Fekete J. József
Volt egy szerelem

Villányi László két könyvéről*

úgy szólalj meg, ahogyan elered
az eső

Beteljesült szerelemből ritkán születik irodalmi alkotás. Talán azért, mert az érzelmek állandó magas hőfoka szertelenné és érzelgőssé teszi az embert, e kettőnek pedig nincs helye az irodalomban. A szerelmi költemény sokkal könnyebben szólhat vágyakozásról, elutasításról, a pillanat gyönyöréről, széptevésről és udvarlásról, mint a beteljesülés érett fejjel megért, hosszan tartó boldogságáról, arról, amiről Villányi László ír volna szerelem című kötetében.

A címadás azonban gyanút keltő: Villányi költészetében sajátos módon vetül ugyan egymásra a múlt és a jövő, de a kötet címében szereplő feltételes módú igealak eleve bizonytalanságot kelt a szerelem beteljesülését, még inkább folytonosságát illetően, a verseket elolvasva pedig megerősíti a bizonyosságot, hogy bármennyire boldog, becéző és simogató volt az egymásra találás története – persze az is különös, hogy Villányi versei történetet beszélnek el –, szóval a szerelmi beteljesülés nem tetőpontja ennek a könyvecskének: arról szól, hogy volt, és jó lenne, ha volna.

Minden esetre nem árt, ha ezt a könyvecskét az előző kötet felől közelítjük meg. Nem az átszüremlő motívumok nyomon követése mutatkozhat izgalmas feladatnak, hanem inkább az idővel való bánásmód, a versben beszélő megszólalása és önmegszólítása, a létfelfogás folyamatossága, az önismeret kialakítása képez folytonosságot a két kötet között.

Az időközben cím utalhatna arra is, hogy két esemény között, vagy akár egyetlen esemény kezdete és vége között is történik valami , esetleg a prédikátor Salamon bölcsességére, miszerint mindennek rendelt ideje van, ám akkor mi lehet időközben, kérdeznénk nyomban tovább, de itt inkább afelé terelgeti gondolatainkat a költő, hogy „minden időben van”, vagyis létünk elemi meghatározója az idő, időn kívül semmi se történik, és fordítva: minden időben történik, s annak elfogadása, hogy ami történik, az jó időben történik, már valamiféle keleti bölcsességre utal. A vers azonban nem bölcselet, ebben a kötetben, meg még csak nem is vers, hanem töredék csupán, az idő töredékeinek emotív lenyomata, ami a kötet szintjén áll össze verssé. E vers tanulsága szerint Villányi meggyőződése, hogy az emberi lét az árnyékhoz, vagy a földre loccsantott vízhez hasonlatos – hiányzik belőle az állandóság. Ami pedig hiányzik, arra vágyakozunk, sóvárgunk. A költő az állandóság vágyától ösztökélve lelassítja maga körött az időt, s úgy szemlélődik „miként a magányos cseppek las- / sú esővé fordulnak át, s köröcs- / kéik remegése szétárad a vízen”. Megfigyeléseivel töredékeket ragad ki az időből, ezek a töredékek pedig tárgyakhoz, személyekhez, eseményekhez kötődnek – a versek frekventált szavai: vonat, szag, idő, bicikli, álom, érintés, kéz, lányok, víz, csönd, kavics, híd, fa, borotva, ablak, orgona, tavasz... – amelyek verssorokba merevítve a költő önképének vázát adják. A versírás Villányi számára az önmegismerés eszköze és módszere, ennek érdekében „emlékeket gondolt el, s átírta / őket jövő időbe” – ami nem egyéb, mint a későbbi, volna szerelem című kötet poétikája. A két verssorba szorított költői magatartás az időközben verseiben azonban nem a múltat megidéző módszer, hiszen az emlékeket (a múltat) is kitalálja és vágyképek kivetülését a jövőbe írja a hol első, hol harmadik személyben szóló költő, ezért sok ebben a kötetben a befejezetlen mozdulat, a ki nem mondott szó, az elmaradt simogatás, a félbeszakadt mondat. Ám a gondolat, s a kép soha nem marad csonka. Példaként íme egy gondolatilag, s ha úgy tetszik, pszichológiailag is megterhelt, pazar kép: „esténként kiment a folyópart- / ra, belefeküdt a lánytestek le- / nyomatába”. A vers formájával való látszólagos nem törődés közben formailag és tartalmilag is tökéletes haikuk is születnek, csak a tördelési képük más: „messzi vonatfütty. Az esőverte / síron leánykökörcsin”, vagy „sárgás fák alatt nem karol senki / belém. Cirógat a szél”. Villányit nem különösebben érdekli, hogy a versbe kívánkozó gondolat a sajátja vagy másé, ebben a kötetben ugyan még jelölten idéz, bár nem tünteti fel a forrást, a következőben már nem is jelöli az idézéseket, ellenben a kötet végén megadja a szerzők vagy a forrás nevét. Az utolsóként idézett mondat – „nem a ti dolgotok tudni az / időket” – pedig egyenesen átvezet a következő kötetbe.

Az előző kötet által felvezetett tanulságot is már itt olvashatjuk:

Rosszul kerestél, egyáltalán, mi a bánatnak
kerestél kamaszkorod óta, lásd, a sóvárgás,
az átkozott vágyakozás mindent megrontott;
képzelődéssel telt el életed, becsaptad magad
unos-untalan, ötven év kellett, hogy elhidd,
aki a fürt után kap, földre veri a szemeket.
(Ötven év)

A könyv hat prózarésszel elválasztva ötvenegy verset tartalmaz, ebből ötvennek azonos a formája, cím, hat sor, középen a pontosvessző cezúrája. Az utolsó, az ötvenegyedik is hasonlóan indul, de hiányzik a hatodik sora, egyszerűen megszakadt a mondat, és ezáltal nyomatékosul, hogy semmi se lehet se túl kerek, se túl egész, az ötven esztendő nem végső állapot, a szerelem nem örökre adott, s végső soron „nem a ti dolgotok tudni az / időtöket” – a dolgok ugyanolyan hirtelenséggel érnek véget, mint ahogy szinte észrevétlenül megképződnek a semmiből.

Az állandósult versforma, a kerek versmondatok, a prózai elválasztó függönyök egy szerelem történetének töredékei, múlt és jelen időben elbeszélt mikrotörténetek, megjelenített képek, ezekből egy újabb, immár költői történetet épített fel Villányi László, s ebben a történetben elszámol életének eddigi ötven esztendejével, és kendőzetlenül vall gyönyörű ívű zuhanásáról a szerelembe, amit ritka tehetséggel fordít át a szerelem elbeszélésének gyönyörűségébe. Az előző kötet bennszakadt szavait, kettétört mozdulatait itt a szavak felszabadulása váltja fel: „... hiába léteznek alapvető fogalmak, / történetünkkel újra kell teremtenünk őket...”, s ehhez az újrateremtéshez a beteljesült szerelemre volt szüksége a költőnek, ami nyomán mondja: „Újra megtanulom anyanyelvemet, kimondom / az eddig néma szavakat...”

Beteljesült szerelemből ritkán születik irodalmi alkotás. Jól tudja ezt Villányi László, nem is titkolja: „Micsoda, boldog verseket, meghibbant ez az / ember, időérzéke a nullával egyenlő, mintha / nem ebben a siralomvölgyben verné a jégeső; / kedélye egészségtelen, pimaszul naiv, nincs / benne egy csöppnyi belátás, pedig tudnia kell: / a Szakadék Szálló vendége minden nyomorult.” Éppen ez a Szemérmetlen című verse tanúskodik róla, hogy nem hibbant meg, hanem tudatában van megszállottságának és az érett szerelem összes kihívását magában hordozva vállalta annak kihívását is, hogy a jelenkori költészet fehér hollójaként a szerelmi boldogságot, önképét, emberi sorsokat érvényes, giccstől, érzelgősségtől mentes, ugyanakkor érzelemmel teli, mélyen lírai költészetbe fordítsa, s a szerelmes férfi szertelenségéből rendszert építsen. Volna a szerelem, de van költészet. (Bár e kettő nem mindenki számára helyettesíthető egymással.)

* időközben. Orpheusz Kiadó, Bp., 2003, 40 o., 1200 Ft; volna a szerelem. Orpheusz KIadó, Bp., 2006, 66 o., 1200 ft