Szabó Palócz Attila: Alojz Mogreen történetei

Alojz eltávolodik önmagától

„Ráadásul Lucas emelte is a tétet a III. epizód hangulati felvezetésével. Egy apró, de jellegzetes példa: egy évvel ezelőtt nagy hírverés közepette nemcsak az volt esemény, hogy bejelentették az utolsónak elkészített rész címét, de a rendező külön interjút szánt arra is, hogy közölje: a cím ugyan megvan, de még nem árulja el. Erre jött a profi marketing a »kiszivárogtatásokkal«, a jó ütemérzékkel adagolt előzetesekkel, a korábbi fejezetek díszdobozos kiadásával és így tovább. Lucas nem hagyott magának egérutat: vagy nagyot dob, vagy teljes a kudarc.” (Magyar Narancs)

– Hozsanna a dologtalan olvasónak! – köszönt rá szinte önmagára történetünk főhőse.

Aznap este először vette elő új laptopját azzal a céllal, hogy dolgozzon is rajta. Dolgozás alatt pedig azt értette, hogy írjon. Hogy megírjon egy történetet, ami már rég ott motoszkált benne, de valahogy sehogyan sem vette magának a fáradtságot, hogy lejegyezze. Nem volt túl összeszedett aznap este sem. Pedig akkor már rég a fejébe vette, hogy kihátrál a saját történeteiből, meghátrál önmaga elől, ugyanis már kezdte bántani, hogy mindenféle elbeszélő stílusának önmaga lett a főhőse, minden története valahogy önmagába lóg.

Az új masinéria még alig egy hete volt nála, s még igazán a sajátjának sem mondhatta, hiszen aznap délután fizette ki az első törlesztő-részletet az összesen nyolcból, így hát az egész gépnek még alig az egy nyolcadát mondhatta a magáénak. Jó, de legalább elégedett volt azzal, hogy ha másként nem is, így apránként törlesztgetve megszerezhette. Már ezt is nagy eseménynek, nagy eredménynek tartotta. Szokatlan volt számára még szinte minden ezen az új gépen, azért is akarta lejegyezni legalább rég dédelgetett történetét, hogy ezáltal is barátkozzon a szokatlan, az új tasztatúrával, szokja az érzékelőpados egérmozgatást, ilyenek…

Aztán mégsem… illetve megint önmagáról kezdett mesélni, arról a fiktív valakiről, akivel művei olvasói állandóan azonosították őt. Még szerencse, hogy volt néhány doboznyi behűtött söre a frizsiderben… Azt kortyolgatta, miközben mintha önmagát nézte volna a laptop keskeny monitorján. Hogy hozzáedződjön önmagához… akárha tükörben tette volna…

Apró kis történetek a semmiről…

A szinte-semmiről.

Minden költözködés valahogy elkedvetleníti az embert. Szomorú érzésekkel tölti el. Hiába, hogy kialakított magának egy életet, egy életritmust, hozzáidomult a falakhoz, a lakás szabta feltételek alakították életét, s mindezekhez hozzáedződött, úgymond feltalálta magát mindebben, mégis mennie kellett, csomagolnia, dobozolnia. Hja, kérem, ilyen a bérlők, albérlők sorsa… Jön a tulaj, bejelenti, hogy szüksége van a lakásra, s már mehetnek is.

Most kezdődött minden elölről. Már ott ült az újonnan kibérelt lakásban, ahol lassacskán kezdett is berendezkedni, de még mindennek valahogy átmeneti hatása volt, még semmi sem tűnt tartósnak, megoldottnak, valahogy véglegesnek, nem volt kialakult szokásrendszere, az új lakáshoz idomult életvitele. Csak járatta újra és újra körbe a tekintetét, nézte a fölhalmozott holmiját, a dolgokat, amelyek fontosak voltak a számára, s látta, mit kellene még elpakolnia, úgymond, látta, mit kellene még tennie, de nem nagyon mozdult. Inkább csak ült tétlenül, mint aki magába roskadt, s arra gondolt, ha most lefekszik aludni, úgy ébred, hogy reggelre csótánnyá változott. Amolyan Kafka büszkesége…

S talán a legérdekesebb is az egészben, hogy mindezek ellenére mégsem érezte vesztesnek magát.

Nem, mert vesztesnek lenni valami egészen más. Ő egyelőre még csak szarban volt. Illetve nem is szarban, hanem nyakig a szarban, de abban az állapotban, amikor az illető már jól érzi magát, s örül is, mint majom a farkának, mert abban az irányban tart, amelyikben már, úgy tűnik, s kezd felsejleni, hogy immáron kifelé mászik belőle. Avagy: mintha már apadni kezdett volna, akárha apadna körülötte a szar. Mégis, az érzés, az a rossz érzés, amit az egész költözködés, meg az azzal járó herce-hurca váltott ki belőle, nem múlhatott el egy csapásra… Nem tudta még, nem is sejthette, milyen irányba induljon tovább…

Igazából kirajzolódott irányokat sem igazán látott, inkább csak ötletei voltak, mint az a régi gondolat, régi történet is, amelyet szeretett volna lejegyezni…

…tulajdonképpen…