagdadi uralkodó akkor járt éppen Szabadkán, természetesen inkognitóban. Hasonlított egy kicsit Jámbor Pálra és talán parányit a redingotos, pakombartos fiákeresre is, aki Ferenc Jóska igazi alteregója volt azon a hajnalon. A keleti kényúr meghajolt mélyen a hazatérő lyceumi elnök előtt, és bebocsáttatást kért a tárcaírók doyenjének hullámzó titkokkal bélelt szivárványtermébe.

2007. november 18. – 2008. február 7.