Kedves Gy.!,
Minden ellentétes híresztelés ellenére jelentem,
hogy – a szenvedéstől, fájdalomtól ugyan kissé megtörten, de: – élek!...
Úgyhogy várj még azzal a nekrológgal!:-)... Ígérem, ha úgy döntök,
hogy itt hagyom e földi csehót, te leszel az első,
akinek
asztráltesben a legjámborabb álmodban
megjelenek, te, akinek elsőként jelentkezem egy égi e-mailben oda-
átról (csak hogy tudakoljam: mikorra várható korrektúra?...)!...
És akkor természetesen elvárom tőled,
hogy járj el úgy,
amiként azt a búcsúlevelemben meghagytam (további részletek
iránt a „nejemnél” érdeklődhetsz!:-)... Szóval egyelőre
megúsztam, és még hálás is lehetek a sorsnak,
hisz még csak
ki sem kellett ábrándulnom a női nemből: egyikőjük (az öregebbik)
halálra ítélt ugyan, ámde másikójuk (a fiatalabbik)
megmentett az életnek, az utolsó pillanatban
csapva rá kezemre szerelem-mennykövével,
hogy: nem szabad, ne tedd, mert – ahh!... utánadhalok!...
Úgyhogy ez utóbbinak azonmód magamban megszavaztam
az „életem” állandó jelzőt, mely megszólítás
kijár neki mindaddig,
amíg csak élek, hisz: életet az életért!...
…Meg aztán, jó Főszerkesztőm: afféle szerény tehetségű eminenciásként,
maradjunk stílusosak mindhalálig,
s várjunk esetleges öngyilkosságom bejelentésével
a decemberi számig,
mikor az olvasók jobban ráhangolódhatnak egy alig jegyzett,
vidéki költőcske-olvasószerkesztőd halálhírére, mely így hangozzék:
„Lapunk olvasószerkesztője (született itt és itt, ekkor és ekkor)
tragikus hirtelenséggel elhunyt. Munkásságát a következő számunkban méltatjuk.”
Ennyi. Két sor – untig elég!...
Addig is: írok. Írok mindenféléket, főleg éjszaka,
és araszolgatok a szövegekben, betűről betűre, sorról sorra…
Még jó, hogy vannak korrektorjelek,
és van mibe beléfogóznom. –
Hogy mindez túl személyes, és nem tartozik egy főszerkesztőre?..
A fene bánja –
legfeljebb nem olvasod el!...
Emlékszel, ugye?... „Mors bona, nihil aliud!”