Mezei Zsófia
A számonkérés kora I.–II.

Beszélgetés Várszegi Tibor előadóművésszel, a Kaposvári Egyetem és a Szent István Egyetem docensével

Dr. Várszegi Tibor színházi előadó és egyetemi oktató, szerkesztő és író egyben, számos előadás kitalálója és rendezője legújabb előadása kapcsán beszélt arról, miért adta előadásának A számonkérés kora címet, miért foglalkoztatja a számonkérés fogalma.

Miféle számonkérésről van szó?

Ez a cím egy ciklusnak a címe, amelyből eddig kettő készült el, és attól függően, hogy a sors hogyan intézi, még egy vagy két darabból áll majd. Az első darab A mennybe vitt leány , a második A bot (vagyis a pásztorbot) címet viseli. A ciklus címe pedig arra utal, hogy az ember manapság is vizsgázik, ahogy mindig is vizsgázott, pláne most, amikor egy hosszabb időszak véget ért és egy újabb hosszabb időszak már el is kezdődött. Azok közé tartozom, akiknek az a meggyőződésük, hogy most két – két és félezer évben mérhető szakasz zárul le az emberiség történetében, és egy újabb, talán ugyanilyen hosszú szakasz indul el. Egy ilyen volumenű változásnak a határán állunk most, részben még innen, részben már túl.

Milyen hosszú időt ölel fel ez a változás, illetve határ?

Nagyon remélem, hogy minél hosszabbat, legalább két-háromszáz évet, amilyen hosszú egy ilyen váltás általában lenni szokott, hiszen minél rövidebb, annál drasztikusabb és kataklizmaszerűbb lehet. Az úgynevezett modern kort nevezem én ennek a múlásban lévő két és félezer évnek, amelynek a kezdetét Arisztotelész nevéhez kötöm. Nagyon leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy akkoriban kezdődött el az emberiségnek a tudati korszaka.

Azt gondolom, hogy mivel az emberiség történetében eddig nem volt ilyen tudati korszak, most átestünk a ló másik oldalára és az, amit most látunk tombolni, az a tudati kor gyerekbetegsége. A lényege az, hogy a tudat, a logika, a kognitivitás kizárólagos uralomra tett szert az ember többi képességével szemben. Szintén nagyon leegyszerűsítve, filozófiai kategóriákkal kifejezve azt is mondhatnánk, hogy a lét és a létező párosában az ember saját létéről elfeledkezve a létezőre, annak megismerésére helyezte a hangsúlyt. Az egyensúly a kettő között nincs meg. Be kellene például látnunk, hogy a világban az is létezik, amit logikailag, kognitív úton nem tudunk magyarázni, hogy vannak olyan jelenségek is, amelyek a diszkurzivitással nem közelíthetők meg.

Korszakváltás közben vagyunk, amikor a korábbi évszázadok állandóságához képest minden gyorsan változik. Hasonló korban élünk, mint amilyen annak idején a hellenizmus kora lehetett, amikor szintén nagyon sok minden nagyon gyorsan (kb. 300 év alatt) megújult. Úgy vélem, most is ugyanez történik, amikor fokozatosan ám gyökeresen megújul a filozófiai gondolkodás, a természettudományok, a művészetek, az életvitel stb. (Meglehet, hogy ennek a váltásnak az egyharmada már le is zajlott. Csak reménykedni tudok, hogy nem több.)

Ám az is nyilvánvaló, hogy ennek az átmeneti korszaknak most éppen egy kritikus pontját éljük, amikor az ember abból vizsgázik, hogy hogyan tud túllépni, tud-e, egyáltalán akar-e túllépni, illetve, hogy mit kell tennie, ha túl akar lépni bizonyos dolgokon.

Magyarán: önmagától, tudatosan képes-e arra, hogy fizikai lehetőségein túllátva lelki fejlődését ugyanilyen rangra emelje, hogy felnőjön az egyetemes szellem fejlődésének követelményeihez, és teljesen önként irányt vegyen egyfajta angyali minőség elérése felé. (Talán nem szükséges magyarázni, hogy azok, akik mondjuk üzleti vagy hatalmi pozíciók megszerzésén és fenntartásán fáradoznak, nem is értik, mi lehet a közvetlen fizikai megjelenésen túl. Számukra a legnagyobb próbatétel ez a kor, ám a szembesülést ők sem kerülhetik el.)

Az embernek most megint úgy kell megváltozni, olyan új magatartásmódokat, gondolkodásmódot, érzelmi alapállásokat kell kialakítania, amelyek eddig még nem tartoztak az emberi minőség körébe. (Ma újra egy felsőbb osztályba kell lépnünk, mint tettük azt korábban például a hellenizmus idején.) Ha összemberi szinten ezt a feladatot nem teljesítjük, a számonkérés során megbukunk, és az elképzelhetetlenül fájdalmas lesz.

Egy példa, talán a legfőbb: az embernek most nem egyszerűen csak etikailag kell jónak lenni, mint eddig (ahogy pl. a Tíz parancsolat esetében ez követelmény volt), hanem szabad akaratából kell eljutnia a jóhoz. A tudati korszak lényege éppen az, hogy "én" döntök arról, hogy önként, függetlenül minden mástól, szabad akaratomból teszek jót a másikkal, nem pedig azért, mert előírja azt nekem egy törvény, mint amilyen a Tíz parancsolat. Erre kellene most az embernek rájönni, ezt kellene megtanulnia, ami elsősorban szellemi feladat, nem pedig lelki-etikai, pláne nem üzleti vagy politikai érdekből. (Kérdés, hogy lehet-e jónak nevezni ma már azt, aki valamilyen önös érdektől vezérelve tesz jót a másiknak.)

A léleknek most nagyon sokat lehet, illetve lehetne tanulnia, a meggyőződésem pedig az, hogy sokan meg is teszik ezt. Akik önként választják a jót, semmi másért, csak azért, mert ahhoz van kedvük, azok a névtelenek mentik meg ezt a változó korszakot. Ez egy olyan volumenű szellemi tevékenység, ami eddig az ember története során nem volt még. Az Ószövetség írja ugyan, hogy isteni parancs szerint kell cselekedni, azt kell követni, de most egy fokkal többről van szó, arról, hogy az embernek kell tenni valamit magáért, magának kell rájönnie erre és megcselekdnie a jót. Idáig eljutni nem etikai, hanem szellemi feladat – éppen ez az új egyben magasabb rendű tevékenység az eddigi jócselekedetekhez képest.

Borzasztó nehéz feladat ez, ha például arra gondlunk, hogy az ember szellemi értelemben már akkor rosszat tesz, ha elmondja másoknak a maga baját, ha rátestálja a másikra saját fájdalmát. Az embernek magának kell feldolgoznia a saját dolgait és meg kell tanulnia, hogy például ne sajnáltassa magát.

A másik dolog pedig, amitől ez az időszak nehéz, az az, amit én univerzális részvétnek hívok. Szintén ma lehet nagyon jól megtanulni azt, hogyan érezhetünk részvétet a másik ember lelki vagy fizikai szenvedése láttán. És nem úgy, hogy megsajnáljuk, vagy a tévében távoli földrészek szenvedőit látva adományokat gyűjtünk és adunk a számukra, hanem úgy, hogy mi magunk is érezzük a másik fájdalmát. A szellem emberének a legnehezebb feladat az, hogyan tanuljon meg részvétet érezni a környezetében élő materialista és egoista emberek iránt, akik napról napra rosszat tesznek velük. Ez hihetetlen belső munka: szánalmat és részvétet érezni, majd segíteni őket azért, mert a szellem embere felismerte, hogy mindez azért van így, mert ők még messzi állnak ettől. Nem úgy kell tehát megoldanunk a konfliktusokat, mint a középkorban, amikor az ember megvívott a gonosz erőkkel és a vélt isteni vagy emberi igazságosságot érvényesítette. Ezt az iskolát már kijárta a lélek. Ma az ember akkor tud jó lenni, ha neki fáj az, ami másnak szenvedést okoz. Erről persze könnyű beszélni, de megtanulni és megcselekedni nagyon, de nagyon nehéz!

Azalatt a valamivel több, mint egy év alatt, amíg én előadásra készülve a Korond és Parajd között egy pásztortól kapott / vásárolt botommal keltem és feküdtem, ilyen gondolatok között éltem. A botom egy ilyen utazás irányába vezetett. Olyan kitüntetett korban élünk tehát, ahol nagyot tudunk lépni. Tudom, milliók nem is veszik ezt észre, sokan mégis így élnek, még akkor is, ha nem tudnak róla, vagy nem tudják így megfogalmazni. Nekem a bottal való rendszeres munka nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezt megfogalmazhassam, mert a bottal, annak kozmikus és szakrális természete folytán újraértelmezhettem saját lényemet.

Nemrég néhány hónapot Amerikában töltöttél. Ott milyen formában sejlik fel a számonkérés illetve létezik-e ilyen perspektívájú létértelmezés egyáltalán?

Nem lehet véletlen, ha egy külföldit megkérdeznek miután hazautazott Magyarországról, hogy mi tetszett ebben az országban a legjobban, szinte egybehangzóan mindenki azt mondja, hogy az emberek. Ez így volt most is annak ellenére is, hogy az utóbbi években a magyar és a magyar ember közötti széthúzás sokkal nagyobb, mint az az évszázadok során bármikor tapasztalható volt. Érdekes, hogy amíg mi azt tartjuk magunkról, hogy a magyar (egyik) legnagyobb ellensége a magyar, addig a külföldiek, pláne egy amerikai azt mondja, hogy gazdag lélek lakozik bennünk.

Nyilván ennek egyik lényeges oka az lehet, hogy mi intenzívebb lelki életet élünk, mint ők, amelynek során hozzájuk képest változatosabbak, elevenebbek és intenzívebbek lelki megnyilvánulásaink. Egyúttal azt is jelenti ez, hogy közelebb engedjük magunkhoz a másikat, és ez a közelbeengedés eleve a bizalomnak és a melegségnek a jele, ami belőlük hiányzik. Nyilván ezzel lehet összefüggésben a múlt század elején Keiserlingnek az a megfigyelése, amikor ő a magyarság karakterét az arisztokratikus magatartásban jelölte meg, ami legközvetlenebbül pl. a vendégszeretetben nyilvánul meg. Sehol a világon máshol nincs ilyen. Vagy ilyen összefüggésben értelmezhetjük azt a külföldön keletkezett közmondást, hogy „végy egy magyar barátot, és megoldódik az életed”.

Nos, egy amerikai lehet higgadt, mosolygós, partykra járós társasági ember többszörösen bebiztosított anyagi körülményekkel, ám a privát életéhez nem enged közel senkit. Ez a közvetlenség mégis nagyon hiányzik neki. Nyitottak ők és persze mosolyognak, de van egy pont, ahonnan tovább semmit nem engednek be. Amikor láttak engem kitárulkozni a színpadon, megijedtek, szóvá is tették aztán, hogy ők ezt nem merik megtenni. Náluk a show-biznisz, a csillogás elfedi a belsőt, ezekre nem kíváncsiak, mert a belső félelmetes dolgokat – feladatokat – is rejthet.

Hogyan érezted magad miután hazaérkeztél?

Három hónapig dolgoztam ott és még soha nem voltam ennyi ideig távol az otthonomtól. Ha az ember messzire elmegy, tisztábban látja azt, amit otthagyott. És azért megy el, hogy tanuljon, és amit megtanul, saját lelke, ezen keresztül pedig társai, sőt egész népe szolgálatába állíthassa.

Messziről jött ember voltam ott is, akinek kívülállóként könnyebb volt észrevenni a viszonyokat, mint azoknak, akik benne élnek. Visszaérkezve pedig messziről jött emberként itthon is mindent másként láttam, mint korábban – de csak egy hétig. Nem akkor érkeztem ugyanis vissza, amikor leszállt a repülőgép, hanem egy bő héttel később. Enyhe formában nyilván felfigyelt már mindenki arra (legfeljebb nem vette komolyan, és elhessegette magától ezt a felismerést), hogy valahonnan visszaérkezve egy rövid ideig olyan viszonyokat is lát, amelyekre korábban nem figyelt, aztán a napi teendőkben elveszve újra megváltoznak a hangsúlyok. Három hónap múltán olyan kötelékeket, illetve kötelékhiányokat vettem észre az emberek között, hogy nem mertem elhinni. Színekben láttam az emberek lelkét, a viszonyokat. Elszomorító volt egyfelől, mert azt érzékeltem minden korábbinál nyilvánvalóbban, mintha minden egyes ember alig várná, hogy ürügye legyen arra, hogy a benne felhalmozott feszültségeket kiélve a másiknak essen. Másfelől pedig azt is ugyanilyen intenzitással éreztem, hogy mennyire szomjúhozzák az emberek a szeretetet, hogy mintha mindenkiben minden arra várna, hogy valami működésbe hozza. Éreztem például – és ez a mai napig fennáll –, hogy hogyan szivárog be lényemből még a legapróbb repedésekbe is mindaz a pozitív erő, amit a tengerentúlon messziről jött kívülálló emberként könnyen működésbe hozhattam, működésében megőrizhettem és itthon tovább működtethetem.

És, ha figyelembe vesszük azt, hogy a világnak mennyire szüksége van a magyar lélekre, akkor talán könnyű belátni azt, amit egy barátomat idézve egyre gyakrabban hangoztatok, hogy az lesz a világ sorsa, ami a magyarságé is. Nem lesz más választása a világnak, szakítanunk kell azzal, amit idegenek évszázadokon keresztül ránktestáltak, nevezetesen, hogy mi kövessünk idegen mintát, hogy mi zárkózzunk fel Európához stb. A világ még egészséges emberei tőlünk akarnak tanulni még akkor is, ha üzleti és hatalmi pozíciók ezt ellenzik, mert közvetlen érdekeik veszélyeztetésének vélik. Itt az idő, most, vagy soha…