Ephemeria Silver–Nettitia K. Froese
Abi al-Maarri krizantémalmája

Vágyom egy nő után! Üvöltötte torkaszakadtából Kóczos hazafelé tartva a Dominóból, láthatóan mélyen elázva, mondjuk, le egészen a sárga földig, ám azért annyira mégis táplálta benne az ésszerűséget a józanság iránti vágy – vagy mégis inkább az életösztön? – pisla lángja, hogy folyamatosan az utca kivilágított oldalán kacsázott, s eme óvatosságnak köszönhetően megúszta, hogy ezúttal nem rántották be valamelyik sötét kapualjba és néhány kemény ökölcsapással nem vetettek véget nótás kedvének. Ily módon akadályozatlan produkciója azonban újabb, és semmivel se kíméletesebb megtorlást vonhatott fejére, hiszen amennyiben a szokottnál gyorsabban hazaénekelget, vágyott nője, az egyébként evezős sportot űző Mari, aki mellesleg és ráadásul a neje, bizonyára nem csak szavaival okoz kínosan nehéz perceket számára. Kócosnak azonban jó napja, pardon, éjszakája volt, kétszeresen is megúszta a verést. Pedig minduntalan kereste a bajt, részegen még a csapvízbe is belekötött, amit egyébként másra nem szívesen használt. Inkább legyen rezes az orrom, mint vízköves a fogam. Mondta gyakran. Calgonnal azért mégse moshatok fogat. Tette ilyenkor hozzá.

Ez este az otthoni perpatvart a Lónak köszönhetően úszta meg. Putzi, akit Lónak neveztek, ott ült Mari mellett a szoba sarkában garmadába halmozott párnákon – Mari ezt még a Lakner-lánynál látta, akinél a székeket és az ágyat is különböző méretű párnák, szőnyegek helyettesítették, és igen praktikusnak találta – és elmélyülten teáztak. Putzi, a Ló nőügyekben nem tartozott a megbízható emberek közé. Nem azért, mert ráhajtott volna más nőjére, hanem idétlenkedésével általában belerontott mások jó kapásnak tűnő kezdeményezésébe. Régtől fogva ismerték egymást, kölcsönös volt a bizalom, még annak ellenére is, hogy a Ló sokkal keményebben ivott Kóczosnál, ugyanakkor szervezete mintha immúnis lett volna az alkohol minden előfordulási formájára, még senki se látta részegen. Kóczos bizalommal fölvértezve lépett be a szobába, elfeledkezvén, hogy azt egy lépcsővel alacsonyabbra süllyesztette az idétlen építész az előszobától, így egyensúlya megtartásának érdekében megkapaszkodott az elválasztó függönyben. Ruganyos derékkal tápászkodott fel a padlóról, száriként lecsavarta magáról a drapériát, és karnisostól a könyvszekrény mögé suvasztotta. Bensőséges viszonyukról árulkodó módon nem köszönt se a Lónak, se Marinak, hanem a polcról fogta az első keze ügyébe kerülő könyvet és elvonult a fürdőszobába. Tudta jól, hogy hosszú lesz az éjszaka, és a Lóval mély, intellektuális beszélgetést lesz kénytelen folytatni.

Isteni sugallat vezérelhette a könyv után nyúló kezét, így elvonulása perceiben a Bhagavad-gita verseit tanulmányozhatta. Ahogy előjött, a házbeliek megrovó tekintetének láttán azonnali védekezésbe fogott az Isten éneke egyik, a helyzethez illő versével: „Nincs tett, ami Engem befolyásolna, és a munka gyümölcséért sem törekszem Én. Aki megérti ezt a Rólam szóló igazságot, az szintén nem bonyolódik bele a munka visszahatásaiba.” Mondta. Majd párnára hajtva fejét a légszomjjal küzdőkre jellemző, torokból jövő horkolással vont védőburkot maga köré.

Putzi, a Ló remélt vitapartnere elalélásának láttán megadóan lesütötte szemét, miközben tekintetével diszkréten végigsöpört Mari feszes melegítőalsóján, ami kívánatosan bevágott neki elöl, és hozzáképzelte, hogy hátulról se lehet másképp. Erről jutott eszébe a következő történet.

Alexandriai Órigenész, az ősegyház hittudósa számos, vagy talán inkább számolatlan megpróbáltatása során kora más oktatóitól eltérően nőket is befogadott iskolájába. Tanítóként állandó kapcsolatban állt velük, és minduntalan azt tapasztalta, hogy ha nők is ültek a hallgatóságban, sokkal kevésbé kerekre sikeredtek előadásai, sokkal kevesebb türelemmel ecsetelte okfejtését és szinte indulatosan válaszolt a kérdésekre. Hogy aztán hogy csinálta, lenyisszantotta-e golyóit vagy két téglával csapta össze a tökét, nem tudom, mindenesetre kasztrálta magát, és ezután már nem számított neki, férfiak vagy nők ülnek-e az auditóriumban. Ő jegyezte fel a kultúrák találkozásának eme történetét, ami arra utal, hogy az eszkatológián és a lélek preexistenciáján kívül továbbra is foglalkoztatta a vágy, a kéj és a beteljesülés szentháromsága is. Mondom is már a mesét.

Hacsak nem valamelyik melegvizes forráshoz utazott köszvényes fájdalmaira enyhülést keresni, Umar ibn Abi al-Maarrit képtelenség volt rávenni – az étkezések és ürítkezések ciklikusan ismétlődő időpontjaitól eltekintve – dolgozószobájának elhagyására, a Négykarmú Sárkány Pagodájából pedig azóta nem lépett ki, hogy gyermekével, Ibn al-Mukaffa Mahfúzzal megtért Hatsepszut – Maatkaré királynő építészének, Szennenutnak a palotájából, ahol a tudást őrző Thot könyveinek 36.535 tekercsét tanulmányozta, majd otthonából bőséges hozománnyal ellátva szélnek eresztette háremét, hogy háborítatlanul nekiláthasson tervezett műve, az Efezusi betűk megírásához. Nem mozdult el írólapja elől, noha az időközben lepergett 26.666 nap alatt számos különleges eseményt bejelentő prodigiát tolmácsoltak szolgái.

– Hozsanna az olvasónak! – köszöntötték, és máris dőlt belőlük a szó, háború közeleg, a barbárok a falak közelében járőröznek már, látszólag céltalanul lődörögve kémkednek, gyönyörű fehérnépek érkeztek a sjaellandi kereskedők hajójával, furcsa szerzetek járják a falvakat, új hitre igazítják a parasztokat, vándorkomédiások figurázzák ki a város főterén a kormányzót, de Abi al-Maarri mintha viasszal dugaszolta volna be fülét a hírek elől, csak az érdekelte, ami már volt, és ami majd lesz. Ami tegnap még holnap volt, s holnap már tegnap lesz, nem érdemel figyelmet, mert se szándék, se képzelet meg nem változtathatja, így se történelemnek, se irodalomnak tárgya nem lehet, legfeljebb élvezetünket és gyönyörünket szolgálhatja, bár ahhoz is elengedhetetlen a vágy és a fantázia, így a mával foglalkozni a legnagyobb badarság – okította nemegyszer gyermekét, a dőreségre hajlamos Ibn al-Mukaffa Mahfúzt.

Egyszer azért mintha felpezsdült volna benne az útra kelést sürgető szándék. Birenda Asvarija, a Négykarmú Sárkány Pagodájának egyik templomszolgája csempészet asztalára egy nyolcadrét hajtott fóliókból összefűzött kódexet, miközben, hogy a Teremtő hosszabbítsa meg napjait a matuzsálemi kor végső határáig, a bölcs tudor máztalan éjjelijén kuporogva éppen a következő szentencia ábrázolhatatlanul gazdag jelentés-megjelenítése fölött tépelődött: Kalligráfia. Kell-e gráfia?, s imigyen kalandozván a képiség jelenvalósága, valamint a jelenvalóság képisége fölött arra döbbent, hogy a 26.666 nap alatt azért nem rótt egyetlen grafémát se halbőrbe kötött rizspapírjainak árkusaira, mert mindvégig tudta, a lejegyzés a lejegyzés pillanatában azonnal elveszíti minden kapcsolatát a lejegyzettel, és így a világ legfeleslegesebb dolgává válik, s ezen ráismerése nyomán bizony pirinyót meg is szunnyadt. Az asztalára csempészett kódex egy határokon, és újabb határokon is túli ország Geiza nevű fejedelmének följegyzéseit tartalmazta egy Aletta nevű nő Japán országában való megpróbáltatásairól. Abi al-Maarri előbb kezet mosott helsingforsi porcelántálkájában, majd egyre nagyobb érdeklődéssel lapozott Kodzsima Miki történetében, aki egyszerre két kéjhölgyet is kivallatott afelől, hogy mely férfiak vesszeje nagyobb, a fehéreké-e vajon, vagy talán mégis inkább japánoké, és addig nem nyugodott, amíg ki nem kényszerítette diplomatikus válaszukat, miszerint egyértelműen a fehéreké méretesebb ugyan, ám Kodzsima Mikié a japánok között ha talán nem is a leghosszabb, de kétségkívül a legvastagabb, vastagabb a fehérekénél is talán, s e meggyőződése később sok vérontást okozott. Abi al-Maarri végigolvasta a kódex összes lapját, s miután letette ugyanoda, ahol a templomszolga hagyta, hogy alkalom adtán ugyanolyan csöndben kicsempéssze, mint ahogy behozta, addig töltötte magába a bambuszcsőben felszolgált bódító pálmabort, amíg állhatatos tanítványa és mestere , a távoli mitológiákban való kalandozásokra fölöttébb hajlamos, a gyönyörök kertjét azért huzamosabb időre soha el nem hagyó, sebesség-megszállott, mégis víztükör-higgadtságú Dionüszosz karon nem fogta, és kalauzolásával maga elé nem idézte Zipangu álomvilágát.

Mámoros álmában Abi al-Maarri felhőhídon át érkezett Nihon-kokuba, kezében a Kojikivel, mintha az bedekkere lehetne felfedező útján, határozott lépteit pedig árnyékként követte Sugavara no Micsizane szelleme, aki nem volt más, mint maga Tenjin, a tanulás istene, bár erre csak később jött rá, hiszen rövidke útja során nyolcmillió apróbb és nagyobb kami istenség sündörgött körötte, lábatlankodtak a menyétkutyákkal, arany- és ezüstfácánokkal, szarvastyúkokkal versengve, bármilyen óvatosan is lépdelt a habos felhőúton, kaftánjával minduntalan elsodort, hanyatt lökött, arcul suhintott néhányat közülük. Látogatásával Kami-IzanaGi és Kami-IzanaMi közös meghívásának tett eleget, de velük nem találkozott, az is meglehet, hogy érkezése idejére a Meghívóistenek már rég meghaltak, mert olykor az istenek se képesek megállni, hogy ne egyenek az alvilág eledeléből, és megmérettessék cselekedeteiket Emma-o, a halottak bírája által.

Az ívek nélküli hídon Dionüszosz és Abi al-Maarri áthaladt a Cseppfolyós Gyermek felett és a Buborékos Szigetre lépett. Az árnyként sündörgő, minduntalan karattyoló istenek mellől haladtukban elmaradoztak a nemes baromfik, és egyre kopárabb lett a táj, midőn egyre inkább közeledtek a hatalmas, talán az eget alátámasztó oszlophoz.

– Ez nem a világoszlop – magyarázta agg barátjának Dionüszosz – hanem az egyesülés, a szerelmes együttlét, vagyis a teremtés nyolclépéses udvarral övezett ágasa. Csak meg kell kerülnünk, s ha kegyes lesz hozzánk Astarté és Aphrodité, mire visszaérünk oda, ahonnét elindultunk, Dsingo császárnővel és Muraszaki-no-Szhikibuval, Hikál-Genji, a napherceg monogatárijának szerzőjével találkozunk, és biztosítalak barátom, leplezetlen kéjjel kínálják majd ölüket, ha másért nem, már csak kíváncsiságból, hogy meggyőződjenek, valóban nagyobb-e a miénk, mint a helybeli japánoké – lelkendezett Dionüszosz. Ekkor még nem tudta, hogy oda sohasem térhet vissza, ahonnét elindult.

Abi al-Maarrinak nem volt ideje vitába elegyedni, hogy miként kerül ő a sárgáknak a fehérekről alkotott képébe, lévén igencsak barna, majdhogynem fekete, mert még a nyolclépéses udvar feléig se értek, amikor elébük toppant egy vörös bőrű, oroszlánsörényű, két fejű és hat kezű lény, szemmel láthatóan hím, egyik kezében csengettyűvel, a másikban pálcával, a harmadikban villámmal, a negyedikben lótuszvirággal, az ötödikben íjjal, a hatodikban nyílvesszővel. Szerelmi szándéka egyértelműen horgadt a magasba.

– Aizen-Myo-o! – rikoltotta Abi al-Maarri, majd kikapta a szerelmi szenvedély istenségének kezéből a lótuszvirágot, megragadta Dionüszosz karját és már iramodtak is visszafelé a felhőhídon. A folyton sutyorgó kamik és tragopántyúkok igyekeztek kitérni a vad vágta elől, ám némelyik kacagva bucskázott a cirrusok között, mintha élvezte volna a fenékenbillentést.

Kacajjal a fülében tért magához Abi al-Maarri, az oszloppárkányra könyökölve állt a Négykarmú Sárkány Pagodájának tornácán, kezében egy hatalmas, aranyságra krizantémmal, és homlokát selymesen hűsítette az Isteni Szél keleti fuvallata.

Ennyi az Órigenész által lejegyzett apokrif történet. Mondta Putzi, a Ló. Kóczos horkantott egy vadat, álmában azt suttogta: vangsi bukan huisoui1, majd jobbjára, a fal felé fordult, és diszkréten beokádott a díszpárnák mögé.

Lakatos F. Margit fordítása

1 Ne fordulj vissza, mert mögötted leskelődnek a múlt szörnyűségei! (A fordító megjegyzése)