Fekete J. József
„Építsetek magatokból kerteket”

Weiner Sennyei Tibor: A természettel való kapcsolat újragondolása. Versek. Vár Ucca Tizenhét, Baláca könyvek 5. Veszprém – Szeged, 2005.

A magyar nyelvterületen megjelenő könyveknek csupán kis hányadát képes elolvasni az érdeklődő olvasó, hiszen a teljes termés – évente mintegy 13.000 új címszó, ebből 250-00 kortárs szerző verseskötete jelenik meg – átfogó megismerése fizikailag kivitelezhetetlen, akkor is, ha csupán a kortárs szépirodalomra összpontosít. Van persze, aki azt mondja, nem csak lehetetlen, hanem fölösleges is az ilyen igyekezet. Az ember olykor egy-egy korábban megjelent kötetet is el szeretne olvasni, vagy éppenséggel újraolvasni, így a jelenkor szerzőinek új könyveire még kevesebb ideje jut. A gyerekek fejlődésében van egy szakasz, amikor nem az újdonságot keresik az irodalmi élményvilágban, hanem minduntalan ugyanazt a történetet meséltetik, vagy olvastatják szüleikkel, és gyanítom, hogy az időskori demencia is hasonló módon szűkíti le az érdeklődést. Ezt a folyamatot talán magamon is megfigyelhetem, egyelőre azonban örülök, hogy egy elolvasott kötet felkelti kíváncsiságom a szerző korábbi/további művei iránt.

Legutóbb Weiner Sennyey Tibor verseskönyvét olvasván kerített hatalmába ilyenfajta kíváncsiság, és a rendszerezettnek távolról se mondható könyvtáramban (dehogyis könyvtár, folyóiratok és kötetek legkülönbözőbb helyeken gyülemlő halmai) megkerestem az előzőt is, amire korábban nem jutott időm. A második, a Versek a kisházból kötet azonban arra figyelmeztetett, hogy itt most meg kell állni, vissza kell lapozni az előzményekhez, ugyanis olyan sokrétű, kidolgozott, ugyanakkor továbbra is képlékeny, alakuló versvilágba csalt vele a költő, amelynek bizonyára hasonlóan határozott jelzéseit a korábbi kötet is hordozza. Vagy nem. Minden esetre érdemes utána nézni. Ráadásul ennek a költőnek a versei döbbentettek rá, hogy a költemény mennyire másként működik néma olvasásban és hangos felolvasáskor. Amíg a második kötetet jegyzeteltem a majdani recenzióhoz, tökéletes egységében mutatták fel a versek nyelvi logikájukat, mondattani csiszoltságukat. Amikor azonban az elkészült recenziót hangosan olvastam fel, mert az utóbbi időkben már csak így veszem észre az elírásokat, a rossz fogalmazást, a hebehurgyaságot, belebuktam a versidézetekbe. Az előadóművészek bizonyára könnyedén megbirkóztak volna velük, de nekem nem ment, olyannyira nem, hogy végül töröltem az idézéseket a szövegemből: a vers beszéljen önmagáért, a recenzió meg beszéljen a versekről, de ne a versek által. Miért voltam képtelen elmondani őket? Azért, mert Weiner nem engedi könnyed szárnyra a költeményt, nagyon oda kell figyelni rá olvasás közben, s folyton visszatérni előző mondatokhoz, bogozni az áthallásokat, átkötéseket, a finom szerkezeti hálót.

A felkutatott előző Weiner-kötet valóban magában hordozza a második élmény- és formavilágának, későbbi verstárgyának előrejelzését, ám sokkal széttartóbb, tarkább, elragadtatottabb annál, egyszerre több járható utat is sejtet, amelyek közül szerintem a költő az alkatához és világ-megismerési szándékához (gyakorlatához) a legmegfelelőbbet választotta, és ez valahol az ecloga vonzáskörében teljesedik poétikus világgá. Aminek persze vajmi kevés – vagy mégis? – köze van Vergilius pásztori idilljeihez. Annyiban kétségkívül, hogy miként a római költő idillje sem tökéletes, Weiner Arcadiája is hiányában testesül meg. Ráadásul ez az első könyv, A természettel való kapcsolat újragondolása igencsak távolról közelít a hiányzó, de – bár versben – kertben, házban, szerelemben – megteremthető idillhez. Egy másik, úgyszintén elfelejtettnek tekinthető műfaj, a protest song által teremtett indulatosság felől közelít hozzá a szerző, aki – a fülszöveg szerint – öt év költő terméséből építette fel a kötet háromszor tizenegy versből álló ciklusait, és aki a kötet megjelenésekor is még csupán huszonnégy esztendős volt. A Levelek és az Arcadia ciklus visz egészen közel a második kötet tematikai és élményvilágához, míg a Pihik ciklus egy nagyszabású, zengzetes, sok hangra orkesztrált nyitányként olvasható, persze így, visszafelé, a második könyv irányából. Olyan, mintha a fűszálak növekedésének hangját versbe fogó whitmani-tolnais nüánsz-érzék egy hajókürt, vagy még inkább bombariadó szirénájának dinamikáját oldaná pásztorsíp távoli, de módfelett karakteres szólamává.

A Pihik -ciklus se egynemű, de itt, a szabad versek tükrözik a neoavantgárdhoz, meg a beat-költészethez való visszanyúlást. A pihi – a kínai mitológia egyszárnyú madara, amely csupán társával összekapaszkodva képes repülni – Weiner költészetében – a fülszövegben olvasható állítása szerint – saját nemzedékének metaforája, azé a nemzedéké, amely már szabadságban, demokráciában szocializálódott, de még nem igazán tudja, mihez is kezdjen a szabadságával és a szabadságában. Innét ered a korábbi költészeti eszközökhöz való visszanyúlás, az ifjúság természetes elégedetlensége és lázadása keres költészeti formát, hiszen ez a nemzedék is szembesül azon problémák egy részével, amelyek szólásra ösztönözték 30-40 évvel korábban, vagy még előbb az akkori fiatalokat. A mostani nemzedéknek van ugyan valamiféle Arcadiája, Európája, de ez az Arcadia se nem idillikus, se nem bukolikus. A verseknek a beat-költészetet idéző robogása magába szippantja az élmények garmadáját, a versben beszélő látja, hogy körötte nem jó irányban forog a világ, ellene tenni azonban nincs se ereje, se hatalma, se lehetősége, cselekvése a versre redukálódik, szinte magától értetődő, hogy az élményvilág, amelynek egy része már áttételesen, a költészet és a film formanyelve által a valóságnál harsányabban jutott el a költőig, eleve a tiltakozás, a leleplezés szándéka által öltött forma-testet. Már itt, az első ciklusban megjelennek a közvetlen és autobiografikus élményt megjelenítő versek, olyanok, mint amilyenek a következő kötet autopoetikus költeményei lesznek. Ezek a későbbi alkotások jóval higgadtabbak, érzelmi feszültségük inkább egyenes vonalú, mint szórt, élménykörük is szűkebb, mint a korai (?) lázadó daloké. Az autobiografikus jellegű versekben narratív struktúrákat hoz létre a költő, „elbeszéli” a verset generáló élményt, az ismétlések, az előre- és visszautalások, pedig ritmizálják a jelen és a gyermekkor idejét egymásra csúsztató lírai szólamot.

A szemlátomást az antikvitás és a reneszánsz költői szituációihoz és költői teljesítményéhez vonzódó Weiner Sennyey Tibor nem veti meg a posztmodernt sem, a mások teremtette szövegvilágot beépíti saját versvilágába, hiszen az élmény az élmény, hosszasan sorolható lenne a századokat, ha a mitológiát is hozzávesszük, évezredeket átívelő irodalmi prédavilágának számtalan kapcsolódási pontja, egyben pedig teret nyit a játékosság számára. A Levelek ciklus második és negyedik levele közül például hiányzik a harmadik, helyén csak a cím olvasható: Bajok a Harmadik levéllel , a kötet hátsó borítóján pedig Appolinaire (a pihi madarakat ő tematizálta Égöv című versében), majd Berzsenyi Dániel, Ginsberg, Weöres Sándor, Janus Panonius, Balassi Bálint és Pablo Neruda ajánlja az olvasó figyelmébe Weiner könyvét. A Levelek ciklust záró Gyerekvers a gyermekkor szorongásait, illetve a kertet, mint a történések helyét, és a felnőttként vágyott, megteremtésre váró menedéket megidéző ciklus összefoglalása, olyasmi, mint a mesterszonett, csak éppen nem szonett, ellenben parafrázis. Az Arcadia ciklus még közelebb visz a kerthez, a természethez, amiből a következő, Versek a kisházból című kötetben teljes, a gyermekkor élménykörét még nem maga mögött hagyó, ám a szinkron idejűséget és a teljes irodalmi, mitológiai és bölcseleti múltat lírai alanyként szabadon átjáró költői világot épít fel.