Szabó Palócz Attila
Jegyzet Diogenészről, az alkoholista filozófusról

Diogenész aznap munka után úgy gondolta, hogy még mielőtt hazaindulna koszos kis albérleti szobájába, s újra veszekedni kezdene házinénijével a két hónapja esedékes kifizetetlen lakbér ügyében, betér a sarki kocsmába egy jó kancsó borra, hogy így is adózzon egy kicsit Dionüszosz isten előtt, akit a legtöbbre becsült az Olümposz lakói közül az istenségeknek eme dicső társaságából.

Nehéz napja volt. A kuncsaftok reggel hattól megállás nélkül özönlöttek az üzletbe. Csak kilenc tájban sikerült fellélegeznie egy kicsit, miután kissé durván ugyan, de visszautasított, és a neki jogosan kijáró, fél tízig tartó reggeliszünetre hivatkozva kituszkolt az üzletből egy meglehetős asszonyságot, hogy előszedhesse végre tarisznyájából azt a fél szelet kenyeret, meg azt a kis kolbászt, amit még előző este készített be neki gondosan csomagolva, és ügyelve a higiéniára matuzsálem édesanyja, akivel a koszos kis albérleti szobán osztozott.

A kocsmában jó társaság fogadta. Ott voltak utcabeli cimborái, akikkel együtt birkózva, vagy épp futóversenyen rohangálva töltötte el döglesztően unalmas vasárnap délutánjait; unokatestvére, Szókratész is ott volt, akivel nagy sétákat tett szombatonként a folyóparton, s ilyenkor nagy-nagy vitákat folytattak az élet legkülönfélébb dolgairól, s akivel időről időre a tengerpartig is legyalogoltak, s ilyenkor a szabad ég alatt gallyakból vetve maguknak ágyat, esetleg csak valami könnyű, magukkal vitt kis pokróccal takarózva virradatig is képesek voltak beszélgetni, időközben a legkülönfélébb tudományos teóriákat állítva fel. És természetesen ott volt a kocsmában Thaisz is, a kis szőke, hosszú hajú pincérleány, aki iránt Diogenészben egyre inkább kezdett elhatalmasodni a vonzalom.

Odakint lassacskán besötétedett, az utcák elnémultak, csak itt-ott játszadozott még néhány bátrabb, s szabadabban nevelt kölyök, csak itt-ott sétálgatott még ölelkezve egy-két eltévedt fiatal szerelmespár. Diogenészt persze mindez teljesen hidegen hagyta, s még ha akart, akkor sem vehetett volna tudomást róla, mert még mindig a kocsma legbelső sarkában álló, mívesen faragott, egyiptomi népművészeti elemekkel díszített asztalnál ült ivócimboráival. Az asztalon néhány üres kupa, oldalt amforák, itt-ott kilöttyent bor nyoma, vöröslő tócsák, csörgedező patakok, borfolyamok. Az asztal mellett egy fiatalon, élete és ereje teljében kimúlt arab díszítésű, precízen festett, s a legnagyobb szakértelemmel formázott, már-már mesterien égetett amforai cserepei tanúskodtak emlékezetül az eljövendő koroknak régi mesterek dicsőségéről. Szókratész lökte fel alkoholmámorában, szintén kiváló szakértelemmel; volt már ebben tapasztalata a gyereknek.

Diogenész érezte, hogy a lába már nem működik úgy, ahogy kellene. Valami tompa, ám annál kínosabb fájdalmat is érzett a talpában. Támolyogva indult el az asztaltól. Nem kellett keresnie, hiszen mindennapos vendég volt itt, még öntudatlan állapotban is megtalálta volna a latrinát. A megszokottnál valamivel nehezebben sikerült kioldoznia ruháját, hogy végre könnyíthessen magán.

Mire visszatért az asztalhoz, már jócskán megfogyatkozott a társaság, és Thaisz is jelezte már, hogy túl későre jár, szeretne már bezárni, mert neki aztán el is kell mosogatnia, fel is kell takarítania, és a napi elszámolást is el kell készítenie. Ez utóbbitól irtózott mindig is a legjobban, s még csak nem is a gazda miatt volt így esténként, éjnek évadján, szörnyek évadján ez a legfontosabb és elmaradhatatlan kötelezettsége, hanem a régi jó szokásukhoz híven mindig a legváratlanabb és legkellemetlenebb pillanatban bevágódó adóellenőrök miatt, akik minden kis hibáért is képesek voltak a legnagyobb büntetéseket kiróni, amit pedig aztán a gazda az utolsó fityingig levont a szépséges Thaisz fizetéséből.

– Haza tudsz menni? – kérdezte búcsúzóul Thaisz.

– Persze, persze… Ami nincs kifizetve, azt írd hozzá a számlámhoz – dünnyögte Diogenész.

A város felett lassan már pirkadt, s Diogenész úgy gondolta, hogy nyugodtan vissza is mehetne az ivóba, hiszen hamaros újra kinyitnak. Távolabbról kakaskukorékolás hallott, de emberek, sőt még állatok, élőlények, kóbor ebek vagy cicamicák, papucsállatkák, de még csak köztéri és közéleti galambok sem röpködtek a környéken. Ahogy az akropoliszra emelte tekintetét, nagyon magányosnak érezte magát.

Mivel enyhe, ám egyre fokozódó hányinger kerülgette, mint macska a forró kását, Szophoklész és családjának otthona előtt elhaladva épp jól jött neki az a félig-meddig már rothadó hordó, amelyik emberemlékezet óta ott állt a ház előtt az enyészetnek vetve. De nem volt szerencséje: útközben egy fának támaszkodva rakta ki magából mindazt, ami már régtől fogva kikívánkozott belőle, azt a rengeteg drága bort, amit az este folyamán fogyasztott el, sőt talán még kolbászos reggelijét is, amiért oly határozottnak kellett lennie azzal a meglehetős asszonysággal szemben. Mire a hordóhoz ért, már csak annyi ereje volt, hogy hátát az oldalának vesse.

– Jó volna már aludni térni – gondolta, s motyogta is magában ugyanazt, mert ittas állapotban mindig hangosan gondolkodott, olyan tisztelettel szólította meg saját magát, ahogyan hibába várta el bárkitől, csak önmagától kaphatta meg; abban a szent meggyőződésben, hogy az ágyába mászik, bekecmergett a hordóba. Néhány perc múlva horkolása már az egyre nagyobb erőre kapó, s egyre több szólamban megszólaló kórusban felhangzó kakaskukorékolást is túlharsogta.

Hangos gyermekzsivajra, nevetgélésre ébredt, s néhány felnőtt is a hordó köré gyűlt már addigra, ez utóbbiak száma pedig percről percre nőtt. Diogenész kidugta fejét a hordóból, de a másnaposságtól még nem látott rendesen. Kínozta a macskajaj, émelygett a gyomra, a szája szélére száradt nyálat törögette esetlenül bal kezével.

– Ez a mi jóságos lelkű Diogenészünk újabban túl sokat iszik – hangzott a háta mögött.

– Valódi alkoholista – így egy másik vélemény.

– Szegény anyja, ha tudná…! – mondta valaki.

– Az egész fizetését a kocsmába hordja – így megint csak más.

Diogenész igen-igen kellemetlenül érezte magát, különösen, hogy az ilyen, és ehhez hasonló gunyoros, és kevésbé gúnyos, de nem kevésbé bántó megjegyzések továbbra is bombázták vitális pontjait. Úgy érezte, nagyon gyorsan ki kell találnia valamit, ezért olyan gondolkodó pózba vágta magát, mint amilyet Thaisztól látott a legutóbbi Dionüszosz-ünnepen.

Megvonta a vállát.

– Ez, kérem… nem alkoholizmus, hanem – s itt egy pillanatra újra zavarba jött, de hamar megtalálta a kibúvót –, hanem filozófia.

Szophoklész arcára, a bajsza alatt, kaján vigyor ült ki.