Netittia K. Froese
Abi al-Maarri ébredése

– Hozsanna az olvasónak! – rajzolta szecsuani koromtintába mártott bambuszpálcájával kalligrafikus betűit örökbecsű alkotásának, a posztalkímia alapművének, a világ összes kultúrájának minden jelenségét elegyítő Efezusi betűk első fóliójának legelső sorába Umar ibn Abi al-Maarri, Doctor Universalis, szabadfoglalkozású semmittevő, Lemúria egyhelyben ülő világutazója, 26.666 nappal azután, hogy visszavonult a Négykarmú Sárkány Pagodája negyedik szintjének nyugati tornyában kialakított dolgozófülkéjébe, és azon nyomban elaludt. A nádtoll nem siklott ki ujjai közül, csak elhevert a merített rizspapíron, a pálca bütykös ízének üregéből szivárgó tinta a szita láthatatlan lenyomatát követve apró négyzeteket árkolt körül, megrajzolta az álmodó képzelgésének diagrammját.

Abi al-Maarri álmában Montarbo hercege volt, és különös módon az álombeli alak ereiben érezte annak a vörös dinkából erjesztett bornak a zubogását, amit még éberen fogyasztott, azt megelőzően, hogy az ívréten sikló írószerszámát a kalamárisba mártotta volna. Érezte, álmában a bor élesíti érzékeit, tisztul a feje, oszlik a szemét fátyolozó köd, de nem is köd volt az, hanem a denevér-guanó kipárolgása, ami azonnal enyhült, midőn kiléptek a barlangból. Társának, az inas testén szokatlanul bő talárt, fehér skapulárét és fekete csuklyát viselő Sebesténynek, az egykori és majdani érseknek nem okozott kellemetlenséget a repülő emlősök ürülékének tömény bűze – rá lehetne könyökölni erre a szagra, villant át Montarbo hercegének agyán –, Sebestény ugyanis vak volt immár második esztendeje. Most Sebestény, vagy Domonkos volt-e Montarbo hercegének társa – tépelődött álmában a Montarbo hercegét álmodó al-Maarri, akit eszméletvesztéshez hasonlatos szendergése közepette se hagyott el a logikus gondolkodás adottsága és a dolgok bizonyossága felőli kételye. Érsek volt, annyi bizonyos, zárta le a kérdést, és ismét az álombeli alakmása előtt elterülő vidékre összpontosított. Furcsa táj volt, nem hasonlított mindennapjainak kristálytiszta levegőjű, a fehér, az arany, és a vörös anyagok ragyogását meghatványozó hegyvidékére, a tenger szintje felett 8.849 méterre épített pagodából még soha nem tárult ilyen látvány elébe. Volt itt is hegy, vagy inkább olyasmi, amit inkább csupán a helybeliek neveznek annak, bár kétségtelen, mindene megvolt, ami egy hegyhez kell, még barlangja és meredek sziklafala is, de mit lehet tenni, ez a kiemelkedés bár tizenkétszer kisebb és alacsonyabb volt lakhelyénél.

Abi al-Maarri kényelmesebb helyzetet keresve mocorgott az írólapja előtti karosszékben, horkantott egy egércincogásnyit, de ennek lenyomatát az időközben megszáradt tinta már nem rögzíthette a kapitális alkotás álomtérképén. Arra gondolt, jól össze van itt már zagyválva minden, hiszen nem is Montarbo hercege, hanem éppenséggel ő maga lakozik Dar al-Ilmben, a Négykarmú Sárkány pagodájában berendezett Tudás Házában, miként emlékezhet egy álomalak az őt álmodó emlékeire, s főként, milyen jogon sajátítja ki azokat? Amíg efölött mélázott, Tabarijeh, a pagoda iromba macskája végtelen bizalma jeléül egyenként al-Maari ölébe csempészte négy kicsinyét, három magához hasonlatosan cirmost, meg egy ördögfeketét, a kölykök pedig némi dagasztás után kényelmesen elhelyezkedtek a teveszőr kaftán redői között.

A bölcs tovább álmodott, álmában Montarbo hercege volt szeme helyett a szeme, és lassan fölismerni vélte a helyet, ahová Somnus szekere vagy Hypnos kordéja röpítette: hegy és síkság találkozása, szürke és zöld, de mindenek fölött valami állandó és tompa kékség – immár nem lehet a guanó kipárolgására fogni, valami kékség üli meg a levegőt, talán egy nagy folyó lehet a közelben. Montarbo hercege saruja orrával megvakarta kissé a talajt, majd ujjai közt átpergette a kagylóhéj morzsalékával elegyes homokot. Horni réteg, anomia homok ­ – motyogta al-Maarri, és szakállán végigtáncolt egy fényes nyálcsepp, az ördögfekete kiskandúr játékosan kapott utána. A herceg gyümölcsöt szakított, ajkai közé cuppantotta, majd fogai gátján megvetve azt, szárával a magját is kitépte, hogy csak a húsa maradjon szájában. Bádeni meggy! – gondolta al-Maarri, s elfintorodott, mintha timsót nyalt volna.

– Merre járunk, jó Sebestényem, kérdezte ekkor váratlanul a sarus herceg. A csuklyás megtorpant egy pillanatra, s ha valaki még szerepelt volna az álomban, bizonyára azt hihette volna, körbepillantott.

– A Keserűhegyről indultunk, s közelítünk Castra ad Herculemhez, felelte az egykori és majdani érsek.

– Salva ! – rikkantotta az álmából felriadt Umar ibn Abi al-Maarri, Doctor Universalis, Lemúria helyben ülő világutazója, s menten föl is pattant írólapja mögül. A cicakölykök úgy repültek a szoba négy sarkába, mint pormacskák a böjti szelek keltette huzatban. Odalépett a szobáját körbefogó vasszerkezet egyik vashídjához, ami lehetővé tette, hogy lépcsőmászás nélkül férhessen hozzá a falak mentén a padlótól a mennyezetig halmozott fóliókhoz, inkunabulumokhoz, spuriózis írásokhoz, velük szemben pedig a megsüvegelt opusokhoz. A történelmi forrásmunkák, zsinat-gyűjtemények, hagiológia, lexikográfia, metszetek és kézrajzok pazar gyűjteménye bazilikaszerűen magasodott a szerény írószoba fölé. A nyugati falon felirat: Nincs oly nagy tűz, hogy magátul el ne aludjék, ha fát nem raksz reá. Az álomban fölvetődött kérdések nem izgatták már al-Maarrit. Gerincének ropogása végigxilofonozott bordáinak harangján midőn fölnyúlt az egyik, rézveretes, kagylóberakású kötetért. OSTERRINGUN – ez állt a könyv címlapján.