Đuro Šušnjić
Nem az vagyok, akinek mondtok

„Neked, aki akkor jössz majd, amikor én már nem hallom többé a föld neszeit, és ajkam nem iszik harmatából – neked, aki talán majd olvasol engem, neked írom ezeket az oldalakat; mert talán nem csodálkozol eléggé azon, hogy élsz”
André Gide

A megalázott gondolatok képviselője vagyok, és megalázott minden gondolat, ami nem hivatalos.

Nem könnyű szavakkal beszélni és gondolkodni olyan fogalmakban, amelyek nem részei a hivatalos tudománynak és ideológiának. Ezért a tűzlelkű gondolkodók átadták helyüket a míves gondolatok hatalommal bíró, de szellemileg meddő képviselőinek. A gondolatok valódi értéke a hivatalos tudomány és ideológia általi tagadásuk mértékével mérhető. Saját véleménye csak annak lehet, aki – ilyen vagy olyan módon – nem azonosult a hivatalos véleménnyel, magányos lény, akinek a lelkiismerete az egyedüli tanácsadója. Én egyedül akkor gondolkodhatom, ha belenyugszom abba, hogy a gondolat valamiféle veszélybe fog sodorni, azaz összeütközést fog kiváltani az uralkodó gondolatokkal. Manapság veszélyesebb gondolkodni, mint élni. Az élet állott posványában csak a még ritka és magányos gondolat kavarja fel egy pillanatra a nyugodt felszínt.

Nehéz elhinni, hogy az érző lelkeknek valaha könnyű volt. Mindegyik maga szenvedte meg a maga igazságát. Szenvedni – ez a tudomány nyelvén mondva: tapasztalatot szerezni. Tapasztalatot csendben és nehéz munkával, figyelő szemektől és külső zajoktól távol szereztem, remélve, hogy a mű, amit alkotok, szikrát gyújt valamely hozzám hasonló lélekben, és így tovább világít a sötét fellegektől terhes időben, amelyben az emberek, úgy látszik, nem eléggé erősek ahhoz, hogy legyőzzék gyengeségeiket.

Úgy tűnik, hogy a nevem igazi tévedés abban a pozitív tudományban, mint amilyen a szociológia. Az elsőtől az utolsó munkámig pozitív kollégáim kételkedő hangja kísér: te énekelsz a tudományban, elfuserált költőket pedig nem sorolhatunk be közénk! Mindig ezt feleltem: én el nem kötelezett vagyok, és örülök, hogy így van. Eltérően tőlük – akik azt hiszik, hogy jól ismerik az embereket és a társadalmat – én ma is úgy tartom, hogy az ember és a társadalom nagy titkok, és mi a definícióinkkal nevet adunk ezeknek a titkoknak. Tőlük eltérően minden definíciómmal kifejeztem kételyemet, hogy kimerítettük velük a titkot. Nem tudok arról beszélni, amit nem tapasztaltam meg, és amit nem éltem át belső megrázkódtatásként. Mire nekem az a valóság, amit nem éltem át? Ezért minden gondolatom személyes ima, ami a társadalmi szertartású gondolkodásnak ellenállva működik.

Szociológiánk saját magát tette kérdésessé. Két alapvető okkal: az egyik belső, a másik külső. A belső ok arra a módszerre vonatkozik, amellyel ez a tudomány él. A pozitív módszernek megvannak a határai, azaz az emberi életben vannak olyan fontos dolgok, amelyeket nem lehet ezzel a módszerrel kutatni és megmagyarázni. Az, amihez a kutatásunk során eljutunk, leggyakrabban az, amivel már kezdetben rendelkeztünk: következtetéseink leggyakrabban a feltételezéseink. Ha kutatásaink legtöbbje nem is kártékony, de fölösleges! Tudományunk áldatlan állapotának külső oka ismeretes mind a tudományban, mind a tudományon kívül: abban a társadalomban, amelyben a lényeges döntéseket az osztályérdekre (pontosabban: az uralkodó csoport érdekére) való tekintettel hozzák meg, a társadalomtudomány valójában fölösleges. Ha valaki a döntéseit személyes vagy csoportérdeke alapján hozza, akkor nincs szüksége tudományra, de épp ez a tény utal arra, hogy nem is érdekli az igazság. „Az európai kultúra humora: egyet tekint igaznak, és mást cselekszik” – igazat állít A hatalom akarásának szerzője.

Nálunk két évtized alatt annyira megszaporodtak a pozitív szociológusok, hogy a tájékozatlan szemlélő arra a következtetésre juthatna, hogy a társadalom nem lehet és nem szabad beteg legyen, ha ennyi orvos ügyködik az egészsége felett. Egészségére! Ennyi pozitív szociológus – akik olyan sok könyvet írtak és olyan keveset alkottak – a társadalom betegségének a jele, és nincs remény, hogy segíteni lehessen rajta. Mert az, amit ezek a sekélyes szellemek pozitív módszerükkel nem képesek feltárni, és mindaz, amit ilyen vagy olyan oknál fogva a beteg valós állapotáról elhallgatnak, hasonlíthatatlanul fontosabb az egészségére nézve. Hallgatnak arról, amiről már írtam, és arról írtam, amiről ők hallgatnak. Az, amit szociológiánk eltitkolt, társadalmilag és ismeretileg összehasonlíthatatlanul értékesebb annál, mint amit nekünk feltárt.

Hát nem látják: sok szociológussal, de kevés közösséggel, túl sok joggal, de túl kevés igazsággal, túl sok politikussal, de kevés bölcs döntéssel rendelkezünk! A szociológia feladata felfedni minden elrejtettet, és nem elhallgatni a valóságot. Amint valamit eltakar, tudvalevő, hogy ideológiává válik, illetve annak szolgálatában áll. A szociológia válsága ott kezdődik, ahol a válság szociológiája abbamarad.

Nem kell valakinek szociológusnak lenni ahhoz, hogy igazat mondjon, de igazat kell mondjon, hogy szociológus legyen. Felfedeztem tehát azt, amit a szociológia a tárgyat és a módszert illetően elrejtett és felmutatott, amit megtehetett, de nem tett meg. „Nem művészet szellemmel rendelkezni: az embernek csak ahhoz kell magát tartania, ami az ép ésszel szemben áll”. Azon igazságok után kutatok, amelyek a valóság kérge alatt és a társadalmi élet szívéhez közelebb fekszenek. Kutatni kell ezt a kérget, ami körülcsavarja, szorítja és akadályozza az emberi lényt legjobbik énjének kibontakozásában. Látjátok: ez alatt a kéreg alatt vakondként rejtőzik az igazság. Láthatatlan vihar készíti erőit a társadalmi újjászületés napjára!

Szociológiánknak nincs és nem is lesz mit mondania nekünk, ha továbbra is a kitaposott ösvényen halad. Valószínűleg majd eldadogja valahogy azt, amit néhányunk már – jóval hozzáértőbben – abban az időben kimondott, ami nem kedvezett igazságainknak. Akkor fog majd kiabálni, amikor már nem lesz veszély – és nevetségessé válik! Amíg ezeket a sorokat írom, nem tudok nem gondolni arra a nagy szociológiai szeméttelepre, ahova hamarosan szinte minden oda fog kerülni, amit a szociológusok írtak, és nyom nélkül fog eltűnni a megjegyzésre nem érdemes dolgok feledésének általános folyamatában. A legnagyobbik része annak, amit leírtak, és amit le fognak írni, még arra sem lesz érdemes, hogy szociológiánk történetében lábjegyzetként szerepeljen. Így van ez, ha a szenvedés szociológiáját elhagyják a vidám szociológia kedvéért. Tud ez a szociológia valamit az igazságról? Alapjában véve nem siralmas az általa nyújtott igazság? Az igazság szabály szerint kellemetlen. Ezért mindig másokra bíztam a társaság szórakoztatását.

Nem szeretnék azon írók közé tartozni, akiknek a könyvei még írójuk életében elenyésznek; jobban szeretném, ha könyveim továbbélnének halálom után is. Remélem, hogy legalább egy nappal tovább élek attól a pillanattól, amikor a kukacok martalékává válok. „Aki nem tud olyan állhatatosan fényleni, mint a nap, képes bár meteorként felcsillanni?” Nem ringatom magam olyan álmokba, hogy művem valamit jelenteni fog a világ számára, amely mindent oly gyorsan elfeled. A tudomány csillagos égboltján egy kicsiny csillag se viseli majd a nevem.

Nincs szükség bölcsességre olyan könyvek megírásához, amiket senki sem olvas. Aki sokszorozódni akar a mai és a jövőbeni emberekben, annak sokat kell gondolkodnia, keveset írnia, és még kevesebbet közzétennie. A szavakkal úgy vagyunk, mint a pénzzel: minél több van belőlük forgalomban, annál kevesebbet érnek. A szellem emberének gondolatainak nem csak a tartalmára, hanem a formájára is ügyelnie kell. Ha a tartalommal nem tudja lelkesíteni olvasóit, megörvendeztetheti őket azzal, ahogyan formába önti.

Könyveimbe nem csak magamból adtam a legjobb részt, hanem az egész emberiséghez szóló szellemi üzenetet tartalmazó szellemi örökség legjobbik részét továbbítottam. A nevem feledésbe fog merülni, de a nagy szellemekkel és hatalmas eszméikkel való termékeny találkozások révén létrejött „tiszta aranyigazság” nem mehet feledésbe. Tőlük kritikailag átvettem főként azokat az eszméket, amelyek – ilyen vagy olyan módon – korunk legjobb tudományos és filozófiai kutatásai által ellenőrizve lettek és igaznak bizonyultak. Szellemem átrostálta az emberi gondolatokat, és csak az igazgyöngyöket tartotta meg belőlük. A szellemi források legmélyéről kihalásztam az érett terméseket, és a mai időkbe tértem, hogy új világosságot kínáljak.

Gyakran mondják nekem jó emberek: miért idézem olyan gyakran mások gondolatait (még diákjaim gondolatait is), amikor nekem is van elég gondolatom, és ha azonos vagy jobb nyelvezettel tudom őket kimondani. Hát ezért: nagyon szomjas voltam, és sok szellemi forrásból ittam, miért takarnám el a nyomait azoknak a szellemi óriásoknak, akik részt vettek szellemem fejlődésében, formálásában és érésében? Miért mutatnám magam gyökér nélkülinek, amikor nyilvánvaló, hogy minden gondolkodó az emberi szellem egész történelmét szellemében hordozza?

A szellem emberének szellemét azzal a legjobb szellemi táplálékkal kell táplálnia, amelyet számára a századok előkészítettek és rendelkezésére bocsátottak. Ez azonban csak táplálék, amit a szellemnek meg kell emésztenie, és fel kell frissítenie az új alkotáshoz. A gondolkodó olvasó jól tudja, hogy a többi író gondolata csak anyag és ösztönzés valami máshoz, aminek alakot adok, és amibe életet lehelek. Szellemi emberek tanítványa voltam, de csak azt fogadtam el tőlük, ami belefért a fejembe – amit igaznak, szépnek, szentnek tartottam. Így bizonyos mértékben folytattam gondolataik munkáját, ugyanakkor azonban megóvtam magam szellemük túl erős sugárzásától. A tanáraim, de nem uraim-parancsolóim voltak. Hatottak rám, de nem korlátozták szabadságomat.

Kollégáim többségétől eltérően, akik „ha még írogatnak is egy keveset, de már nem olvasnak semmit”, kiskoromtól fogva a tudományos és a filozófiai gondolkodás meg a szépirodalom történetének a legnagyobb neveivel barátkoztam. Mindig csodálkoztam szociológusainkon, hogyan tudnak könyveket írni saját tudományuk történetének szolid ismerete nélkül, hogy ne beszéljünk a szellemi alkotások egyéb területeiről. Mintha fogadalmat tettek volna arra, hogy a magukén kívül egész életükben nem fogják senki könyvét elolvasni. A következmények elkerülhetetlenek: eltávolodtak az emelkedett szellemek sugárzási helyétől, „ahol a sugár gondolatokkal telített”: gondolataik természetszerűleg provinciálisakká váltak, magukat pedig pontosan nevezik „helyi jelentőségű szociológusoknak”.
Emlékszem, hogy ezek a „helyi géniuszok”, akiknek a nevét mindenki, de a műveiket senki sem ismeri, gyakran tanácsolták: „Légy észnél! Semmit sem tudsz megváltoztatni! Hagyd a bírálatot! Csak magadnak árthatsz vele! Készíts csak jegyzéket azokról az élvezetekről, amikről a tudományod miatt lemaradtál, és láthatod, hogy nem is éltél, csak dolgoztál és gondolkodtál. Egy dolog az ész, és más az élet. Nem élhetsz örökké üres kézzel! Egy politikaiközgazdaságtan-professzor minden határon túlment, amikor ezt mondta nekem: „Kolléga, tankönyvet írok magának arról, hogyan kell pénzt szerezni! Nem is sejti, hogy annyi pénzt tudok összeharácsolni, amennyit csak akarok! Hol él maga?” Magamon éreztem szánakozó tekintetét, talán ezért válaszoltam olyan élesen: „Egy percig sem kételkedtem abban, hogy képes tankönyvet írni arról, hogy hogyan kell pénzt összeharácsolni, de kétségbe vonom, hogy képes diákjainak politikaiközgazdaságtan-tankönyvet írni”.
Ezek a törpe szellemek nem tudják megérteni, hogy ez a civilizáció olyasmiket kínál, amikért a szívem és a lelkem nem áhítozik. Ők nem tudnak üres kézzel, én meg üres fejjel élni. Hogy szellemileg szabaddá váljak, anyagi áldozatokat vállaltam. Hogy tele lehessen a fejem, üresnek kellett legyen a kezem. A tele marok nem helyettesítheti örökké az üres lelket.

Számomra teljesen világos, hogy a külső világban a szabadságért vívott küzdelem szinte elveszett, és hogy azoknak a raboknak a hosszú menetéhez csatlakoztam, akik oly módon keresik kenyerüket, hogy lemondanak a szabadságról azért, hogy azt tehessenek, amit akarnak. De nem adom meg magam olyan könnyen, amikor valaki belső világom szabadságát bántja abban, hogy azt gondoljam és mondjam, amit akarok, és így megőrizzem magamról azon szabad ember emlékét, aki legalább szellemi életében kiegyenesedve haladt, nem állva rá arra, hogy eladja a lelkét, ha már a testét bérbe adta. Az igazság az egyedüli jutalom, amit a szellemi ember ebben a valóságban a kényszermunkájáért kap. Engedelmesen szolgálom, de ne kényszerítsen arra, hogy gondolataimban dicsőítsem és ünnepeljem! Gondolatom nem hagyja meghalni az ember maradványát bennem. Nem engedi, hogy lelkem sivataggá váljon!

Ha az ész nem tudja elviselni az értelmetlen valóságot, amely kidobta, mint valamiféle koldust, akkor nem tud sehol máshol elrejtőzni, csakis mindannyiunk belső lényében. De itt sincs kilátása a túléléshez. Azt hinni, hogy a szabadság csak a képzeletben lehetséges, de az életben nem, óriási tévedés, mivel képzeletünk életmódunkkal szoros kapcsolatban fejlődik, tehát még képzeletünkben sem tehetünk meg mindent, amit akarunk, és a képzeletünkben sem vagyunk annyira szabadok, amennyire azt hisszük.

Az inkább szóbeli, mint írásbeli kritikusaim sajnálatára a tudományban és a filozófiában nem tartottam magam a Máté evangéliumának tanítása szerinti szegénységhez, mely szerint: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”. Szellemi világomat ezzel a külső világgal szemben építettem ki, kockáztatva mindazok megvetését, akik úgy gondolják, hogy minden létező világ legjobbikában élünk. Nem maradhattam közönyös a dolgokat átszellemítő, szellemet létrehozó erőkkel szemben. Ezért vetettem el szeretettel és igazsággal teli szavaimat, remélve, hogy azok gyökeret vernek azok lelkében, akik valamiképpen arra rendeltettek, hogy ne csak hallják, hanem éltessék is őket. Lehetséges, hogy gondolataim örömet jelentenek azok számára, akik még most indulnak az emberi élet titkaival való erőpróbára. Lehetséges, hogy szavaimból új hajnalok virradnak. Lehetséges, hogy szellemem a jövő embereiben fog életre kelni. Szavaim azok lelkében találnak visszhangra, akik még reménykednek. Egy új, ennél a megalkotottnál jobb világba nyitnak utat. Felébresztik jobbik énünket. Szavaimban szót kap az igazság. Hordják szét a szelek az igazságaimat! A tavasz örvendezik bennük.

Ha valamilyen szerencsétlenség folytán újból születnék, ezt az új életet azoknak a szellemi és emberi igazságoknak a bizonyítására és terjesztésére használnám, amelyek, ha testet öltenének, az életből műalkotást teremtenének. Ha az ismeretek fájának beérik a gyümölcse, fájdalom és nehéz megrázkódtatások nélkül pottyan a lelkünkbe.

Tudom, kevesen lesznek azok, akik követik utamat. Tudom: többen lesznek azok, akik bolondnak mondanak. De az nem lehet, hogy nem lesz senki, aki megpróbálja felfogni, és aki megérti azokat a mélyebb okokat, amelyek miatt az ember elhatározza, hogy az egész életét az értelmes és emberi eszmék ápolásának szenteli. Mert az ilyen ember – ha nem is sikerül értelmes és emberi társadalmat megvalósítania – legalább ő maga értelmes és emberi életet él, ezen eszméket saját kis kertjében kivirágoztatván a jobbik lehetőséget tárva a hozzá közel állók elé. Az élete nem árulója életeszméinek. Élete és eszméi egyek. Ha éli saját eszméjét, az csak annak a bizonyítéka, hogy az élni akar, és hogy mások éltetni tudják.

Világossága vagyok sötétségeteknek

Nem várom el az emberektől, hogy csodáljanak, mert általában azt csodálják, amit nem értenek és amitől félnek, én pedig világosan és érthetően beszélek, és nincs semmiféle olyan hatalmam, amitől félhetnének. Ha azt látom és hallom, hogy gondolataim számomra ismeretlen emberek otthonába jutottak, hogy érdeklődést és vágyat ébresztettek bennük a gondolkodás iránt, és végül, hogy bennük saját magukra ismertek, nem marad más hátra, mint hogy örüljek személyiségeink váratlan kibővítésének. Valamennyien koldusok vagyunk, és egymástól azt keressük, amink nincs, vagy amit nem tudunk. Az igazságban azokkal találkozom, akikkel egyéb módon nem találkozhatom.

Ebben és a többi könyvemben is tudományos alaposságra és még alaposabb emberségre törekedtem. Megszoktam, hogy olyan tudós könyveket írok, amelyekből nem csak a tanulók, de a tanáraik is tanulhatnak – ez utóbbiak inkább, mint az előbbiek. Ha a könyveimnek volt valami haszna, az nem csak abban nyilvánult meg, hogy valaki tanultabb lett általuk, hanem abban, hogy legalább egy kicsit jobbá vált. Ha e könyv olvasása után nem érzik úgy, hogy valami szép, jó és igaz történt velük, akkor ez a könyv se nem szép, se nem jó, se nem igaz, és rászolgál arra, hogy a szemétkosárba kerüljön. Mielőtt meghalok, szeretném megérni azt a napot, amikor, kimenvén, reménykedéshez szokott szememmel azt látom, hogy az emberek – mint az összes bűn megbocsátásának és az összes fájdalom elfeledésének valamiféle ünnepén – tágra nyílt szívvel egymáshoz sietnek, készen arra, hogy új oldalát írják meg – ezúttal emberi – történelmüknek.

Ha a kezembe veszem valamely szellemi nagyságnak a könyvét, higgyék el: érzem, amint felébreszti bennem a régóta szunnyadó igazságokat, az értelem fényében láttatja, hogy ezek az én igazságaim, és hogy nem nekem beszél, hanem belőlem szól. Proust nem tévedett, amikor a következőket mondta: „Észrevettem, hogy ezt a lényeges könyvet, az egyedüli igaz könyvet az írónak nem kell a szó hagyományos értelmében kitalálnia, hiszen az már mindannyiunkban ott rejtőzik; az írónak így csupán le kell azt fordítania. Az író feladata és munkája tehát ugyanaz, mint a fordító feladata és munkája <http://www.logosdictionary.org/pls/dictionary/new_dictionary.gdic.st?phrase_code=5355106>”. Nem tudom, miért, de minden jó, szép és bölcs könyvet szent könyvnek is tartok, mert nagy szeretetet és mély tiszteletet érzek irántuk.

Ha valamely könyvben vagy cikkben olyan eszmére lelek, amihez én is eljutottam, szinte nem tudom, mit gondoljak: kevesebbre tartsam az írót, vagy többre becsüljem magam? Általában az előbbi mellett döntök, mert úgy vélem, nem is lehet az valami nagy eszme, ha már nekem is sikerült hozzá eljutnom. Ez szellemünknek az a kápráztató állapota, „amikor a hozzánk jövő eszmék ártatlan lánykák öleléseként hoznak izgalomba bennünket, és esküt tesznek, hogy csak a mieink, és soha sem látogattak meg mást, s mi ezt elhisszük nekik.”

Gondolom, a tanítványaim emlékeznek arra, hogy gyakran megjegyeztem: nem mondok önöknek semmi újat. Ezt önök mind tudják, csak nem tudatos formában. Önök azt hiszik, hogy gondolataim beköltöznek az önök lelkébe, de tévednek: azok már ott vannak félig tudatos vagy tudattalan állapotban, én csak felébresztem azokat. Úgy fejezem ki gondolataimat, hogy önök sajátjukként ismerik fel őket, ez pedig nem lehetne lehetséges, ha már nem léteznének önökben. Ha felszólítom önöket, hogy osztozzanak igazságomban, egyúttal önök is felszólítanak engem, hogy fogadjam el az önök igazságát. Önmagunkból kijőve egymás felé sietünk, sebtében feltárva, hogy öröktől fogva ismerjük és szeretjük egymást. Önök ezen csodálkoznak, én meg örülök. Egy egész napot eltölteni, és nem csodálkozni, egyenlő a szellemi halállal. Önök tehát csodálkoznak azon, amiről beszélek, pedig csak azt mondom, amit mindenki számára ismert. De az ismeret, ahogy Hegel mondja, még nem a megismerés.

Az író olvasó nélkül a beteg nélküli orvoshoz vagy a hívő nélküli paphoz hasonlít – nincs kinek mondania az emberi vagy az isteni szót. Az az író, akinek a könyveit nem olvassák – még életében halott. Az egyedüli valódi létezés, amit elismerek, az emlékezetbeli. Csak az él, akire emlékeznek.

Az előadás titka

Ismertem egy asszonyt, aki olyan monoton hangon beszélt, hogy úgy tűnt, mintha a szájából kiejtett szavak valójában csak egy szót képeznének, amit megállás nélkül ismételget: nem volt ott semmiféle szünet, hangfelemelés, hangszín-, hanglejtés-változás… Ha beszédét grafikusan ábrázolnánk, a legmegfelelőbb az egyenes vonalú ábrázolás lenne. Sokáig tartott, amíg ezt megmagyaráztam. Valójában ennek a jó asszonynak fogalma sem volt arról, hogy mi a fontos és mi a mellékes, mi a lényege a beszédének, és mik a mellékes díszek… Ha pedig neki minden egyforma volt, nem csoda, hogy szavainak zuhataga egy vég nélkül ismételgetett szónak tűnt.

Anélkül, hogy bárkit is meg akarnék sérteni, úgy gondolom, hogy a társadalomtudományok és a filozófia írás- és beszédmódja nehézkes, unalmas, elavult. Az igazságot több módon lehet kimondani, nem látom okát annak, miért kell épp a legunalmasabbat és a legvértelenebbet választanunk. Tudom, hogy az a mód, ahogyan az igazságot kimondják, semmivel sem járul hozzá igazságértékéhez, de hozzásegít ahhoz, hogy a tudományos és filozófiai igazságok könnyebben eljussanak nagyszámú ember szívéhez és lelkéhez. Ha szavaink és gondolataink nem világítanak világos és érthető fénnyel, hogyan veszik észre azok, akiknek szántuk őket? Anyanyelvünkben már nem érezzük otthon magunkat, annyi idegen kifejezés kapott helyet benne. Talán nem azért beszél az ember, hogy a többiek ne értsék! „Ha egy filozófus válaszol a kérdésére, többé egyáltalán nem fogja érteni, mit is kérdezett” – mondja Gide. Szeretem a nappali fényű tudományt, és ha beszélek vagy írok, a hallgatónak vagy az olvasónak éreznie kell, ezt saját tapasztalatuk, maga az élet mondja.

Hogy miért fejezem ki gondolataimat válogatott szavakkal? Azért, mert azok nem csak tartalmukkal, hanem formájukkal is hathatnak. Amikor megszűnnek a valóságukból élni, a szépségük fogja éltetni őket. Ha nem lesznek többé igazak, még mindig szépek lesznek. Más szóval: akik a tartalom miatt olvasnak, egy napon mondhatják, hogy elavult, feledhető; akik a tartalomnak adott forma miatt olvasnak, azt fogják mondani, hogy még mindig szép, és szép marad akkor is, ha nem tartalmaz már igazságot. Ahol megszűnik a tudomány, ott kezdődik a művészet. Szavaimon élet és lélek folyik keresztül, mivel a szavak életből és lélekből vannak öntve. Az életnedvekkel öntözött szavakból (és fogalmakból) szőttem szellemi hálómat, és mindegyikükben rezeg egy részecske belőlem (ezért ezt a könyvet nem csak mint tudományos és filozófiai alkotást, hanem személyes gyónásként is kell olvasni).

(Sinkovics Éva fordítása)

*Részlet a Virágok és talajok, Tanulmányok az eszmék életbeli szerepéről c. kötetből.