Fenyvesi Ottó
Idézőjelben

Zalán Tibornak

Botticelli a tavaszt hirdeti,
a völgyben nyílnak a zsalugáterek,
kipréselek magamból egy kettőspontot:
a világban vér folyik,
zsíros, taknyos felhőket cibálnak
északra a böjti szelek,
tizenhat percre a valóságtól,
nyeli a földszínű, olajízű nyomorúságot
a lomha bonyolultság.
Átpréselem magam egy kettősponton:
a szomszédom egy differenciálhányadost szappanoz,
egyre csak gyönyörködik a nehézipari tájban,
– mondom néki –
nincs érzéked a szociális dimenzióhoz.
Bomlik a fény a síneken,
a fákat megmetszeni, a szálakat eldolgozni,
halat esznek a gyerekek,
húsvét közeleg, mint egykoron,
böjtöl a világ, böjtöl a szív bal fele,
böjtölnek a vérebek.
Mindennapi apokalipszisünket add meg nekünk ma,
segg alá rejtett magyaroknak,
nehéz hitünkben megmaradni,
add meg nekünk, add meg
mindennapi tudathasadásunkat.
Áron üzeni: a tésztát összerágni,
a múltkor sok volt a satöbbi.
Meghalt a fogorvosom, ínyem sorvad,
beomlottak a tárnák, Hamlet tombol
egy vidéki súgólyukban,
vaksin pislog a siserehad,
a Rádióban: tíz perc líra, hegyitangó.
Kipréselek magamból egy cigánykereket,
midőn Isten is új dolgokat teremt a semmiből.
Csípja szemünket a könnygáz,
csípja az első két hasáb, a politika
„csak ezt-lehet” farce-szerű szintézise,
a zongora lágyan mögénk spriccel,
csak vagyunk szüntelenül
túl minden álmokon.

Botticelli a tavaszt festi,
a völgyben nyílnak a fekélyek,
a rét olyan, mint egy Tibullus-költeményben,
mohára hajtjuk fejünk,
az angyalok holtakat terelnek,
talán holnap megérkeznek
a motoros mongol hordák.
Barna mokány komondorok.
Kipréselek magamból egy differenciálhányadost,
a sarokban egy hermafrodita nyafog
jelentéktelenségünk savanykás nyirkáról,
ezen a nyelven már annyit sírtak.
Átellenben töltelékszavak csörgedeznek:
körülbelül, tulajdonképpen és a többi.
Metszik a drágakövet.
Kipréselek magamból egy idézőjelet,
tizenhat percre a valóságtól,
robotol-e még a remény a Víz Matróz vécéajtajában?
Kanóc ég, pislákol: turbo dekadencia.
Izzó hasábok. Préselik magukat jelenbe, múltba.
Szaggatják lelkünket, belünket
régi kedvesek, borok, tavaszok.
Egy új sáv valóság kanalazza a tyúkhúslevest,
gyönyörködik az ipari kultúrtüneményben,
egy nagy semmi közepén gyűlnek a jelek,
zengünk a lila csillagködökbe.

Botticelli tavaszát századok esztergálják:
kipréselek magamból egy gondolatjelet,
az idő röhög magában, egy citromkerék
alatt a plébános alumínium kanalakban lépeget.
A tavasz idézőjelbe vonul illőn,
beleveti magát a városi kanalizációba.
Orfeusz feldarabolva.
Asztalodról némán csordogál Holofernes bikavére,
megremegnek a hónalj alá rejtőző buddha-lótuszok,
fejedből gondokat űznek szőke, tavaszi szellők.
Krisztus után majdnem kétezer, kétezer idézőjel,
a vörös jegelve, böjtöl a világ,
szétroncsolok egy módbeli segédigét,
süppedt csípők sajtolják a malasztot,
mással boldogtalanok a lányok.
Szitál az ég,
lemosnak mindent a savak,
gyönyörködnek a pillanaton túl nem látó boldogok,
közben falják a kukacot.
Az idő zokog a füstben, az idézőjelben
szelíden lobognak a mentolos
mondatcsonkok.

(1991. március vége)