Verebes Ernő
Alvó titánok
Merengések Verebes György kiállítása kapcsán

Az utóbbi húsz évben nem ugyanannak a helynek a szelleme, bár ugyanazon szellemek helytelenkedései kísértettek bennünket: Verebes Györgyöt és engem. Viszonylag jól ismerem tehát e kiállítás képeinek keletkezését. Azokat az indítékokat és erőket, amelyek a festő kézmozdulatait irányították, amikor a vászonra vitte a színeket, árnyakat, alakok körvonalait, vagy – általánosságban szólva – az általa akkor még csak sejtett, később már tudott jelentéstartalmak vizuális lenyomatait.



Tudás és sejtés, ez esetben nem eltérő fogalmak. A sejtést messze meghaladó sejtetés ugyanis olyan tudást feltételez, mely azon kívül, hogy mélyreható és magabiztos, egyértelmű is. Erre mondhatta Eckhart mester, a keresztény misztikus, valamikor a XIII. században: „Megpillantok valamit, ami értelmembe fénylik. Érzem jól, hogy ez valami, de hogy mi lehet, fel nem foghatom. Csak annyit sejtek, hogy ha megragadhatnám, a teljes igazságot ismerném meg.”
Ezt a fajta ismeretet, mely e képek létrehozása mögött is áll, az ábrázolás teszi egyértelművé, furcsamód a sejtetés eszközeivel. A kortárs festmény csak ritkán érthető, de mindenki által magyarázható – így tanított bennünket a mindig görcsös viszonyulási kényszer, amelyet egy műtárgy megpillantása váltott ki belőlünk. Az igazi befogadó ezzel szemben úgy szemléli a képet, ahogy anyját nézi a gyermek: feltétlen odaadással, mely nem kíván magyarázatot. Ilyenkor a szó helyett szépség, a szépség felett helyzet áll elő, ami nem más, mint továbbgondolás. Például, hogy ezek a homállyal átmosott arcok, azon kívül, hogy Verebes György szerint titánok arcai, úgy tűnik, legszívesebben visszavonulnának a vászon mögé, eltűnnének a semmiben. Mintha azt jeleznék, hogy ez az ő öntudatlan sorsuk, hisz jelenlétük a hús–vér ember számára mindig is lemérhetetlen volt. Tehát annak ténye, hogy mint egy egyetemes szellemiség képviselői léteznek ők itt és most, paradox módon nem létezésükből, hanem hiányukból eredeztethető. Szépséges androgünök, akik, furcsamód, mégis polarizáltak. Talán jobb is, ha a festő így láttatja őket – hisz csak saját magunk „emberi” küllemére lefordítva ismerhetjük fel őket.

Egy félisten a térben elképzelhetetlen, szavakkal leírhatatlan. Ő nincs hol, és nincs mikor. Ezért, egy félisten nem ismerheti a hiúság fogalmát sem, hiába próbálkoztak a nagy ókori mesélők tulajdonságokkal felruházni őket. Ám, ha mindez igaz, a velünk való szembenézésük pillanata is elmarad, ami által ők értékrendünk pilléreivé is csak közvetett módon válhatnak. A félistenek létezése talán ettől lesz archetipikus: egyrészt, hogy – mint idegenek – állhatatosak, másrészt, hogy halálosan arisztokratikusak. Ők, a félistenek tehát nem egy mítosz büszke és kopott tartozékai, hanem mindig jelen-intenzitások, létünk elvámolatlan kisugárzásai, nemes fattyai egy, a mai napig titkon őrizgetett Isten-királynak. Összerakható testrészek ők, s számunkra még könynyebb lesz a kirakósdi, amikor felfedezzük, hogy saját kezükkel segítenek önmaguk összeállításában, hisz saját kezükkel festették meg saját arcaikat, mielőtt saját arcaikkal elfordultak volna saját kezeiktől, meghagyván azokat a teremtés elsőszámú munkaeszközének. Mindeközben, ezen arcok és kezek között valahol, valamilyen láthatatlan test lüktet, a mi testünk, amely nem más, mint a hiány arc és kéz között, a hiány, ami nincs, hisz ugyanebben a pillanatban kitöltődik kíváncsi tekintetekkel és halk sóhajú rádöbbenésekkel, azzal az energiával, amitől gerincestül és szívestül életre kel az arc és kéz közötti életrész, hogy végül az izom-rugók kioldásával megmozduljon a törzs, a mindent cipelő középszer, mely e képeken csupán a szemlélő által lesz létező, számítva az ő azonosulására, csak így röppenhet magasba a metafora, a kimondatlanság szent kételye, a mindent magábafoglaló, mégis hazátlan desztináció, ahol a megnevezetlen utcákon és tereken helytelenkedő szellememlékek korokat, várakat, hősöket, pórokat zabálva temetik igazságukat, helyet adva hites, az időt értőn csöpögtető utánagondolásoknak, hogy vajon mivé is tették őket a történet helyett történelemnek nevezett, fémforgácsokból összetákolt instalációk, melyek legkorábban akkor láttak napvilágot, amikor az első tudatos ember felnyitotta a szemét, s megállapította, hogy nem azt látja, ami van, hanem az van, amit lát, mert a misztikust idézve, „képnek hívjuk azt, amit a lélek erői segítségével a dolgokról alkot”, így hát azzá lettek ők, a félistenek, amivé lenniük kellett ahhoz, hogy most mi, előttük állva, úgy gondoljunk elveszített időnkre, ahogy egy bálban véletlenül ottfelejtett glaszékesztyűre, vagy farsangi maszkra gondol az ember.
E kesztyűk és maszkok illenének az ő megnyugodott kezeikre, önmagukat megálmodó arcukra.
Item, ha Verebes György legközelebb kesztyűket s maszkokat rajzol egy darab papírra, talán azt is megtudhatjuk, miért, s mibe öltözött farsangkor mindaz a félisten, aki immár nem is félisten, hanem maga az ünneplő szellemiség, illetőleg a kortalan szellemiséget ünneplő ember.

(Elhangzott az egri Templom Galériában, 2008. május 3-án.)