Fekete J. József
„Boldognak lenni annyi, mint tévedésbe esni”

Bence Erika: Családszótár. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2007

A szótárregény műfaja ismert a magyar és a szerb irodalomban egyaránt, így a Szerbiában élő magyar író számára nem újdonság ez a történet linearitását megbontó, egymástól elkülönülő, ugyanakkor egymásra utaló egységekből épülő szövegalakzat, ami voltaképpen nem szünteti meg a regényidő valahonnét valahová tartó egyirányúságát, hiszen a sajátos – betűrendbe állító – rendezési elv nyomán az olvasóban végtére is összeáll a történetmondás óhajtott szukcesszivitása. Ha nem, akkor rossz a regény, a szöveg rendezetlen, összefüggéstelen halmaz marad. A szótárregény írójának ennél fogva – ha valójában történetet kíván elbeszélni ­– a betűrenden kívül olyan rendezőelvet is követnie kell, ami történetté alakítja a szócikkeket. Bence Erika regényében a történetalakító rendezőelv maga az elbeszélendő történet. A mű címe – Családszótár – történetiséget sugall, hiszen a család soha nem egy megállapodott tér-idő pillanatban létezik, az pedig, hogy ez a szótár nem A-tól Zs-ig tartalmaz szócikkeket, hanem A-tól Sz-ig, vagyis az első szócikk az abortál , az utolsó pedig a szülés , egyértelművé teszi, hogy egy női szempontból láttatott, a gyermek et fókuszba helyező – („semmim, de semmim nincs, amiről szólhatna a regényem, csak a gyerekem”) – családtörténet fogalmazódik majd meg a műben, ami, miként a szerző jelzi az előszóban, regénynek is nevezhető. A választott műfaj ugyanis kihívással fordult szembe a magától adódó témával, az elbeszélő családi vonatkozású élményvilágával. A hosszabb-rövidebb történettömbök szótárszerű elrendezése végül is spekulatív jellegű, nem rejtett célja az olvasás egyirányúságának és folyamatosságának felrúgása, az elbeszélt történet hálószerűségének megteremtése és átjárhatóvá tétele. A szócikkek belső utalásai és hivatkozásai rá is kényszerít(het)ik az olvasót, hogy a történetet keresztül-kasul járja át. Bence Erika szótára azonban különbözik az egyéb szótáraktól és regényektől (nem a szótárregényektől!), azokban elegendő a bennünket érdeklő szócikket föllapozni, a Családszótár ban viszont minden szócikket el kell olvasni, akár folyamatosan, akár a használati utasítást és az utalásokat követve, hogy összeálljon az elbeszélés, az elbeszélő bevallottan életrajzi ihletésű története. Az író benne áll saját története elbeszélésében, így a történetre nem nézhet kívülről, hiszen az általa, „a világban való jelenléte” nyomán képződött meg. Nem a fikció talaján sarjadt, a fikció csak a narráció elemeként nyert funkciót. Az író ugyanakkor az elbeszélésre mint szövegre tekint, kívülről szemléli, szócikkekre bontja, elemeit tologatja, rendszerezi, utalásaival viszonyba állítja őket. Ahhoz, hogy megszülethessen ez a nagy ívet átfogó, de ívelését csak részleteiben megjelenítő prózai vallomás , a szerzőnek egyszerre kellett belülről látnia családja életét és kívülről szemlélnie annak szöveggé alakulását. A szócikkekben ennél fogva definiál, értelmez, elbeszél, idéz, utal, kommentál, elbeszélői szólama első személyű, de az egyes és a többes szám között gyakorta váltó, egyikkel a személyességet, a másikkal az általános érvényűt nyomatékosítja, egyben e váltásokkal ritmizálja a szöveget, akárcsak az összetett és egyszerű, illetve tőmondatok egymásutániságának ismétléseivel.

Bence Erika nyílt és őszinte író – ez alapozza meg az általánosan és konkrétan, de leginkább autobiografikusan értelmezett család –„a »kisgyűlölet« kútja” – életének, kapcsolat- és viszonyrendszerének, létfelfogásának, pletykáinak és meghatározó döntéseinek, markáns magatartásainak belülről láttató, kendőzetlen szólamát. Bence Erika ugyanakkor az irodalom egyetemi oktatója, gyakorló kritikus, ennél fogva válik számára egyértelművé a mű történetének a kívülről, tehát nem az azt megélő, hanem az azt megíró szemszögéből való megfogalmazása. El egészen a saját műalkotása főbb jellemzőinek definiálásáig, így olvasónak, kritikusnak nem kell a meghatározások felett tépelődnie, azokat már készen kapja, nyugodtan elmerülhet a szövegben, illetve a szöveg által kínált lapozós, összekapcsolós, újra- és továbbértelmezős játékban. Érdemes idézni az Útmutató a szótárhasználathoz rész egy bekezdését, amiből szakmai tekintetben minden kiderül a műről: „Típusát tekintve szakszótár , mely a szűkebb és a tágabb értelemben vett család ( a család és egy család) szinkron és diakron történetét tárja fel. Központi motívuma a gyermek, szervező elve a nyíltság, látószöge perifériáról betekintő.” Ez a szerző objektív hangja. A szubjektív pedig, ami életessé teszi az objektívet, pár sorral alább következik, ahol arra mutat rá, hogy szótárában csak olyan szócikkek szerepelnek, amelyekhez a család életét közvetlenül meghatározó jelentések kapcsolódnak. Itt kérdezi: „Amely: milyen élet? Mondjuk: kudarcos. Mire való a szótár, ha nem a fogalmak pontos tisztázására…”

A Családszótár olyan sötét horizontú szemléletben fogant, hogy saját témája létjogosultságát is megkérdőjelezi, emlékeztetvén, hogy az ember saját gyereke nem lehet regénytéma, meg hogy kit érdekel az após és a vej összebékülésének története, partikuláris dolgok ezek, nem tartoznak az olvasóra. Ezek a – külső – vélemények nem tántorították el a szótárírót, hiszen ő e személyes mozzanatok által nem saját családi legendáriumát kívánta kialakítani, hanem leszámolni a közösségi normarendnek a másságot elutasító hajlíthatatlanságával, kiírni magából személyes lázadásának történetét, és felmutatni, hogy véleménye van a dolgokról. Nőként, anyaként, háziasszonyként, értelmiségiként, íróként, kisebbségben élőként kisebb-nagyobb közösségekbe tartozóként társadalmi viszonyrendszerben él, és e rendszer világos előtte, állásfoglalását az olvasó számára is világossá teszi. Prózája a léten aluliság élethelyzetéből fakad, ami közepette a boldogsághiány uralkodik, ahol a boldogtalanság minősül a lét esszenciájává, elemi létállapottá. (Eközben folyamatos párbeszédben áll Lovas Ildikó 2000-ben megjelent, Meztelenül a történetben című regényével.)

Amit a férfi elbeszélők eddig leírtak a fiú és az apa bonyolult viszonyáról, az Bence Erikánál a leány és az anya kapcsolatában, kapcsolatnélküliségében válik szemléletessé, az elbeszélő személyiségének a szokásrenddel való ütközése az anyjának a gyerekét a férj utáni második síkba helyező viszonyban gyökerezik, amit csak hatványoz saját elromlott házassága, és másságának (értsd: a társadalmi konvenciók megszegésének) képmutató meg- és elítélése. Vajdasági magyarként egyaránt érintkezik szerbekkel és magyarokkal, de ez is csupa negatív tapasztalatot hoz, az itt és ott közötti sehol-lét permanens lefojtottságát. Negatív élménykörében Szerbia az anyaország antitéziseként fogalmazódik meg, de az anyaország irányában is hasonlóan vegyes érzésekkel viszonyul, akár édesanyja iránt: „A balkáni embertől egyébként is távol áll az a kisszerűség, kishitűség és gyávaság, ami áthatja az ® anyaország i magyar társadalmat; az életerős, lelki beteg bőgőmasinák társadalmát. Panaszáradat és sírás-rívás. Fő, hogy ne kelljen tenni még önmagunkért se semmit. Hát még másokért! Mondjuk, a határon túli magyarok ért.”

Bence Erika már a 2001-ben megjelent, Ibolya utca című, tizenkét novellát tartalmazó kötetében palástolatlanul tárta az olvasó elé környezete képmutatását, álszent szemérmességét, feltárta a kis- és nyárpolgári moralitás alapértékeit, amelyek fonákságával, gátlásokat gerjesztő tiltásaival a közösség tagjai nincsenek tisztában, noha sejtik, hogy házasságban, szerelemben, anyagi boldogulásban csupán illúzióikat éltetik tovább. A kíméletlen pontosságú feltárás vallomásossága, az önsorsrontó gátak mögött tornyosuló indulatok, szorongások, szenvedélyek áradása folytatódik a Családszótár anekdotaellenes, mégis anekdotikus alakzatokat öltő életgyónásában.