Szabó Palócz Attila: Alojz Mogreen történetei

Alojz Mogreen és az új csapásirány

„Ez viszont csak részben sikerült, noha az emóciók végletes skáláján azért senkinek sem kellett játszania. (Anakinnek például elég nagyon csúnyán, alulról fölfelé néznie — meg is teszi számtalanszor, de a Mace Windu jedi mestert játszó Samuel L. Jacksontól sem követel a szerep egy-két csodálkozó tekintetnél többet.) Amennyire következetesen — ne fukarkodjunk: pazarul — felépítet Skywalker útja érzelmi labilitásától a totális elbizonytalanodásig (ami részben A klónok támadását is dicséri), annyira súlytalan a sötét oldalra fordulás közvetlen indítéka és maga a konkrét lépés. Ez utóbbi jószerivel minden izgalom nélkül zajlik; és ha valaki később úgy emlékezne vissza erre (tévesen), hogy Darth Sidious (Ian McDiarmind) »na, öcsi, áttérsz?« kérdését Anakin egy »ja, főnök, át« válasszal rendezi le, nem feltétlenül a nézőben van a hiba. Pedig a jelenet korántsem előkészítetlen: Anakin már az előző epizódban, édesanyja elvesztése miatti kétségbeesett dühében a halhatatlanság legyőzéséről beszél; ám A sith-ek bosszújában az Erő sötét oldalának való behódolás azzal együtt sem letaglózó, hogy az érzelmi megindokoltsággal (félelem az újabb szeretett nő elvesztésétől) amúgy semmi gond.”

(Magyar Narancs)

…tulajdonképpen…

Alojz Mogreen még törte a nyelvet, ezért csak ritkán szólt, nem beszélt. Még csak egy esztendeje volt, hogy ide keveredett, nem csinált hát nagy ügyet belőle, ha szólnia kellett: hebegett-habogott, sőt dadogott is ezerrel, kiválóan gesztikulált, kedvesen mosolygott. Lényegében hát megértette magát, ha épp úgy alakult…

Végül is, valamilyen szinten, saját képességeinek korlátaival tisztában volt.

Ült ott a K-híd szélén, a lábát a víz felé lógatva, talán kalimpálva is, de lényegében maga sem sejtette, hogy mi végre. Hátizsákját a híd korlátjának támasztotta, sátra pedig egy különálló kis csomagban épp párnaként szolgált ücsörgéséhez.

Napok óta folyamatosan esett, semmi jelét nem adva annak, mintha a felhős ég csitulni akarna, s egyúttal semmiféle biztatást sem nyújtva a sátorozni indulóknak. Nehézkesen is döntött az indulás mellett, inkább csak az inercia vitte, az inercia vezette lépteit. Amikor előző nap végre alább hagyott az esőzés, már mindegyre vélte a dolgokat, hiszen nedves talajon, vizes fűre fölverni a sátrat már önmagában sem valami nagy öröm, az sem jobb egy fokkal sem annál, mintha a már felvert sátor ázna be.

Egy éve is hasonlóképp érkezett. Akkor valamivel derűsebb időben, azzal az elszántsággal, hogy itt ő most egy álló hétig keményen bulizni fog, s ebben semmitől és senkitől sem hagyja zavartatni magát, elhatározottsága szilárd és megingathatatlan. A K-hídon fog gyökeret ereszteni, érezte, ha nem történik már valami a nagy láblógatás közepette. A hátizsákos emberek hömpölygő tömege egyre sokasodott körülötte, egyre többen érkeztek a hetijegyet jelző zöld karszalaggal a csuklójukon, s a tántoríthatatlanságnak ez a gesztusa jelezte részükről, hogy csakugyan, az idén sem kívánnak lemondani egy, a tavalyihoz, sőt a tavalyelőttihez mérten is kiadós bulizásról.

S ha már úgy érezte, valamilyen szinten itt az idén ő is jubilál, felkerekedett, átvergődte magát az ellenőrzési pontokon, a biztonságiak előtt széttárt karral hagyta magát megmotozni, sőt, amikor a csomagjaiba beletúrtak, még ahhoz is mosolygott. Egyszeriben csak bent volt a Sziget területén, állt a sátra, kezében már ott lötykölődött a vizezett sör, a rojtosra böngészett műsorfüzet pedig az övébe dugva kandikált, nem is igazán értette, hogyan történhetett. Tavaly csak meglátta, hogy lesz egy jó buli, egy hétig tart, meg minden, mintha kellene valakinek is ez a kis együttlét bárkivel, s ha a reklámok csábítgató szavát nem számítjuk, akkor szinte hívatlanul betoppant ide, s mindvégig azzal telt az ideje, hogy két buli közt telefonálgatott, egyezkedett és egyeztetett, míg végül beadta a derekát s hagyta magát rábeszélni… és itt maradt. Eljött a Szigetre, és itt maradt.

Így hát az idén ilyen szempontból is jubilál.

Utóbb aztán így mesélt az élményeiről:

„A Sziget Fesztivál ma már ugyanolyan természetes velejárója a nyárnak, mint – teszem azt – a tűzijáték az augusztus 20-i ünnepségnek. Anélkül egyszerűen nincs.

Volt tehát, igen, volt az idén is. Volt Nick Cave, Toy Dolls, Natalie Imbruglia, Juliete Lewis-szal az élen Juliette and the Licks, meg persze Franz Ferdinand. Nem is lehet, nem is kell mindent sorolni…

Amerikába visszatérve, vagy tudom is én, lehet, hogy még valahol útközben, mindegy is – nemde? –, Juliette megírta szépen együttese honlapján, hogy mindannyian, egytülen-egyig-tülekedve, ahányan csak voltak ott a színpadon, mind beleszerettek a Franz Ferdinandba, miután hallották őket élőben játszani a Szigeten. Pedig volt még a két koncert között Kispál és a Borz is, amit messziről néztünk, mert akárhogy legyen, enni azért csak kell néha valamit, meg aztán, egy-egy ilyen alkalom jól összeköthető azzal is, hogy piát vételezzen az ember valamelyik közeli csaposnál. Pont kapóra jön ilyenkor, hogy a nagyszínpaddal szemben áll a Maggi standja: Pörkölt 2 – az elemek visszavágnak! Annyira horror az egész konyha, hogy szinte már csomagolhat is, szedheti is a sátorfáját John Carpenter Hollywoodban (az utóbbi időben úgysem gördül-gördül túl fényesen ott arrafelé a szekere…), a rémfilmek régi öreg nagymestere, kezdheti is forgatni következő nagyköltségvetésű horrorfilmjét a Hajógyári-szigeten, Óbuda egy nagyon kellemes kis szegletében.”

Ekkor valami furcsa érzés vett rajta erőt. Ott ült, ugyanott, ahonnan – mint kiderült – hagyta elkalandozni a gondolatait, lábát ugyanúgy lógázta a K-híd korlátján ülve, mint ahogy kora hajnalban, amikor ideérkezett, elkezdte ezt a felemelő, lélekmelengető tevékenységet. Csak ült ott a hídkorláton a hátizsákosok hömpölygő folyamát figyelve, ismerős arcokat fürkészve közöttük, lélekcsobbanást és sörhabloccsanást immár egy kalap alá véve, motozáshoz feltartott kezekkel. De nem motozta, nem matatott testén senki, Alojz szedte hát sátorfáját, s ahogy jött, HÉV-re pattanva hazament Wekerlére, innen nézve a világ végén is túlra.

Végül is, valamilyen szinten, saját képességeinek korlátaival tisztában volt.

…tulajdonképpen…