Netittia K. Froese
Abi al-Maarri és a modern regény

– Hozsanna a dologtalan olvasónak! – köszönt rá Miguel de Cervantes Saavedra a Val de Penas egyetlen fogadójában borozó Umar ibn Abi al-Maarri mesterre, kacska kezével maga alá húzta a lócát és kérdezés nélkül leült asztalához. A kényelmesen ücsörgő bölcs a jövevényre emelte szemét, miközben az éppen olvasott résznél szamárfület hajtott Az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha botorságait elbeszélő, szamárbőrbe kötött könyv lapjára, és becsukta azt. Tekintete egyszerre volt távoli és homályos, nem tudható, az olvasottak, vagy a vino tintonak is nevezett alicantei vörösbor okozta révületét.

– Művem bár nélkülözi a választékosság és tudományosság becses díszeit, mikkel a hozzád hasonló kiváló tehetségek művei ékeskednek, látom, bátor lehet megjelenni azok ítélőszéke előtt, kik nem képesek tudatlanságaik korlátain belül maradni – ha meg nem sértelek, ó nagytiszteletű uram, ki világ nem tapasztalta bölcsességgel látod el tanácsaiddal Béjar hercegét, Gibraleón márkiját, Benalcázar és Bañares grófját, Alcocer vicegrófját, Capilla Curier és Burguillos városok urát – hisz látom, szerénységem dicstelen románját forgatod elméd pallérozásának szünetében – mondta az Alcala de Henaresban született tollnok, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a várhatóan kibontakozó beszélgetést a könyve tömjénezésének öblébe terelje.

– Eridj a fenébe, te koszos börtönöket megjárt adóvégrehajtó, hogy a cunaminak becézett trópusi szellő tépte volna le hajód vitorláit amikor Don Juan d' Austria mellett kardoskodtál Lepantónál! Hogy csúnyábbat ne mondjak! Azért lapoztam éppen a tompa agyadból kicsiholt brosúrát, ezt a nyegle pamfletet, bájolgó úrhölgyek kebelét melengető csacskaságot, mert egész Hispániában azonnal ezt a röpiratot nyomják a fogadósok a gyanútlan vendég kezébe, amint az ivóba lépve az már elengedte az ajtókilincset. Hispániában! Máshol Bibliát tartanak a szállodai szobákban, itt meg, ahol az inkvizíció szent máglyái világítanak az éjjeli vándornak utat, ilyen dőreséggel mérgezik a gyanútlan peregrinusok kánikulától amúgy is meglágyult elméjét! Mennyivel elmésebb, könnyű álmot ígérő olvasmány lenne Pierre De Lancre francia bírónak a Labourd tartományban folytatott boszorkány-hajtóvadászatáról beszámoló, a gonosz angyalok és démonok állhatatlanságát taglaló, Tableau d'Inconstance des mauvais Anges et Demons című rémtörténete! És legalább négyszemközt hagyj föl ezzel a barokk-manierista rizsával! Hol a francban tanultad, csak nem az az öt esztendő alatt, amíg rabszolgaként vakációztál Afrikában? Rendelj inkább a számládra magadnak is, meg nekem is egy kupával – egyengette a beszélgetés fonalát Abi al-Maarri a messze földön híres emelkedettségével és közvetlen modorában, majd egy diszkrét böffentéssel tett pontot mondandója végére. A kármentőből szemlélődő csapos elégedetten pislantott az asztaluk felé, ugyanis három méteres körzetben lehullott az összes légy és muslinca, amivel elfogadhatóbb szintre csökkent az ivó légterében a kellemetlenkedő rovarok előfordulásának gyakorisága.

A szépbajszú spanyol ép kezével intett a csaposnak, és ujjaival mutatta, két kupával töltsön, majd köpenye zsebéből elővett egy punamukövet, és a tölgyfaasztal lapjára helyezte az amulettnek megmunkált nefritet. Ott pörgette, amíg a kocsmáros a rendelést teljesítve vissza nem vonult palackjai és hordói közé, s csak ezután szólt.

– Jó, hogy minden rendszerben van kocsma, és a kocsmákban van bor, még jobb, hogy éppen kocsmában találkoztunk, mert, miként tapasztalom, nagybecsű uram kegyes nyelve már ugyancsak megszabadult az előkelő és nemes modor mázától, gáncsot már nem vet emelkedett gondolatai megfogalmazásának. Pedig, nekünk, íróknak, nagyobb figyelemmel kellene lennünk egymás iránt.

– Tudod, jó Cervantesem – mondta engedékenyebb hangon a magába keseredett bölcs, és nagyot kortyolt borából –, az ördög meg szokta kísérteni az embereket, s egyik legnagyobb kísértés, amikor valaki azt veszi a fejébe, hogy ő tud olyan könyvet írni és kinyomtatni, amely sikert hoz és pénzt, meg pénzt és sikert.

 – Most mintha engem idéztél volna, nagyuram – hökkent meg a hidalgó.

– Azt hitted, nem ismerem minden sorod? Azt hiszed, nem ismerem az egész díszes társaságot, kedves Mihályom – váltott személyes hangnemre Abi al-Maarri –, élen veled, aki ötvennyolc évesen kóstolhattál bele a sikerbe, és könyved második részének az irodalmi kalózok által kikényszerített megjelentetését csupán egyetlen évvel éled majd túl? Aztán itt van a népszerűségben fürdő Lándzsarázó Vilmos, akinek Lear királyát akkor játszották, midőn a te börtöniratod első kötete megjelent, s itt sorakozik az egész díszes bagázs: Erasmus, Lope de Vega, Tirso de Molina, Hans Sachs, Fischart meg Grimmelshausen! Meg a nagy káromkodó káromlók, Hutten Ulrik, meg a kuruzsló Rabelais. Egymás köpönyege mögött sündörögtök ti mindahányan, és lókötők vagytok valahányan. Lássuk csak mestered, Rabelais apátot: börtöntöltelék volt, akárcsak jómagad, orvosként ámította Lyon népét 1532-től, noha orvosi oklevelét csak öt évre rá, 1537-ben szerezte meg. Nem volt különb ő sem kebelbarátjánál, Etienne Polet tudós nyomdásznál, akit 1546-ban közmegelégedésre máglyán megégettek, csupán némileg szerencsésebb. Nem mondom, nem lehet zsebrevágni azt, amit írt, de aztán odasettenkedett mögé a német Fischart, elrejtőzött az Elloposkleros Huldrich álnév mögé, egyszerre meg csak előpattant a nagy semmiből a szellemi haladást dicsőítő hősregényével, amelyről csak a vak nem látja, hogy kalózmunka, s a címe a te szószátyár talján barokk cikornyáidat idézi: Affenteuerliche und ungeheuerliche Geschichtsschrift vom Leben, Rathen und Thaten der vor langen weilen vollenwolbeschreibenden Helden und Herren Grandguzier Gargantoa und Pantagruel. Aki ilyen címet ad beszélyének, az egyéb aljasságokra is kapható! Csodálom, hogy téged is nem égettek meg rokokó ömlengéseid miatt e sanyarúan szép, aszketikus spanyol földön!

A hidalgó elmélyülten bámulta kupája fenekét, újabb italért intett a csaposnak. Köpenye alatt futólag megérintette damaszkuszi kardjának megnyugtató tapintású markolatát, majd benyúlt gatyapőce alá, és hosszasan vakarta az Alcala del Rio-i mór menyecskétől felszedett lapostetvek által sanyargatott ágyékát, és csak ezután emelte tekintetét a kellemesnek nem mondható beszélgetőtársára.

– Nagytiszteletű Umar ibn Abi al-Maarri, az Efezusi Betűk utolérhetetlen mestere, tévedsz, ha úgy véled, hogy félelmet keltesz csontjaimban, egyfelől azzal, hogy ismered halálom óráját, másfelől meg azért, mert el akarod hitetni velem, hogy tudatalatti plagizáló vagyok, hogy művem korábbi klisékre épül, és hogy ennek következtében se íze, se bűze, értéke meg annyi, mint a fölfújt disznóhólyagé? Annyit ugyan sikerült elérned, hogy megbolyduljon bensőmben a jing és jang egyensúlya, minek következtében máris megfeledkeztem a távolságtartó megszólítástól, és letegezlek, mint egy közönséges kocsmatölteléket, akivel együtt borozunk, de úgy hiszem, miután az én borom szopogatod, vagyis inkább vedeled, és közben bőszen sértegetsz, nem nekem kellene mentegetőznöm.

Don Quijote alakja átélte a századok forgatagát, s vele együtt szerzőjének, Miguel de Cervantes Saavedrának is kijutott egy szelet a hallhatatlanságból. Halálom órája előttem is ismert, különben miként beszélgethetnénk az időtlenséggel átitatott aurád taszítása ellenére? Immáron már felettem se múlik az idő. Tény, hogy hajlott koromban állok elő ezzel az olvasmánnyal, mely szerinted száraz, mint a gyékénykáka, leleményességben szűkölködő, stílusában fogyatékos, élcekben szegény, minden tudományosságot nélkülöz, a margón nincs oldaljegyzet, a végén nincsenek utólagos megjegyzések, minők pedig minden egyéb könyvben találhatók.

A plagizálás vádja pedig, jól tudom, ártatlan provokáció, ami lepattan szerénytelenségem dárdát álló mellvértjéről. Írtam biz én drámát, s bár Lope de Vega lekörözött, ott vagyok a legjobbak között. Írtam novellát, s Spanyolhonban aligha léphet bárki is nyomomba. Írtam regényt, és e, miként mondanád, „beszély”, a Biblia után a legnépszerűbb könyv a világon, minden kultúrnyelvre lefordították, akad, aki élete alatt három-négyszer is elolvassa. Mert a regényem olvasása adja meg élete értelmét. Tudom én pontosan, mennyit érek, és azzal is tisztában vagyok, hogy kedveled a bölcseleti párbeszéd humanista műfaját, nem véletlenül emlegetted Erasmus, Sachs és Hutten barátaid, így hadd meséljek el egy történetet, talán sikerül ábrázolnom azt az indíttatást, amit te álnokul kalózkodásnak, koppintásnak, plágiumnak nevezel, közben jól tudod, hogy a posztmodernben csak az minősül plágiumnak, ha el is rontod azt, amit elloptál.

Szóval: Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Vagyis, a világ meg akar csalatni, hát csalassék meg! Mindenki azt hiszi, Paracelsus mondása, pedig én már a Narrenschiff verseiben olvastam, ilyenformán: Die Welt die will betrogen syn. Sebastian Brant írta, 1494-ben, látnod kellene ezt a kiadást, a húsz éves Ajtósi Albrecht Dűrer illusztrálta! Brant, a bázeli városi főjegyző a történelemnek azon a pontján élt, amikor már csak a bolondok nem látták, hogy a még egyben lévő, hagyományos középkori világ és világkép hamarosan a fejükre dől, a törökök már elfoglalták a Balkánt, Kolumbusz túl volt az első nyugat-indiai hajóútján, Luther már szépen cseperedett, el volt már vetve az új világkép magva – vonatkozó irodalomként ajánlom figyelmedbe Márton László nagyszabású munkáját. Brant ugyanabban az évben született, mint da Vinci, és ugyanabban az évben hunyt el, mint a vinckastélyi Leonardo, de vele szemben ő még rettegéssel szemlélte a számára otthonos világ fölbomlását és a modern személyiség jeleinek föltűnését, a bolondság jeleiként értelmezte őket, s közülük százhúszat megverselve megírta a Bolondok Hajóját, a modern német irodalom első jelentős előfutárát, a verses moralizáló, ugyanakkor allegorikus bolondszatírát. Rossz versekben ugyan, kevés költőiséggel és eredetiséggel, de merész társadalmi kritikával. Sebastian Brant ugyanis tudta, akárcsak a Balgaság Dicséretét író Rotterdami Erasmus is, hogy a középkori zárt világ és egysíkú világkép összeomlása mellett valami új teremtődik, kitárulkozó, titkait felfedő világ, emberközpontú világkép, modern emberi szellem, amelynek már nem elég a lovagi eposz és a középfelnémet Minnesang, a kiürült műfajokat újaknak kell fölváltaniuk, s egy közülük a szatirikus bolond-irodalom. Ha művem csíráját keresed – csapos! Hozz még két kupával a vino tintoból! –, akkor errefelé kutakodj, vagy ha vers helyett éppen regényt akarsz, akkor lásd János Jakab Kristóf Grimmelshausen bírót, aki ugyanúgy katona volt fiatal korában, mint én, és a neked tetsző című művét, a Der abenteuerlische Simplicissimus, Teutsch, die heist die Beschreibung des Lebens eines seltzamen Vaganten, genannt Melchior Sternfels von Fuchshaim-t, ami meg mintha az én dogmák és démonok uralta Hispániám repedező világképéből táplálkozó Don Quijote-om csíráit éltetné tovább.

Mondta volna még tovább is a spanyol, ha a fogadós úgy nem véli, hogy az egymást győzködő vendégei kellő mennyiségű bort fogyasztottak, hogy kéretlenül is némi ételt tegyen asztalukra. Olvasta ő is Rabelais-t, és tudta, hogy az étvágy evés közben támad, a vágyak pedig a siker arányában növekednek, s ő e pillanatban igencsak nagy vágyat érzett pénzes zacskója megtömése iránt, így roston sült csacsihalat tett az asztalra fokhagymás mártással, meg rántott kalmárhal-karikákat, egy-egy cipóval, kecskesajttal, olívabogyóval, és újratöltötte a kupákat. Az asztalnál ülők szótlanul csemegéztek, fölhajtották borukat, s csak étel-ital fogytán szólalt meg Abi-al Maarri, előbb azonban köntöse ujjával gondosan megtörölte bajuszát, a haltól zsíros ujjait pedig szakállában súrolta szárazra, figyelmen kívül hagyva a csapos által szilkében az asztalra készített citromos vizet.

– Mihályom, jó barátom, átláttál a szitán, csak a vita kedvéért bosszantottalak nemtelen modorban, de hidd el, rettenetesen unalmas az öröklét, egy-egy kis elmecsata, bősz, de értelmetlen vita olyan frissülése az agynak, mint a kiadós torna a testnek. Ma éppen te estél kelepcémbe, nem tudhattad, hogy már napok óta zsákmányra leső pókként ülök e lócán, és várom, mikor téved be a fogadóba egy vendég, aki eléggé botor ahhoz, hogy asztalomhoz üljön.

Megéltem már bizony néhány évszázadot, és mondhatom, sárkánytojást vetettél a könyveddel. Az általad indított megújulási szándék nagyon sok zsákutcába vezette a regényírók siserehadát, egymás után születtek az újregények és a bőkezűen ontott elméleteik, és azt se titkolom el, hogy ha ezek, a stílus babonájában szenvedő elméletírók modorában olvastak volna 1605-ben is, a Don Quijote soha nem került volna be az örökbecsű művek közé, hiszen – valljuk be –, téged jobban érdekelt hőseid lélekrajza, mint a regényednek stílusa. Az elméletek és kísérleti regények kusza útvesztőiből végső soron csak azok a szerzők kerültek ki Ariadné fonala nélkül, akik, akárcsak lakásadó gazdám, Euszébiósz Eusztathiosz mondta, igénylik a sztorit, a Boccaccio-, Bandello- és Cervantes-novellák bőséggel csorduló cselekményességét.

– Mintha hájjal kenegetnék májam, oly boldog vagyok, hogy novelláimmal a legnagyobbak között említesz, ám végtére is azt akarod mondani, nagyjóuram, hogy a modern regény halott? – kérdezte az űzött vad rémületével szemében Cervantes.

– Azt.

– Akkor az irodalom is halott? – csapott nagyon a levegőbe kacska kezével a hispán, és a punamukő messze repült, hangtalanul esett a csapszék döngölt padlójára.

– Botorság - válaszolta Umar ibn Abi al-Maarri elcsukló hangon, és azon nyomban elaludt. Homloka tompán koppant az asztal lapján, hortyogása betöltötte a termet, és a pezetták csörgése se ébresztette föl, amikor Cervantes fizetett, magára terítette fellegjáró köpenyét, az asztalról pedig elemelte a szamárbőrbe kötött könyvet, ami keményebbnek tűnt a kősziklánál, majd kilépett a fényesen meleg, kabócáktól hangos spanyol éjszakába. A levegőben szikraként cikáztak a szentjános-bogarak.