Sinkovits Péter
Zonilda

Nagy cseppekben hullott az eső, de még egészen gyéren, alig látszott meg a Balaton-melléki kis faluház bejárata előtti betonkockákon, ekkor lépett ki Zonilda, a középiskolás erdélyi lány, hosszú szőke haját meglobogtatva, két kezét kissé megemelve, mintha éppen sütkérezne. Szemét lehunyta – éberen álmodhatott, arcvonásai belső mosolyra átállva sejtések képeit sugározták, az érinthetetlen magány-öröm tisztaságával. „Szeretek esőben állni” – mondta mégis, bár nem szóltam hozzája; ruhája lassan átvizesedett, rátapadt, akárha vetkőzne, haja sötétült, karján a közben gyorsuló eső gyöngyei szétpattanva cérnaszál-gyökér-erezetekben csörgedeztek alá; erősödő mosolya megvillantotta fogait, nyíló ajka egy falunevet kereshetett, hegyoldalban megdőlt települést, pirosló templomtornyával, ázott háztetőkkel, becsukódó ablakokkal, a deszkakerítések mögött párolgó kertekkel, a játékot befejezni nem tudó maszatos gyerekekkel.

Zonilda kissé széjjelébb vetette lábait, aztán bal kezét meglóbázva emelkedni kezdett, majd szoborrá merevedve ott lebegett előttem; ruhájának redőzete gipszalakzatban megszilárdult, a megkeményedett arc-maszk pedig már nem enged bepillantást. „Ha a földön járna, nem hagyna nyomot maga után”, gondoltam, közben figyeltem, hogyan nőnek bozontosan vörös virágok a térde fölött, mind vastagabb indázattal. Az eső amúgy zivatarra váltott, a nyári diáktanácskozás résztvevői az udvari padok mellől már nagy iramban menekültek a faluházba, engem kétoldalt enyhén megkerülve (vagy alattam?), mintha ott sem lennék; Zonilda ajka ekkor ismét megnyílt, talán suttogott is valamit, a szavak azonban belülről szóltak bennem, de nem mertem hangosan kimondani őket, mert mire megy az ember megfejthető varázslatokkal vagy túltervezett örömökkel, ezért inkább arra ügyeltem, maradjak ott a közelében – még láttam alant egy mind kisebbedő parasztkocsit, aprósuló fehér lovaival, aztán már Zonildát sem érzékeltem, de tudtam, suhanunk valami ismeretlen irányba...