Fekete J. József:
Udvariatlan szerelem

A Prae folyóirat 2006-os, Obszcén középkor című számában találkoztam először a „fajtalan” költészet remek keresztmetszetével. Akkor még nem tudván, hogy Bánki Éva és Szigeti Csaba főszerkesztésével hamarosan Udvariatlan szerelem¹ címmel megjelenik A középkori obszcén költészet antológiája , ami hozzáértők szerint a legteljesebb ilyen jellegű gyűjtemény az egész földrészen, egyebek között a következőket jegyeztem le:

Az obszcenitás – Szigeti Csaba szerint – tulajdonképpen „beszédfajta, költői nyelvhasználat, szótár és műfajiság kérdése”, és ugyanígy vélekedik Bánki Éva, aki a középkori obszcén költészetet a hagyománytörő hagyományőrzés nyelvi alakzataként tételezi. Elmondja, hogy hagyományteremtőknek az udvari költészetet létrehozó provanszál trubadúrok tekinthetők, ugyanakkor egy sajátos elméletet állít föl, miszerint ha az obszcén verseket ellen-szövegekként, a helyes szerelemnek az udvari szerelemben megtestesülő, és a lovagiasságnak az udvari életben testet öltő normák le- és kifordításaként értjük, akkor az első trubadúr, IX. Vilmos herceg ellen-szövegei egy még nem létező hagyományt tagadtak, miközben hagyománnyá emelték magát a tagadást is. Ugyanezen a gondolatmeneten haladva ír Szigeti a „nélküliség” poétikájáról, mint a még meg nem teremtett hagyomány poétikáját megelőző ellen-poétikáról, vagyis arról, hogy IX. Aquitániai Vilmos, vagyis Guilhem de Peitieus versei „valami még nem létezőt tagadnak, s a majdan létező kifinomult szerelem az ő költeményeinek tagadásával építi ki magát”. Ellen-líra az obszcén költészet, szögezi le ugyanő, de ez a pajkosságra, pajzánságra, otrombaságra és trágárságra (is) alapozó hangütés csupán egyik módozata az ellen-szövegek, az ellen-líra megszólalásának. A nem megfelelő emberek iránti szerelem, mint amilyen a lovag és a parasztlány viszonyának, a prostituáltak és homoszexuálisok iránti vonzalomnak a megverselése közel sem tiszta forma, e beszédmódban keveredtek az irodalmi szólamok, az artisztikus és populáris műfajok – emlékeztet Bánki Éva, aki két évvel korábban az udvari költészetről állított össze antológiát A tavaszidő édessége címmel, s rámutat, hogy „a szerelmet az egész középkor a társadalmi, szakrális, politikai, kozmikus rend alapkövének képzelte”. Ladányi-Turóczy Csilla az ibériai erotikus és obszcén költészettel kapcsolatosan arra hívja fel a figyelmet, hogy a galego-portugál költészetben ez a vonulat talán a leggazdagabb a nyugat-európai középkor irodalmában, rendkívül sokszínű és szellemes, ugyanakkor különbözik a többi nyugat-európai megszólalástól, „az erotika terén a férfi beszélő által gyakorolt udvari nyelvezet elég kis mértékben indítja meg a galego-portugál nyelven verselők fantáziáját: legfeljebb a melankolikus, távolságtartó hölgyimádat kifigurázására vetemednek. A politikai gúnyolódás is ritka, inkább személyeskedő hangvételű csúfversek ismeretesek, amelyek igen gyakran vesznek fel trágár jelleget, noha nem feltétlenül valóságos szexuális vágy kifejeződéseként.”

A tematikus folyóiratszám kapcsán leírtakhoz jócskán lenne mit hozzátenni a kötet forgatása nyomán, nyelvfilozófia, műfajelmélet, fordításelmélet kapcsán egyaránt. Nézzük mindjárt a kötet címét: az udvariatlan szó első szinonimája a lovagiatlan, de erről a melléknévről a köznyelv jószerével megfeledkezett, inkább a barátságtalan, tapintatlan szavakat használja helyette, ami az antológia esetében téves szóhasználatnak bizonyulna. Az udvariatlant itt szó szerint lovagiatlannak kell értelmeznünk, pontosabban lovaghoz méltatlannak, hiszen obszcén verseket lovagok is költöttek, így talán nem tűnik belemagyarázásnak, ha arra gondolunk, hogy az udvariatlan költészet olyan irodalmat jelöl, aminek nem volt helye a fejedelmi, lovagi udvarokban. Erre gondolhattak a szerkesztők is, amikor a kötet alcímében obszcén költészetet jelölnek meg. „Az »obszcén« szó etimológiája mintha alátámasztaná metaforikus jelentését. Eredete vitatott, bár a latin »scénából« is származhat. Tehát szó szerint mindazt jelentené, ami a színpadon kívül vagy a túlsó oldalán van, vagyis azt, amit nem lehet bemutatni.”² – írja a témát kutató Lynda Nead. Ennek ellenére ez a költészet igencsak életes, a vizsgált időszakban, a XI – XV. században gyakori és népszerű volt, a korszak (pop)kultúrája egyik megnyilvánulásának is mondható, olyan fordítói szabadsággal, amilyet a szerkesztők jóváhagytak a munkatársaknak. A fordítók ugyanis nem törekedtek az eredeti szövegek átültetésére, ami eleve képtelenség, hiszen ki tudná 6 – 10 évszázad múltán eldönteni, milyen felhangokkal is bírt akkoriban egy-egy kifejezés a köznyelvben. A fordítók tehát átköltötték a verseket, és e kettős – fordítói és költői – szerepből eredően éltek a költői szabadsággal, van aki archaizált, van aki a jelen utcanyelvét használta fel, egyaránt remekelve, ami különösen ugyanazon versek különböző fordításainak egymás melletti közlése nyomán mutatkozik meg. Végül a szabadság tudós játékká terebélyesedett. Az antológia utolsó fejezetét teljes egészében az irodalomtörténet számára ismeretlen Jakub al-Muhadzser pikáns versgyűjteményének szentelték a szerzők és fordítók. A gyűjteményt Prof. Dr. Grob Lüger, a keinstadti egyetem docense fedezte fel a Kairói Okcidentalista Szakrepertóriumban, a KOSz-ban. Az olvasónak talán nem ugrik be elsőre, hogy a professzor neve arcátlan hazudozóként fordítható, de a Keinstadt (nincsváros) már gyanús lehet, a szöveg lelőhelyét jelölő betűszóból pedig könnyedén kirakható az Országos Széchényi Könyvtár elnevezésének rövidítése. A szerzők szellemet gyönyörködtetően parodisztikus nyomokat hagytak maguk mögött, hogy becsalogassák az olvasót a felszabadult, szellemes, imitációs költői játékukba, mintegy jelezvén, hogy az obszcén költészet által megjelenített (élet)öröm jelentősen árnyalja a „sötét” középkorról alkotott képet, amit Gyulai Líviusz pazar illusztrációi is hasonló módon felszabadultként ábrázolnak. Kiválóan szórakozunk e könyvvel a kezünkben. Aki a mulatságnál többet kíván e példás és igényes kötettől, megtalálja az elő- és utószóban, az egyes nyelvterületekről vett versek fordításainak bevezetőiben, a szerzők életrajzaiban, a tudós kísérőszövegekben.

Meg nem állhatom, hogy néhány gondolat erejéig vissza ne térjek a középkori obszcén költészet antológiájához³, a könyv lenyűgöz, a felhasznált tudományos anyag lehengerel, a fordítások pedig üdeségükkel, frissességükkel vidítanak. Az antológia szerzői, s itt a fordítókra gondolok, Jeney Zoltán ugyanis magáról és a munkatársairól úgy vélekedik, mint fordítókról, „akik tulajdonképpen magyar verseket írnak idegen költők mintájára”, és a szerkesztők se választották szét a költők meg az átköltők életrajzait, szóval a magyar szerzők friss munkáikat adták közre, a kötetben alig fordul elő korábban már megjelent fordítás, így még a téma iránt korábban is érdeklődő számára is újdonságot jelent az antológia. A szerkesztők és a tanulmányok szerzői példát adtak arra, hogy miként is kellene irodalomtörténetet írni, egészben és egységben látni és láttatni az összefüggéseket, ráérezni az eltérésekre, és mindezt a témában nem különösebben képzett olvasóval is megláttatni, felfedeztetni. Ami eleve nem lehetett egyszerű feladat, hiszen az a kor, aminek irodalmát tanulmányozták, még a latinság (és újlatinság) ideje volt, a hivatalos és egyházi kommunikáció latinul folyt, ám ez a latin nyelv se volt soha tökéletesen egységes, ráadásul az egyszerű, urbánus körülmények között élő polgárság is valamiféle latinsággal közlekedett, a nemzeti nyelvek se alakultak még ki, nem hogy a nemzeti irodalmak nyelve. Az obszcén költészet az akkoriban használt népnyelve(ke)n született és került lejegyzésre, s nyelve válogatja, hogy a mai olvasó mit ismerhet föl a versekben ősei anyanyelvéből. Az antológiába felvett anyag zöme újlatin nyelveken íródott, így nyelvével is szembe fordult az udvari költészet latin nyelvével, ezt azonban a magyar fordítás közvetlenül képtelen megjeleníteni.

Az obszcén költészet tehát nem csak az udvari körök magasából szállította le az emelkedett poézist, hanem az előkelőséget jelző latinságot a népnyelvvel helyettesítette be. A trónfosztás szándéka nem minden költői alkotás esetében volt ennyire egyértelmű, egyes szerzők egyszerre jegyeztek popularizáló és arisztokratizáló jellegű költeményeket⁴, a középkori kódexek szerkesztői sem választották el egymástól a lovagi és obszcén költeményeket, s ez utóbbiak nem ritkán csak akkor tárják föl ellenlíra-jellegüket, ha mai tolmácsolójuk alaposan utánagondol, elképzeli azokat a körülményeket, amelyek között a szerző előadta, és ahogyan a hallgatóság fogadhatta a verseket. Ez ugyanúgy megnehezítette a szerkesztők munkáját, miként az is, hogy a vágyénekekben nem kereshették csupán a kifinomult, a nemes, a helyes szerelem ellenpólusát, ugyanis olyan helyeken is születtek trágár művek, ahol nem létezett semmiféle udvari tradíció, ebből eredően nem feltétlenül ellenköltészet az obszcén vers, lehet a népnyelven születő városi, polgári (pop)kultúra autochton kifejeződése is.

Az antológia egyik főszerkesztője, Szigeti Csaba a vizsgált periódusra, a XI – XV. századra vonatkoztatva a tagadás-líra két, egymástól jól elkülöníthető típusát különbözteti meg: az antilírát, ami a költészet teljes tagadása, a nonszensz trónraemelése, illetve az ellenlírát, ami a hagyomány részleges tagadása, ez utóbbi az udvariatlannak nevezett líra. Az ellenköltészet szorosan együtt él azzal, amit bírál és parodizál – Szigeti felveti, hogy akár tárgya parazitája is lehet(ne) –, vele szemben a mindent tagadó, a költészet nihiljét megkockáztató antiköltészet független és önálló képződmény.

Az obszcén költészet tanulmányozása során meggyőződésünkké válik, hogy a lovagi költészet mesterkélt és életidegen, egy követhetetlen kánon reprezentációja, hiszen a szerelmi vágy együtt jeleníti meg az érzelmi és az érzéki vágyakozást, és ebben az egy-ben megképződő kettősségben benne rejlik az erotikus, az obszcén, a trágár és a pornográf is. (Nem csoda, hogy az éteri trubadúrvágyakozás mellett ugyanazon szerző vaskos verssorokban hagyott szabad folyást vágyénekének.)

A kifinomult szerelemtől való költői elfordulás két radikális iránya a minden világi dolognak történő hátat fordítás, csupán a lélek dolgaival való törődés, illetve a buja testiség ideológiamentes idealizálása volt. Az elfordulás két, meredeken széttartó árama között pedig érlelődött a „helyes”, a kifinomult, vagy egyáltalán a szerelem eltűnése a való világból: „E viszonylag lassú erodálódás folyamatában jelenik meg az a képzet, hogy a szerelem immár csak múlt időben gondolható el, a pusztító és nem élhető jelen már nem adja meg – és a jövő sem fogja soha megadni – a szerelemnek azokat a feltételeit, melyek kibontakozását valaha lehetővé tették. Az udvari kultúra pusztulása (átalakulása) a XIII. századtól kezdve a szerelem pusztulásán (átalakulásán) keresztül volt megragadható.” – írja Szigeti.

Bánki Éva, a másik főszerkesztő a provanszál obszcén költészetről szóló bevezetőjében az udvari és az azzal szembeforduló ellenköltészet egy tőről fakadását biztosra veszi – Aquitániai Vilmos az emblematikus figura –, sőt tovább is lép, az elsőbbséget a meg nem képződött hagyománnyal szembefordulónak tételezhető verselésnek adja, ennél fogva tulajdonképpen fordul a kocka, maga a trubadúrköltészet jelenik meg ellenszövegként.

A komikust, a groteszket, vagy az eszményítettel szemben éppen a valósat felvonultató középkori obszcén költészetet nem úgy kell elképzelni, hogy a verssorokból dől a mocsok, testnedv, bélsár, a tömény trágárság, hanem miként Tombi Beáta jelzi az antológia itáliai fejezete előtt: „A középkori obszcenitás nemcsak Itáliában, hanem másutt is elsősorban kétértelmű kifejezésekre, körülírásokra és homályos utalásokra szorítkozik.” Vagyis költészetről, egy több szempontból fontos kor népszerű, a korábbi hagyományokat aláásó, tehát forradalmi kultúrájának megképződéséről szól az antológia.

¹ Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. PRAE.HU, 2006, 320 o., 4990 Ft
² Lynda Nead megközelítését Maria Janion idézi A vámpír című tanulmánykötetében. Európa, 2006, 106. o.
³ Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. PRAE.HU, 2006, 320 o., 4990 Ft
⁴ A galego-portugál anyagot bemutató Ladányi-Túróczy Csilla a költők identitásváltására is rámutat, társadalmi szerepből, nemükből való virtuális kilépésükre, kalandozásukra utal.